A hatalom és tudósok viszonya meghatározó egy ország életében. A tudomány szolgálhatja mindenki érdekeit és szolgálhatja kizárólag a hatalmon lévőket. A tudomány akkor szolgálja a közt, ha nagyfokú szabadságot élvez, ehhez megkapja a szükséges és elégséges támogatást, eredményeihez hozzá lehet férni, a köz javára hasznosulhatnak. A tudomány gyakorlása időigényes, költséges és kockázatos dolog. A tudomány művelői általában nem a saját zsebükből fedezik azt az utat, amely reményeik szerint elvezet a kitűzött célhoz, szerencsés esetben annál is tovább. Nem zárható ki azonban az sem, hogy a befektetés nem térül meg. A tudomány művelője szerencsés esetben megrendelést kap, s a megrendelő fizet, még szerencsésebb esetben talál szponzort, aki fantáziát lát az elképzelésében és támogatja annak megvalósítását. Ördögi kör: a tudás nem érvényesülhet pénz nélkül, illetve ahol nincs tudás, nem termelődik pénz.

Gondolatok a tudomány szabadságáról

A tudomány szabadsága ott teljesedhet ki, ahol az állam megfelelő környezetet hoz létre a tudomány műveléséhez. A feltételek megteremtésének legalább három lába van. Az egyik, az állam saját maga lép fel megrendelőként. A másik, az állam megteremti azokat a feltételeket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy a kutatások megvalósulhassanak, eredményei hozzáférhetővé váljanak, ösztönzi a kutatókat, hogy legyenek kreatívak. A harmadik, ösztönzi a kutatásban érdekelteket a szponzori feladatokban való részvételre, a kutatási eredmények hasznosítására. Ezek egymást segítő megoldások. Az a szerencsés, ha jelen van mind a három.

Ha a hatalom a tudományt igába kívánja hajtani, akkor mindent megtesz annak érdekében, hogy a tudomány művelői az államnak fontos megrendelések teljesítésében vegyenek részt, eldönti mi az, amire szükség van, s mi az, ami felesleges, mit támogat, s mit nem. Volt, van példa arra is, hogy a tudósok meghatározott körét származási, ideológiai alapon nemkívánatos személynek minősíti az állam. Nem lehetnek demokratikus viszonyok ott, ahol az állam kisajátítja a tudományt. Ilyen helyzetben a tudomány művelője választhat, marad és kiszolgálja az államot vagy másik hazát keres. Az első döntés azzal járhat, hogy jobb szándéka ellenére olyan kutatások részesévé válik, amelynek eredményei katasztrófához vezetnek. Nem ritkán, nagyszerű koponyák önként vesznek részt – hírnév, anyagi elismerés, belső meggyőződés alapján – a lehető legszörnyűbb kutatási eredmények létrehozásában. Magyarország és a tudomány művelőinek kapcsolatát jól jellemzi, hogy az itt született kilenc Nobel-díjas közül ketten (egyik díjazott irodalmi Nobel-díjat kapott) voltak, akik akkor kapták meg az elismerést, amikor Magyarországon éltek, és a díjazott munkásságuk is a hazai tevékenységükhöz köthető.

Tudósok válaszúton

Hazánkban a tudósok helyzete fordulóponthoz érkezett. 2010 óta a tudomány képviselői és legfőbb testületük a Magyar Tudományos Akadémia békésen éldegélt egymás mellett. A tudós testület ritkán és óvatosan fogalmazott meg bármilyen kérdésben kritikát a hatalommal szemben. A változást kiváltó ok, a hatalom úgy gondolta, eljött az ideje, hogy kezébe vegye a tudományos élet irányítását. Ehhez megtalálta a legegyszerűbb és kézenfekvő megoldásokat: meg kell szerezni a kassza kulcsát, meg kell szerezni a kutatóintézetek irányítását. Első lépésként átirányította a kutatásra szánt állami pénzeket az illetékes miniszterhez, majd az illetékes miniszter felajánlotta, hogy az állam átveszi a kutatóintézetek fenntartásával járó gondokat az Akadémiától. Némi vacillálás után a Magyar Tudományos Akadémia elutasította a kormány „nagylelkű” ajánlatát. A hatalom képviselője – mellesleg az Akadémia tagja – világossá tette, kérése parancs. A kormány országgyűlése ugrásra készen áll, hogy a történeti alkotmány vívmányai alapján felszámolja a tudomány szabadságát.

Gondolatok a történeti alkotmány vívmányairól

A történeti alkotmány pontos fogalmának meghatározása még várat magára. Így e fogalomhoz kapcsolható bármi és annak ellenkezője is az államalapítás óta megszületett normák közül. Érdemes ezért „átfutni” a tudós testület életét meghatározó rendelkezéseket, keresve a bennük rejlő vívmányokat.

