Az ATV „Hírvita” című műsorai után sokszor lehet a nézőknek hiányérzete. Önmagában már az a tény is elgondolkoztató, hogy a választások előtt néhány héttel nincsenek nyilvános érdemi szakmai és politikai viták azokról a kérdésekről, amelyek alapján „képbe” kerülhetnének azok, akik szeretnék megérteni miről is szólnak a 2014. évi választások. A „Hírvita” 2014. március 10-én Mattot kap a baloldal? címen sugárzott adása igazolta, hogy a nem egészen harminc perc mennyire kevés fontos kérdések megvilágításához.

A rossz érzés talán arra is visszavezethető, hogy az egyik vitapartner, egy ifjú kereszténydemokrata, igazolta a közismert tényt: saját árnyékát kevés ember tudja átlépni. A másik vitapartner, a történész, úgy tűnt nem tartotta fontosnak annak tudatosítását, hogy nem a baloldal, hanem az ország kaphat mattot április hatodikán. A műsorvezető pedig mintha nem lett volna birtokában fontos információknak.

Ebben a néhány percben ugyanis szóba került milyen országban élünk, lehet-e, érdemes-e itt fiatalnak lenni, állanak-e még a jogállam falai, adottak-e a tisztességes választás esélyei? A történésznek rá kellett volna világítania arra, hogy a mai közállapotok legpontosabban abban érhetők tetten, hogy akkor, ott, abban a néhány percben ők „vitatkoznak” egymással, s nem a köztévében, a versengő pártok elnökei. Ezek a kérések ugyanis nem azt „érdemlik”, hogy a pártközpont által kiadott sillabuszból unalomig ismert propaganda szöveget ismertessenek a nézőkkel. Ezek a kérdések sokkal mélyebb elemzést igényelnek annál, mintsem alkalmat nyújtsanak egy ifjú, öntudatos és elkötelezett politikusnak – a kampányba tudatosan, és jól időzítve bedobott – szocialista korrupciós ügyek felelevenítésére, s a történészi válaszra: ennél sokkal nagyobb összegek tűntek el a másik oldalon. Csak remélni lehet, hogy az ifjú politikus a párttagkönyvének féltése miatt bizonygatta olyan nagy elánnal, hogy az állammal szembeni bizalom a Zuschlag-ügy miatt ingott meg, s ez meg a Simon-ügy az, amely miatt százezrek keresik más országokban a boldogulást. Erre a propaganda szövegre pedig nem számháborúba – melyik kormány alatt hagyták el többen az országot – kellett volna bocsátkoznia a másik félnek, hanem rávilágítani arra, hogy az emberek ott szeretnek élni, ahol lehet tanulni, dolgozni, nem kell félni, nincs kiszolgáltatottság, tisztelik a magánélethez való jogot, léteznek tisztességes, megismerhető, stabil játékszabályok. Ezekről a kérdésekről viszont nem esett szó. Az ifjú politikus – lelkesen – felmondta a betanultakat: a kormány mennyit tett a fiatalokért. A történész válaszolt: ezek üres szlogenek.

Szóba került az alaptörvény elfogadása is. Kik, hogyan vehettek részt a véleményezésben. Az ifjú politikus szerint minden rendben folyt le, hiszen mindenkinek joga volt véleményt nyilvánítani, miután a mai kormány kialakította az érdekegyeztetés folyamatát. Jó lett volna, ha az elhangzottakra nem az a történészi válasz, hogy a kormány által kreált szervezetek alkothattak véleményt. Nem ez a lényég ugyanis ebben a kérdésben! Egy alaptörvényt nem véleményeztetni kell, hanem közösen elkészíteni. Ekkor töltheti be a Társadalmi Szerződés szerepét. Itt nem ez történt. A törvényeknek egyébként kialakított előkészítési, benyújtási tárgyalási rendje volt a kilencvenes évektől. A régi Alkotmány egyeztetési kötelezettséget írt elő a társadalmi szervezetekkel, és előírta azt is, hogy készüljön négyötödös támogatottsággal egy részletes alkotmánykoncepció. A Házszabály meghatározta az országgyűlési viták rendjét. A Fidesz nem készített koncepciót, hatályon kívül helyezte a négyötödös szabályt, nem tartott előzetes egyeztetést, nem tartotta meg a házszabály előírásait sem. Az alaptörvény elfogadásakor megsértették az Alkotmány rendelkezéseit. Nem esett szó arról sem, hogy nincs már egyeztetés, s nem egyszer napok alatt hozott az Országgyűlés egész rendszereket átalakító törvényeket, s egy nap alatt léptettek életbe nagy terjedelmű, nagy fontosságú, bonyolult törvényeket. Vagyis megszűnt a jogbiztonság. Jogbiztonság nélkül nincs, nem lehet bizalom az állammal szemben.

A „legérdekesebb” politikusi hitvallás ebben a műsorban az volt, amikor a választási kampányt köztisztasági kérdéssé nyilvánította a kereszténydemokrácia képviselője. Mélyen egyetértett azzal, hogy a hidakra, házfalakra, villanyoszlopokra ne ragasszanak plakátot, mert azok bántják a tisztességes polgárok szemét. Arról nem esett szó, hogy az utcákon, a járműveken, a hirdetőoszlopokon alig láthatók ellenzéki pártok plakátjai, a közmédia a kormány szócsövévé vált, a választási eljárás szabályait egyedül, egyeztetés nélkül készítették elő a kormánypártok, a szabályok jelentős részét nem rég átírta a Parlament, a választási eljárás tele van homályos, vitatott kérdésekkel.

Bár az ATV Hírvita című műsora után sokszor lehet a nézőknek hiányérzete, az igazsághoz hozzátartozik, hogy ez a műsor legalább megpróbálja összehozni a különböző oldalak képviselőit. Tudni kell azonban, hogy ez a törekvése nem lehet sikeres, sőt hozzájárul annak a látszatnak a fenntartásához, hogy itt minden rendben van. Bármennyire szomorú, csak a nyilvános pártelnöki viták adhatnának valóságos, hiteles információkat a választóknak. Nem véletlen, hogy Orbán Viktor nem vállalkozik, nem mer vállalkozni ilyen vitára. Jól tudja, hogy nem lehet győztese egy ilyen megmérettetésnek. Ezért kell katonai díszpompával megrendezett nagygyűléseket szervezni részére, ahol pulpitusra állva a tömeg fölé emelkedhet és kimerítve a háborús uszítás törvényi tényállását, harcba hívhatja mindazokat, akik narancssárga szemellenzőt viselnek. Arra nem gondol csak a nagy „machinátor”, hogy a dobpergésre azok is felébredhetnek, akik téli álmukat alusszák.

Az országban különös sakkjátszma folyik. A FIDESZ mindig lépéselőnyben tologatja a fehér bábukat, és irányítja a feketéket is. Hogy ki kap a végén mattot, attól függ, hogy a fekete bábuk irányítása jó időben, jó kezekbe tud-e kerülni.