A közoktatás jelenlegi rendszere nem javítható, valami teljesen mást, valami teljesen újat kell felépíteni jelent meg többször, több helyen a sommás értékítélet. Hogy ez a teljesen más, teljesen új milyen is lehet, annak a körvonalai jól kitapinthatók: Bizonyos, hogy jelentősen megnő az állam szerepe, a miniszteri közvetlen beavatkozás lehetősége, megjelenhet az állam, mint intézményfenntartó, kiépül az állami szakfelügyelet. Ebből következően csökken, esetleg megszűnik az óvodák, iskolák és kollégiumok szakmai önállósága, háttérbe szorul a helyi társadalom szerepe, az önkormányzatiság. Bevezetésre kerül a pedagógus életpálya-modell, a pedagógus etikai kódex, a pedagógus alkalmasságának állami mérése. A pedagógus visszakapja hagyományos eszköztárát. A tanulóknál pedig helyrebillen a jogok és kötelezettségek – jogok javára – megbomlott egyensúlya.

Nem vitatható, hogy a közoktatásnak lényegesen megváltoztak a feladatai az elmúlt években, s az sem, hogy a közoktatás egyes intézményei – és nem maga az egész rendszer – nem minden kihívásnak tudott maradéktalanul megfelelni. Ezért nem állják meg a helyüket a rendszer egészét lenullázó következtetések és a javasolt megoldások. A közoktatás akkor tölti be rendeltetését, ha képes arra, hogy valamennyi gyermeket befogadjon, és sikeresen végigvezessen az egész rendszeren. Nincs joga a közpénzen megszervezett közoktatásnak arra, hogy megválogassa, kinek akar közszolgáltatást nyújtani. Azonos módon kell, hogy fogadjon és kiszolgáljon minden tanulót, akár szegény, akár gazdag családból érkezett, akár magyar, akár cigány s bármilyen a vallása. Ezek azonban nem egyszerű feladatok, mivel ebből adódóan az óvodáknak, iskoláknak és kollégiumoknak meg kell küzdeniük a társadalmi előítéletekkel. Sőt a közoktatásnak ellensúlyoznia kellene az éhezés, a lakáskörülmények, a munkanélküliség miatt reményt vesztett családi légkört, a szülők iskolázatlanságát. Ezen a téren pedig a közoktatás sokszor, sok helyen magára maradt. A közoktatás szétverése helyett megoldás a társadalmi problémák csökkentése. A közoktatás intézményrendszerét ezért nem elkülöníteni kellene társadalmi környezetétől, az adott település közösségétől, hanem éppen ellenkezőleg erősíteni kellene a kapcsolatát. Meg kellene oldani a közoktatás, a családvédelem, a gyermekvédelem, az iskola-egészségügy, a szociálpolitika összefogását.

Elvárás, sőt követelmény, hogy minden óvodában, iskolában és kollégiumban minden gyermek, minden tanuló magas szintű szolgáltatáshoz jusson hozzá a közpénzek lehető leghatékonyabb felhasználása mellett, a jogszabályok maradéktalan betartásával. Szükséges és fontos az ellenőrzés, amelyben azonban kiemelkedő szerepet kell, hogy kapjanak maguk a fogyasztók, a szülők és szervezeteik, a tanulók és szervezeteik. Kell az állami ellenőrzés is, hiszen a közpénzek felhasználását ellenőrizni kell. Az állami ellenőrzéseknek hozzáértő szakértők bevonásával kell megvalósulniuk, igazodniuk kell az adott intézmény működéséhez, és a feltárt hiányosságok megszüntetéséhez segítséget és nem utasításokat kell adnia. Ez azonban nem szakfelügyelet, hanem szakmai ellenőrzés és az ehhez kapcsolódó szaktanácsadás.

Az óvodák, iskolák és kollégiumok a gyermekekért, a tanulókért vannak, ezért az a fontos, hogy a gyermek és a tanuló jól érezze magát az óvodában, iskolában és kollégiumban. A pedagógusnak olyan szolgáltatást kell nyújtania, amely alkalmazkodik a gyermekek, a tanulók igényéhez, amely képes arra, hogy a rájuk bízott gyermekek, tanulók személyiségét a lehető legteljesebb módon kifejlessze, kiteljesítse. Ehhez nem a tanulói jogok csorbítására van szükség, hanem a tanulói jogok maximális tiszteletére és érvényesítésére. A tanulói jogok és tanulói kötelezettségek – minden ellenkező állítás ellenére – ugyanis szoros egységben jelennek meg a közoktatás joganyagában, melynek lényege, hogy a tanuló jogosult és egyben köteles iskolába járni, megtartani annak szabályzatait, jogosult és egyben köteles felkészülni a tanítási órákra, jogosult élni a minden állampolgárt megillető jogokkal, de köteles tiszteletben tartani mások hasonló jogait is.

