Az elmúlt hetekben számtalan írás elemezte a választások óta kialakult helyzetet. Az e tárgykörben Radnóti Sándor „Mert nem ijeszt, mi csak ijeszthet” című, az „És” 2010. augusztus 19-i számában megjelent összegező írásához és következtetéseihez: Orbán Viktor „kész jelentős többségi felhatalmazását a többség zsarnokságává konvertálni” nehéz lenne bármit hozzátenni. A legszomorúbb, mert beláthatatlan az általa felvázolt jövőkép: „Ha az alkotmányozás tartalmi korlátjait áthágják, ha a véleménynyilvánítás szabadságát, a sajtó függetlenségét megnyirbálják, ha a törvényhozói és végrehajtó hatalom független ellenőrző intézményeinek rendszerét csorbítják, vagy kiiktatják, akkor a láthatatlan alkotmányhoz kell hűségesnek lenni. Ez számos gyakorlati esetben jelenthet a jövőben civil ellenállást, polgári engedetlenséget. Hogy e morálisan kívánatos magatartásból politikai erővé válhat-e, annak titka a jövő méhében rejlik.”

Jelenleg ugyanis szervezett, szerveződő ellenállásnak nyoma, igénye sem látszik. Ezért csekély az esélye annak, hogy Magyarország államformája a közeljövőben hatalommegosztásra épülő parlamentáris köztársaság maradjon (legyen). A rendelkezésre álló rövid idő alatt nincs remény annak megakadályozására, hogy ne éppen a kormánypártok által sokat emlegetett Szent Korona-tan lényegével ellentétes – „Mivel a Szent Korona a legfőbb szuverén, a Szent Korona-tan nem ismer el fölötte álló személyt. Ezáltal a Szent Korona tagjai, vagyis a polgárok egyenlőek, közülük senki nem uralkodhat a másikon, tehát a Szent Korona-tan eleve kizár minden diktatúrát. Az ellenállási jog lehetővé teszi a Szent Korona tagjai számára, hogy az alkotmányosságon túllépő önkényuralommal szemben föllépjenek.” (WILKIPÉDIA, Szent Korona-tan, szócikk) – alaptörvény szülessen.

Sem civil mozgalom, sem politikai erő nem tűzte zászlajára a parlamentáris köztársaság védelmét, megmentését, az alkotmányozási folyamat befolyásolását. Pedig alkalom éppen most lenne rá, a hosszú ideig utolsó erőpróba, az önkormányzati választások.

Maradnának a civilek. Ezért több, mint jelzés értékű Kertész Ákos író „Ki nem áll itt ellen” című írása: (Népszava 2010. augusztus 18.) „Az interneten…olyan szövegekbe botlok, hogy a baloldali értelmiség ellenállás nélkül tűri a demokrácia és a jogállam szétverését…Szeretném a vádaskodók szíves tudomására hozni, hogy egyrészt be vagyunk tojva, a létünk van veszélyben, mi nem gyűjtöttünk vagyont, mint a politikusok és magas rangú tisztségviselők, másrészt mi nem számítunk. Az értelmiség érzi, hogy nincs jelentősége.  Így aztán nincs kedve szólni. Nekem sincs. Azt, amin ma a baloldali publicisták rágódnak, néhányad magammal és legalább három éve megmondtam előre… Hiába beszéltünk… Akik már két éve tülekednek a listás helyekért, és most a parlamentben meresztik a szemüket és lógatják a lábukat, és nincsenek egzisztenciális gondjaik a képviselői fizetésük mellet, szíveskedjenek ellenállást tanúsítani a demokrácia végromlását jelentő jogtiprásokkal szemben…”

Debreceni József valóra vált látomásai pedig terméketlen talajra hullottak? Nem győzték meg a választókat arról, hogy a jogállam, mint eszme nem a konzervatív, a szocialista vagy a liberális politikai hovatartozás függvénye.

Váncsa István az „És” említett számban megjelent „Füst” című írásában más utat vázol fel hazánknak: Oroszországban „a felmérések azt mutatják, hogy a polgárok mind nagyobb hányada boldog, elégedett és az Egyesült Oroszországot, Putyin pártját támogatja lelkesen. Orosz barátaink, ahogy az ötvenes és a hatvanas években is, megint előttünk járnak valamivel.”

Az út, amelyen az oroszok előttünk járnak – néhány az írásból kiragadott gondolattal bemutatva – riasztóan ismerős: A sajtó nem hazudik, csak nem  közli az igazat; a parlament nem pártcsatározások színtere, hanem műhely, ahol felelős munka folyik; a nemzeti együttműködést megtestesítő személy, a miniszterelnök a nemzeti katasztrófát is politikai propagandára használja fel, minden közhivatal falán – bár nincs rá törvény – megtalálható arcképe, és véleménye szerint az  őt körülvevő személyi kultuszban nincs semmi rossz .

Több, mint negyven évig jártunk a lenini úton. A „ruszkik” hazamentek, de vajon milyen hosszú lesz a putyini út?