2018. január 1-jétől gyökeresen megváltoznak azok a szabályok, amelyek alapján elintézhetjük ügyes-bajos dolgainkat, hivatalos elnevezéssel: hatósági ügyeinket. Új törvény, az általános közigazgatási rendtartás [Rendtartás] váltja fel a közigazgatási hatósági eljárásról és szolgáltatásokról szóló törvényt [hatósági szolgáltatás törvénye], megváltoztatva mindent, amihez eddig „hozzászoktunk”. A két törvény szabályozási filozófiája is eltérő. A hatósági szolgáltatás törvénye kódex, átfogóan szabályoz. Rendelkezéseitől más jogszabály csak felhatalmazása alapján térhet el. Ezzel szemben a Rendtartás számos kérdés meghatározását „mellőzi”. Ágazatonként születhetnek megoldások, kiegészítő szabályok, növelve a rejtélyes megoldások számát.

A hatóság rejtélye

A hatóság dönt az ügyfél jogairól, kötelezettségeiről, eldönti a jogvitát, megvizsgálja, történt-e jogsértés, igazolást állít ki valamely tényről, állapotról, adatot igazol, nyilvántartást vezet. De ki a hatóság? Ez nem derül ki a Rendtartásból: „hatóság az a szerv, szervezet vagy személy, amelyet (akit) törvény, kormányrendelet, önkormányzati hatósági ügyben önkormányzati rendelet hatósági hatáskör gyakorlására jogosít fel vagy jogszabály hatósági hatáskör gyakorlására jelöl ki.” Mi a különbség a hatáskör gyakorlására történő feljogosítás, és a hatáskör gyakorlására történő kijelölés között? Egyik lehetséges megoldás: a hatáskör gyakorlására feljogosított kijelölhet mást aki a nevében eljár? Vajon a Rendtartás miért nem határozza meg az illetékes hatóságot? A törvény indokolásából megismerhető az ok: „A törvény a hatóság fogalmának meghatározása során … nem részletezi, hogy … a jogalkotó milyen szervezetet és milyen feltételekkel ruházhat fel hatósági hatáskörrel. Ezt a törvény a mindenkori közigazgatás-politika feladatává és felelősségévé teszi, egyedi mérlegelést téve lehetővé a jogalkotónak, és nem állít tételes jogi korlátokat, feltételeket az ésszerű hatáskör-telepítés elé. ….Minderre tekintettel a törvény sem a hatóság, sem a fellebbezés elbírálására jogosult hatóság, sem pedig a felügyeleti szervre vonatkozóan nem tartalmaz mögöttes kijelölést.”

Az  ügyfél rejtélye

Ki lehet ügyfél? Az, akinek jogszerző képessége van, illetve az, akinek a terhére kötelezettséget lehet megállapítani? Polgárjogi értelemben az embernek a fogantatás pillanatától kezdődően lehetnek jogai és kötelezettségei, így ügyfél is lehetne. Ügyfél lehetne minden olyan szervezet, amelyet az állam jogképesnek elismer. A Rendtartás nem így szól: „Ügyfél az a természetes vagy jogi személy, egyéb szervezet, akinek (amelynek) jogát vagy jogos érdekét az ügy közvetlenül érinti …” Mi a gond ezzel a meghatározással? Hívjuk segítségül a törvény indokolását: a Rendtartás „csupán” annyiban tér el a hatósági szolgáltatás törvényétől, hogy a „…jogos érdek tekintetében – elsősorban jogalkalmazási okokból – egyértelművé teszi, hogy kizárólag az üggyel kapcsolatos közvetlen érintettség jöhet tekintetbe az ügyféli minőség szempontjából.” Így minden ügyben mérlegelheti a hatóság: a hozzáforduló csupán érintett vagy közvetlenül érintett?

Az eljárási képesség rejtélye

Saját ügyében az járhat el, aki cselekvőképes. Polgárjogi értelemben a nagykorú ember cselekvőképes, kivéve ha a bíróság gondnokság alá helyezte. A hatósági eljárásokban a cselekvőképesség ettől eltérhet. A hatósági szolgáltatás törvénye szerint: jogszabályban meghatározott esetben a korlátozott cselekvőképes – a tizennegyedik életévét betöltött – személyt is megilleti az eljárási képesség. A Rendtartás e körben mást mond: „a természetes személy … akkor rendelkezik eljárási képességgel, ha az ügy tárgyára tekintettel cselekvőképesnek minősül.” E változtatáshoz az indokolás nem fűz magyarázatot. Lehetséges, hogy a hatóság minden ügyben és minden ügyfélnél mérlegeli az eljárási képesség meglétét, még akkor is, ha a Polgári törvénykönyv szerint az illető cselekvőképes? Mi a helyzet, ha valaki nem tud eljárni saját ügyében, például a kora miatt? A hatósági szolgáltatás törvénye világosan rendelkezik: „Az eljáró hatóságnak hivatalból kell vizsgálnia az ügyfél eljárási képességének meglétét. Szükség esetén az ügyfél helyett törvényes képviselőjét vonja be az eljárásba, illetve ügygondnok kirendelését kéri.” Nem így szabályoz a Rendtartás: „Ha törvény nem írja elő az ügyfél személyes eljárását, helyette törvényes képviselője, vagy az általa, illetve törvényes képviselője által meghatalmazott személy … is eljárhat.” A kiskorú gyermek törvényes képviselője – kizáró ok hiányában – nem mérlegelhet, köteles eljárni.

