Ki kit győz le?

A szabad iskola legfontosabb jellemzője a pedagógus, a szülő, a tanuló kölcsönös tiszteleten alapuló együttműködése. Az iskola akkor lehet szabad, ha működését döntő módon azok határozzák meg, akik érdekeltek abban, hogy minél jobb legyen ez a kapcsolatrendszer. A ma iskolájában nem épülhetnek kölcsönös együttműködésre a pedagógiai folyamatok. Az állam kezébe vette az intézményrendszer teljes irányítását. Szabályoz, utasít, ellenőriz. A mellérendeltséget feltételező bizalmi rendszert felváltja a modern hűbériség. Az állami iskola az állami hivatali rendszer részévé vált, a pedagógus pedig hivatalnokká. A pedagógus feladata nem több és nem kevesebb, mint közvetíteni a gyermekek felé az állam elvárásait, akaratát. A tanuló és a szülő nem vonhatja kétségbe, amit a pedagógus közvetít, hiszen az az állami akarat. A tanuló, ha nem akarja, hogy megbüntessék, engedelmeskedik. A szülő, ha nem akarja, hogy gyermekével „kiszúrjanak” az iskolában, hallgat. A pedagógus uralkodik a szülő és a tanuló felett, a pedagógust pedig kézben tartja a miniszter által kinevezett iskolaigazgató. Az állam elvárásainak következetes végrehajtására az állami tanfelügyelet őrködik. Szabad iskola csak szabad országban lehet.

Kié a gyermek?

Ahol a gyerek a fontos, ott nevelője igazodik a rábízott gyermekhez. Látszik, hogy hazánkban nem az a lényeges, hogy minden gyermek a lehető legteljesebb mértékig kibontakoztathassa tehetségét. Ezért nem az iskola igazodik a tanulók személyiségéhez. Az állam elvárása, hogy a tanuló igazodjon ahhoz, amit a hatalom képviselői az íróasztal mögött kiagyaltak. Az iskola nem dönthet arról, hogyan fejleszti a rábízott tanulót. Az iskolának nem az a feladata, hogy egyéni tanulási útvonalakat dolgozzon ki minden egyes rábízott tanulónak. Az állami hivatali rendszer részévé vált iskola elvesztette szakmai önállóságát: csak azt taníthatja, amit az állam előírt, csak abban az ütemben taníthat, ahogy azt az állam megkívánja, csak abból a tankönyvből taníthat, amit az állam megenged. Hogy mi lesz azokkal a tanulókkal, akik bármilyen oknál fogva hátrányos helyzetből indulnak, akik bármilyen oknál fogva lassabban haladnak, mint ahogy azt az állam elvárja? Nem érdekes! Aki nem tudja teljesíteni kellő időre az előírtakat, annak nincs helye a mai iskolarendszerben. Az általános iskolát sem járhatja ki, aki tizenöt éves koráig legfeljebb a hatodik évfolyamot tudta befejezni. Az „ilyen” örülhet, ha az új oktatásirányítás által kiagyalt Hídprogram befogadja. Miután a tankötelezettségi idejét leszállították a tizenhatodik életévre, ennek elérésétől kezdődően az állam minden kötelessége megszűnt. Az iskolarendszerből kieső tanulóra vár a közmunka, a nyomor, a börtön.