A közadakozásból létrehozott testület létesítéséről rendelkező, a hazai nyelv müvelésére fölállitandó tudós társaságról vagy magyar akadémiáról szóló 1827. évi XI. törvénycikk elrendeli az akadémia lehető legrövidebb időn belüli felállítását, az önkéntes és szabad adományok útján létesítendő alapból, továbbá a testület által a működéséhez szükséges dokumentumok királyi jóváhagyásra történő felterjesztését. A királyi jóváhagyás feltételei nincsenek rögzítve. Ez – mint ahogy be is igazolódott – kedvező pozíciót teremt a hatalomnak. A szabadságharc bukása után, az átdolgoztatott alapszabály biztosítja az erős kormányzati felügyeletet. A kiegyezést követően, az új helyzethez igazított alapszabály viszont jelentősen megnöveli a testület autonómiáját. Ez a megoldás tetszetős üzenet lehet a mának. Szülessen új akadémiai törvény! Ne szóljon semmiről. Adjon szabadkezet a kormánynak az akadémia szabályzatok jóváhagyásához.

Az országgyűlés az 1923. évi I. törvénycikkben „foglalkozott” újra a testülettel. A törvénycikkben az állam – az Akadémia érdemeinek elismeréséül – felvállalta a testület évi rendes segélyezését. Az 1925. évi XLVI. törvénycikk pedig törvénybe iktatta a Magyar Tudományos Akadémia érdemeinek elismerését és állami támogatásának felemelését. A hatalomnak a két világháború közötti időszak alatti viszonyát a tudomány képviselőihez e két törvénycikket alapján nem lehet megítélni. A származás alapján történő megkülönböztetés, amely a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról szóló 1920. évi XXV. törvénycikkel kezdődött, tudósok tucatjait űzte el hazánkból. A holokauszt következtében máig pótolhatatlan veszteség érte az országot, a tudomány képviselői számos tagjának halálával.

Több, mint húsz év után került újra az országgyűlés elé a tudomány kérdése. Mának szóló, váratlan megoldásként – mintha nem is létezne a Magyar Tudományos Akadémia – az országgyűlés elfogadta az 1948. évi XXXVIII. törvénycikket, a Magyar Tudományos Tanács létesítéséről. A Tanácshoz rendeli a tudományos élet tervszerű irányítását, a gyakorlati élettel való kapcsolatának erősítését. Mellőzve a túlszabályozást a törvény a Tanács felügyeletét a miniszterelnökhöz rendeli, aki e jogkörében dönt a Tanács belső szervezetének és ügyrendjének jóváhagyásáról.

A fordulat éve újabb fordulatot hoz. A Magyar Népköztársaság alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény 53. §-a deklarálja „A Magyar Népköztársaság hathatósan támogatja a dolgozó nép ügyét szolgáló tudományos munkát, …” A kezdjünk mindent elölről elv alapján megszületik a Magyar Tudományos Akadémiáról szóló 1949. évi XXVII. törvény, hogy „az ország összes tudományos erőit a szocialista társadalom építésének szolgálatába” állítsa. A rövidre szabott törvény – a tervgazdasághoz igazodva – előírja, hogy az Akadémia váljon az ország legfelsőbb tudományos intézményévé, és lássa el az elméleti és az alkalmazott tudomány tervszerű irányítását, a kutatóintézetek munkája tudományos szempontból való irányítását. Nem részletezve, mit jelent – így korlátlan beleszólási jogot biztosít – a törvény felhatalmazza a minisztertanácsot az Akadémia működése törvényességének és alapszabályszerűségének ellenőrzésére.

Amikor az országgyűlés szerepét átveszi a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsa, az Akadémia ügyében több törvényerejű rendelet születik. Hiába egészült ki az alkotmány 1972-ben egy új 60. §-al: „A Magyar Népköztársaság biztosítja a tudományos és művészi alkotó tevékenység szabadságát.” A Magyar Tudományos Akadémiáról szóló 1979. évi 6. tvr. 10. §-ának (2) bekezdése világossá teszi az Akadémia helyzetét: „A Minisztertanács felügyeleti jogkörében kijelöli azokat a feladatokat, amelyek az Akadémiára a tudományos élet, és a kutatások országos irányításában hárulnak, jóváhagyja az Akadémia közgyűlése által elfogadott alapszabályokat, ellenőrzi az Akadémia tevékenységét.”