A  kérelem rejtélye

Az eljárás kérelemre vagy a hatóság döntésére – hivatalból indul -. A Rendtartás – a hatósági szolgáltatás törvényétől eltérően – nem írja elő, hogy a kérelemnek tartalmaznia kell a hatóság döntésére vonatkozó kifejezett kérelmet. Ez látszólag könnyíti az ügyfél dolgát, de a Rendtartás szerint a kérelmet tartalma szerint kell elbírálni akkor is, ha az nem egyezik az ügyfél által használt elnevezéssel. Konkrét kérelem hiányában miről dönt a hatóság?

Az eljárás rejtélye

A hatósági eljárás neuralgikus pontja az ügyintézési határidő. Általános az a vélekedés, hogy „harminc nap előtt nincs döntés”, pedig az egyszerűbb ügyekben a kérelmet azonnal elintézi a hivatal. Ha esetleg késve is, a hatósági szolgáltatás törvénye alapján a hatóság a „reá tartozó” ügyekben érdemben döntött, helyt adott a kérelemnek vagy elutasította azt. A Rendtartás három eljárási formát vezet be: az automatikus döntéshozatali eljárást, a sommás és a teljes eljárást. Az ügyintézési határidő automatikus döntéshozatalkor huszonnégy óra, sommás eljárásban nyolc nap, teljes eljárásban hatvan nap. Automatikus döntéshozatalra – törvényben vagy kormányrendeletben adott – engedély alapján kerülhet sor, ha a döntés nem igényel mérlegelést, minden adat rendelkezésére áll és nincs ellenérdekű ügyfél. Sommás eljárásban dönt a hatóság, ha törvény adott ügyben nem zárja ennek lehetőségét, amennyiben a kérelmet hiánytalanul benyújtották, a tényállás tisztázott és nincs ellenérdekű ügyfél. Ha a sommás eljárás nem folytatható le, a hatóság – nyolc napon belül – választása szerint intézkedik: vagy függő hatályú döntést hoz, vagy visszautasítja a kérelmet, vagy megszünteti az eljárást, vagy érdemi döntést hoz, vagy lefolytatja a teljes eljárást. Ha az eljárás megindításának jogszabályi előfeltétele hiányozik, a kérelmet visszautasítja. Ha a hatóság az érdemi döntést választja, a kérelmet el kell utasítania, mivel a tényállás nincs tisztázva. Ha a teljes eljárás mellett dönt, tisztázza a tényállást és utána határoz.
Ha a hatóság a függő hatályú döntés meghozatalát választja, rendelkeznie kell – többek között – a kérelmezett jog gyakorlásáról. A függő hatályú döntés „ideiglenes”, amelyhez akkor kapcsolódik joghatás, „ha az ügyintézési határidő elteltével a hatóság a hatósági ügy érdemében nem döntött és az eljárást nem szüntette meg.” Miről szól ez a rendelkezés? A hatóság engedélyezi a kérelmezett jog gyakorlását, bár nincs tisztázva semmi. Kézbesítés után vár hatvan napot? A jogorvoslat határideje a függő hatályú döntéshez kapcsolódó joghatás beálltát követő napon kezdődik. Ha a kérelmezett jog gyakorlásának engedélyezését megtámadják, a hatóság a kérelmezett jog gyakorlását elutasítja. Nincs joghatás. Ha senki nem tiltakozik, a hatóság nem tesz semmit, beáll a joghatás. Ha a függő hatályú döntés meghozatala után kiderül, hogy az eljárás megindításának hiányzik a jogszabályi feltétele, a hatóság az ügyintézési határidő elteltével megszünteti az eljárást.