            Leegyszerűsítve, a szöveges értékelés elfogadása vagy elvetése törésvonal a közoktatásban. Ennek a kérdésnek nem az a lényege, hogy a hagyományos „elégtelen (1)” érdemjegy, vagy a „felzárkóztatásra szorul” szöveges értékelés nyújt-e érthetőbb információt a szülőnek. Ennél sokkal lényegesebb kérdés, hogy meg kell-e buktatni a gyermeket, ha még nem tud folyékonyan olvasni vagy segítséget kell-e részére nyújtani ahhoz, hogy tovább tudjon lépni a magasabb évfolyamra. Az ellenérv, hogy ahol nincs buktatás, ott nincs rend az iskolában, és ott elburjánzanak a tanulói jogok, ott a tanár teljesen kiszolgáltatottá válik, mivel tiszteletben kell tartania a tanuló személyiségi jogait, nem kiabálhat vele, nem adhat körmöst, nem húzhatja meg a haját, s nem is rúghatja ki az osztályból, az iskolából. Viszont, ha van egy állami tanterv, egy központilag meghatározott tanmenet, akkor mindig, mindenki tudja a dolgát, és aki mégsem teljesít, az megérzi a hatalom súlyát. Ezt biztosítja az állami szakfelügyelet, amelyben a hivatalnokok lépésről lépésre nyomon követik a szabályok, a tantervek betartását és felelősségre vonják a mulasztót.

 Ahhoz, hogy a gyermeket ne kelljen megbuktatni, hanem egyéni fejlesztési úton haladhasson, nagyfokú mozgástérre van szüksége az iskolának. Az iskolai szakmai önállóság lényege, hogy az állam a fejlesztési célokat határozza meg, az iskola meg az oda vezető utat. A cél, hogy a nyolcadik évfolyam befejezésére minden tanuló birtokában legyen az értő olvasás képességének, a szóbeli és írásbeli kifejezőképességnek, tudja alkalmazni a matematikai és a természettudományos alapismereteket, szert tegyen mozgáskultúrára, a művészetek alapjaiban való jártasságra, legalább egy idegen nyelvből az alap beszédkészségre, és nem utolsó sorban, hogy megszerezze a képességet az önálló tanulásra. Ehhez a megoldáshoz ma még az iskolák dolgozhatják ki helyi tantervüket, határozhatják meg a feldolgozásra kerülő tananyagot, az iskola magasabb évfolyamára lépésének feltételeit. A tanár pedig a nevelőtestület tagjaként részt vesz a szakmai munkában és döntéshozatalban, megválaszthatja az alkalmazott módszereket, tankönyveket, taneszközöket, kidolgozhatja az egyes tanulók személyiségének, szociális hátterének legmegfelelőbb egyéni felkészítési útvonalat, értékelheti a rábízott tanulókat. Ez valóban a sokszínűség világa, amelyben meg van a lehetőség ahhoz, hogy ne a bukástól, a veréstől, a megaláztatástól, a megkérdőjelezhetetlen erkölcsi dogmáktól való félelem legyen a hajtóerő, hanem a kölcsönös szeretet, a bizalom, a tanulóval közösen szervezett érdekes foglalkozások, a problémák közös feltárása és megoldása, a harmonikus, a mellérendeltségre épülő pedagógus-szülő-tanuló kapcsolat. A hatékony minőségbiztosítás alapja pedig az intézményi folyamatos önértékelés, a szülői, a tanulói értékítélet, amelyhez kapcsolódik a fenntartói ellenőrzés, az állami mérés-értékelés rendszere.

A közoktatás lassan kibontakozó új rendszerében eddig megvalósult intézkedések a kötelező szöveges értékelés időszakának minimalizálása, a buktatás jogának visszaállítása, és a még megoldásra váró kérdés a problémás tanulók szabad eltávolítása lehetőségének megteremtése – annak ellenére, hogy a pedagógusok jelentős körének a támogatását élvezi – nem több mint a szabad gondolkodás jogáért cserébe felajánlott „egy tál lencse”. Máris adódik két kérdés: Ha a mai iskolában nem folyik nevelés, pedig törvényben maghatározott feladata az iskolának a lemaradók felzárkóztatása, vajon miért nevel majd jobban az az iskola, amely jogosult lesz megszabadulni ezektől a tanulóktól? Vajon a szakfelügyelet által eltávolított „alkalmatlan tanár”, hogy tud majd szembenézni az általa eltávolított „problémás tanulóval”, ha véletlen egy padra ülnek le az utcán? Válasz helyett: A pedagóguspresztízst nem lenne szabad azonosítani az anyagi megbecsüléssel, és a pedagógus szakmai önállóságát, döntéshozatali jogát legalább annyira meg kellene becsülni, mint azt a jogos igényt, hogy a pedagógus anyagi biztonságban végezhesse munkáját.

A szöveges értékelés – és ami hozzátartozik – nehezen illeszthető a mindenható állam (rém)álomvilágába. Bizonyos, hogy a szöveges értékelés – és ami hozzátartozik – nem túl hosszú idő eltelte után -, nem csak azoknak fog hiányozni, akiknek a pedagógus megbecsülés nem azonos az illetmény és a pótlékok inflációt meghaladó mértékű évenkénti emelésével.