Az iskolabörtönök

Ma már az állam nem tud garantálni munkahelyet senkinek. Így a közveszélyes munkakerülés fogalma kikerült az üldözött magatartásformák közül. Helyébe lépett a közveszélyes iskolakerülés, amelynek lényege, hogy a rendőr minden olyan tizennégy éven aluli fiút vagy lányt előállíthat az iskolaigazgató elé, ha nem tudja igazolni, hogy tanítási időben jogszerűen tartózkodik az utcán. Nemcsak az iskolán kívül kaptak a rendészeti szervek feladatot az oktatásban, hanem az iskolán belül is, hiszen a jövőben, az uniformisukba visszakényszerített volt nyugdíjas rendőrök az iskola falain belül csaphatnak le arra a tanulóra, akinek a magatartása átlépi a büntethetőség küszöbét. Ha a tanuló betöltötte a tizenkettedik életévét, büntethetővé válik. Jó lesz, ha minden szülő felkészíti a gyermekét arra, hogy a verekedés, a köpködés, mások lehülyézése, a padtárs vonalzójának eltörése, könyvének összefirkálása, radírjának elvétele azzal a következménnyel is járhat, hogy az iskolarendőr feljelentése alapján szabálysértési eljárás indul, amelynek során súlyosabb esetben pénzbüntetés kiszabására is sor kerülhet, meg nem fizetésének pedig elzárás lehet a következménye. Kell is az iskolarendőr, hiszen szeptembertől a tanulóknak reggel nyolctól tizenhat óráig nem szabad kilépni az iskola kapuján. Nem csoda, ha ily módon büntetés végrehajtási intézménnyé váló iskolákban a fegyelem megtartásához igénylik a rendőri segítséget a pedagógusok. Persze más indoka is van annak, hogy a pedagógusok mellé a rendészeti szervek munkatársai is bekapcsolódtak a tanulók kordában tartásába. A pedagógus is gyanús. Még nem bizonyíthatta be az államhoz való lojalitását. Nem esett át minősítésen. Ezért a pedagógusra is ügyelni kell, tevékenységét figyelemmel kell kísérni. Erre a célra hozta létre az állam a szakfelügyeletet, amelynek legfontosabb feladata nyomon követni, hogy a pedagógus hivatásához méltó magatartással hálálta-e meg az államnak azt a gondoskodást, hogy öt év után, munkaterheinek jelentős megnövelése mellett, némileg megemelte a fizetését is.

A polgár és az alattvaló

A mai hatalomnak nem gondolkodó, a folyamatokban eligazodásra képes polgárokra, hanem engedelmes, az előírásokat követő alattvalókra van szüksége. Ezért kell ebben az évben bevezetni az első, az ötödik és a kilencedik évfolyamokon azokat a tanterveket, amelyektől az iskolák nem térhetnek el, és amelyek nem a készség, a képesség, a jártasság fejlesztésére helyezik a hangsúlyt, hanem a hatalomnak fontos tananyag bevágására és minden kritika nélküli „visszaadására”. Nem véletlenül fogalmazta meg a hatalom – az ország és az egyén szempontjából is döntő fontosságú – elhatározását miszerint radikálisan csökkenti az érettségihez jutók számát. Ezzel függ össze az a szabályozás, amely lehetővé teszi, hogy évente mintegy hat-tízezer tanuló tizenhat éves korában, a tankötelezettség megszűnése után, úgy essen ki a köznevelés rendszeréből, hogy még az általános iskolát sem fejezte be. A hatalmi elit kineveléséhez kapcsolódik, hogy csak a gimnáziumi tanulmányok során szerzett érettségi bizonyítvány tulajdonosai válnak jogosulttá arra, hogy belépjenek az „elit felsőoktatásba”. A szakközépiskolai érettségi alapvetően a szakirányú felsőoktatásra készíti fel a tanulókat. A gimnáziumba történő bejutást a hatalom a szóbeli vizsgák ismételt bevezetésével nehezíti meg, teret engedve így a szubjektív értékítéletre épülő válogatásnak. A gimnáziumok jelentős részét ma már az egyházak működtetik. Az egyházi iskolák saját tantervvel és tankönyvvel, az állam száz százalékos finanszírozása mellett működhetnek. Ily módon az egyházi iskolarendszer az alapvető bázisa az új uralkodó osztály kiképzésének. A korosztály ötven százalékának a sorsa legjobb esetben is a tanonc és a szakmunkás sorsa. Olyan szakmunkásnak a sorsa, aki önálló vállalkozásra nem képes, mivel a szakiskolák ez év szeptemberétől kezdődően nem pazarolják az időt arra, hogy a hozzájuk beiratkozott tanulókat felvértezzék a tanulás képességével, az ismeretek önálló elsajátításának és feldolgozásának képességével. A szakiskolai tanulóknál nem fordítanak időt arra, hogy megszerezzék a társadalmi folyamatokban való eligazodáshoz szükséges alapvető ismereteket, nem készülhetnek fel a számítógép kezelésére, nem tanulhatnak idegen nyelvet. A képlet mára már világos, csak azoknak a családoknak a gyermekei jussanak el a felsőoktatásba, és szerezzenek diplomát, akikre a jelenlegi hatalom támaszkodni kíván.