A jogorvoslat rejtélye

A Rendtartás „specialitása”: a fellebbezés többé nem rendes jogorvoslat, mivel a közigazgatási bírósági per vált az elsődleges jogorvoslati formává. Miért? Az indokolás ad erre is választ: „Az új rendszer előnye még, hogy a bírói függetlenség és a bírósági eljárás nyilvánosságának elvéből fakad a döntési folyamatok átláthatóságának javulása, továbbá a bírósági döntések publikálása eredményeként megismerhető és kiszámítható lesz a joggyakorlat, amely önmagában is jelentősen csökkenti a korrupciós kockázatot.” A bírói út igénybevétele azonban olyan ismerteket, felkészültséget igényel, amelyekkel az átlagember nem rendelkezik. A fellebbezés benyújtása viszont nem jelentett gondot az átlagembernek. Ez lényegében ügyvédkényszert jelenthet. Lényeges különbség az is, hogy a fellebbezés megakadályozza a hatósági döntés végrehajtását. A keresetnek nincs halasztó hatálya. Nem mellékesen, a másodfokú döntést az ügyintézésre meghatározott hatásidőn belül meg kell hozni. A bírósági eljárás elhúzódhat. Igaz, nem feltétlenül indul közigazgatási per. Ha a keresetlevél alapján a hatóság megállapítja, hogy döntése jogszabályt sért, azt módosítja vagy visszavonja. Ha a határozat jogszerű, azonban a keresetlevélben foglaltakkal a hatóság egyetért – ha nincs ellenérdekű ügyfél –, a nem jogszabálysértő döntését is visszavonhatja, illetve módosíthatja.
A fellebbezés rejtélye

A hatósági szolgáltatás törvénye 2016. január 1-jéig a fellebbezés jogát semmilyen módon nem korlátozta. Az ügyfél fellebbezési joga nincs jogcímhez kötve. Fellebbezni bármely okból lehet. Fokozatosan szigorodnak a szabályok. Belép az indokolás kötelezettsége. Nem lehet olyan új tényre hivatkozni, amelyről az ügyfélnek a döntés meghozatala előtt tudomása volt. A Rendtartás pontot tesz a folyamatra. Fellebbezni csak akkor lehet, ha törvény kifejezetten megengedi, ekkor is a hatóságnak széleskörű mérlegelést biztosító feltételekkel: „Fellebbezni csak a megtámadott döntésre vonatkozóan, tartalmilag azzal közvetlenül összefüggő okból, illetve csak a döntésből közvetlenül adódó jog- vagy érdeksérelemre hivatkozva lehet. A fellebbezést indokolni kell. A fellebbezésben csak olyan új tényre lehet hivatkozni, amelyről az elsőfokú eljárásban az ügyfélnek nem volt tudomása, vagy arra önhibáján kívül eső ok miatt nem hivatkozott.” A törvény indokolása világossá teszi a jogalkotói szándékot. „A fellebbezés szabályai közt fontos újítás, hogy a törvény szakít azzal a „hagyománnyal”, hogy a fellebbezésben korlátlanul hozhatóak fel új tények, és az ügyfélnek semmiféle indokolási kötelezettsége nincs….A hatóságok számára is fenntarthatatlan az a gyakorlat, hogy az ügyféltől származó – akár egy kockás lapon benyújtott – bármiféle beadványt a döntés elleni fellebbezésnek kell tekinteni….”
Maga a Rendtartás biztosít fellebbezési jogot: „… ha a határozatot a járási (kerületi) hivatal vezetője vagy – a képviselő testület kivételével – helyi önkormányzat szerve vagy a rendvédelmi szerv helyi szerve hozta.” A törvényi „engedély” azonban kevés A fellebbezési jog csak akkor gyakorolható, ha a másodfokú hatóság kijelölése megtörtént. E körben ez is megtörtént. A fővárosi és megyei kormányhivatal jogosult a fellebbezés elbírálására és a felügyeleti szervre ruházott jogkörök gyakorlására. Mégsem végleges semmi, Törvény vagy kormányrendelet más hatóságot is kijelölhet a fellebbezés elbírálására és a felügyeleti jogkör gyakorlására. Törvény rendelkezhet úgy is, hogy még sincs kijelölt másodfokú hatóság.

Az eljárási költségek rejtélye

A Rendtartás – a korábbi szabályozástól eltérően – nem határozza meg az eljárási költségeket. A kormányt kap felhatalmazást annak megállapítására. Ki tudja, mi kerül a kosárba? Miután – általában – az eljárás költségeit az viseli, akinél azok felmerülnek, miután a kérelemre indult eljárásban az eljárási költséget – általában – a kérelmező ügyfélnek meg kell előlegezni, sorsok múlhatnak pusztán azon, hogy a hatóság a természetes személy költségmentesség iránti kérelmének helyt ad-e vagy sem.
Némi tanulság

Az elnevezés: általános közigazgatási rendtartásról szóló törvény árulkodó. Míg a hatósági szolgáltatás törvénye ügyfélcentrikus. a Rendtartás hivatalcentrikus. Az ügyfél nem ura az eljárásnak. Sorsa a hatóság kezében van. A fideszi Jó Állam felépítése a vége felé jár…