A tudomány helyzetében gyökeres fordulatot az 1989. évi alkotmányreform és az azt követő törvényalkotás hoz. Az alkotmány – 1989. X. 23-án hatályba lépő – 70/G. §-a rögzíti: „A Magyar Köztársaság tiszteletben tartja és támogatja a tudományos és művészeti élet szabadságát… Tudományos igazságok kérdésében dönteni, kutatások tudományos értékét megállapítani kizárólag a tudomány művelői jogosultak.” A Magyar Tudományos Akadémiáról szóló 1994. évi XL. törvény pedig önkormányzati elven működő köztestületté nyilvánítja az Akadémiát. Az új helyzet lényegét a törvény indokolása alapján lehet megismerni: „Az önkormányzati elven alapuló köztestület lényege… hogy az érdekeltek … a jogszabályok és belső szabályzatuk keretei között önmagukat igazgatják olyan tárgyakban, amelyekkel egyébként az állami közigazgatásnak kellene foglalkoznia. Ezen keresztül vagy ezzel együtt … a társadalom számára is fontos feladatokat oldanak meg. Saját vagyonuk van, kiadásaikat saját bevételből vagy az általuk gondozott közösségi feladat jelentőségétől függő állami támogatásból, esetleg egészében az állami költségvetésből fedezik. Az önkormányzati jogosítványok és ezek legszélesebben értelmezett közjogi biztosítékai sem zárják ki azonban, hogy az állam, illetve az annak képviseletében eljáró központi szervek (országgyűlés, kormány stb.) – elsősorban a törvényesség érvényesítése érdekében – megfelelő ellenőrzési jogokat kapjanak az önkormányzatok felett. …. A törvényjavaslat a mellékletben felsorolt, jelenleg állami tulajdonban levő ingatlanok tulajdonjogát – úgynevezett törzsvagyonként – az Akadémiára kívánja átruházni.„

A hatalom és az önkormányzatiság

Mára a tudós testület az önkormányzatiság utolsó bástyája. A tanítás szabadsága, a felsőoktatás autonómiája, a helyi önkormányzatok önigazgatása a múlté. Úgy jártak, mint a Kossuth téri fák. Többségét egyetlen éjszaka kivágták. A meghagyott néhány példány tövét márványlapok közé szorították, hogy gyökerüket ne érje el az eső.
A kormány országgyűlése gombnyomásra kész. Bár, az alaptörvény X. cikke „összefoglalja” az alkotmányos fejlődés eredményeit: „Magyarország biztosítja a tudományos kutatás … szabadságát … Tudományos igazság kérdésében az állam nem jogosult dönteni, tudományos kutatások értékelésére kizárólag a tudomány művelői jogosultak. Magyarország védi a Magyar Tudományos Akadémia … szabadságát…”, aggodalomra semmi ok. Meg fog érkezni az országgyűléshez – nem kizárt, hogy az arra felkért képviselő útján (ez a megoldás, ha a törvényjavaslatot még a kormányon belül sem akarják egyeztetni) – a hatalom és az Akadémia kapcsolatát újrarendező törvény. A kormány nem nyugtalan. Biztosra megy. Tudja, fontos ügyekben az alkotmánybírósága mindig talált megoldást annak igazolására, miért alkotmányos az a megoldás, ami még annak sem látszik, például az akadémiai vagyon vagyonkezelői alapítványba történő „átirányítása.

Nem valószínű azonban, hogy az alkotmánybíróság döntési helyzetbe kerül. A kormány országgyűlése egyetlen nap alatt képes elfogadni a – Tudományos Akadémiát felváltó vagy az Akadémiával konkuráló másik – Nemzeti Tudományok Akadémiája alapításáról szóló törvényt. Jól mutat a történelemkönyvekben a fénykép, amelyen Orbán Viktor – díszmagyarban feszítve, az egyházak képviselői között – belép az általa alapított akadémia kapuján. Nem jön zavarba az országgyűlés akkor sem, ha át kell írnia az alaptörvényt. Egy nap ehhez is elég. Nincs szükség másra, mint annak a három szónak ismételten az alaptörvénybe építésére, amellyel 2011-ben az országgyűlés megtoldotta az Alkotmánynak a tanítás szabadságát garantáló rendelkezéseit, hozzájárulva ezzel annak felszámolásához: „törvény keretei között”. Amennyiben az alaptörvény kiegészített szövege szerint „Magyarország törvény keretei között biztosítja a tudományos kutatás és az Akadémia szabadságát”, minden megoldás kiállja az alkotmányossági próbát.

A múlt kötelez! A tudósok lázadása azzal zárulhat, hogy megragadják a vándorbotot, vállukra veszik a koldustarisznyát, s elindulnak, mielőtt a kerítés az ország határain összeér.