Az oktatás államosításának újabb szakasza kezdődik a szeptemberben induló tanévben. Ez a szakasz lesz a legnehezebb, a leghosszabb és a hatalom szempontjából a legfontosabb. Eddig az állam „csak” az oktatás rendszerére, intézményeire, szolgáltatásaira tette rá a kezét. Eddig az állam „csak” a pedagógusok feletti munkáltatói jog gyakorlását szerezte meg. Most jött el az ideje annak, hogy az állam megvalósítsa azt, amiért az oktatás egész rendszerét kisajátította, vagyis érvényesítse akaratát: ki taníthat, s miből, s ki boldogulhat ebben az országban, s kiből lesz jó esetben közmunkás.

A folyamat megértéséhez szükség van egy rövid leltárra, az eddig végrehajtottak áttekintésére: Ez év januárjában az állam – az óvodák kivételével – megszüntette az önkormányzati ellátó rendszert az oktatás terén. Valamennyi volt önkormányzati intézményt beolvasztotta a központi hivatalként működő állami intézményfenntartóba. Ezzel az intézkedéssel az állam magához vonta az oktatás szervezésének, hatósági engedélyezésnek, szakmai ellenőrzésnek, intézményei fenntartásának jogát. A beolvadt intézmények nem rendelkeznek saját költségvetéssel, szerződéskötési joggal, munkáltatói joggal. Így a döntés az intézmény létesítése, megszüntetése, feladatának meghatározása, a foglalkoztatható létszám megállapítása, a vezetői kinevezés és annak visszavonása, az egyes személyek alkalmazása vagy elküldése terén az állam kezébe került. Az állam az intézményrendszere működtetéséhez az önkormányzatoktól átcsoportosította az állami intézményfenntartóhoz azokat az összegeket, amelyek 2012-ben az önkormányzati intézményfenntartáshoz szükségesek voltak. Az állam az önkormányzati vagyont az állami intézményfenntartó ingyenes használatába adta, és kötelezte a háromezer lélekszámnál nagyobb településeket arra, hogy kifizessék az állami intézmények rezsiköltségeit, valamint gondoskodjanak az épületek állagmegóvásáról és működtetéséről. Mi maradt hátra? A pedagógiai folyamatok, és annak részeként a tanulási útvonalak kisajátítása, államosítása. A pedagógiai folyamatok államosítása csak a pedagógusok totális megregulázásával valósítható meg. A tanulási útvonalak államosítása meghatározza a szülői döntések kereteit gyermekük sorsát illetően, meghatározza a tanulók esélyeit a munkaerő piacon való helytállás, a felsőoktatásba történő bejutás terén. A startpisztoly eldördülését hosszas előkészítő szakasz előzte meg. Az Alkotmány helyébe ültetett alaptörvény megengedte a tanítás szabadságának korlátozását. A közoktatásról szóló törvényt felváltó nemzeti köznevelési törvény pedig – élve ezzel az alkotmányos lehetőséggel – visszahozta a tantervi utasítás rendszerét. Mellesleg megteremtette a feltételeket ahhoz, hogy a legszegényebb családok gyermekeit kilökjék a közoktatás rendszeréből.

Ebben az éveben indul az új Nemzeti alaptanterv és az új kötelező kerettanterv bevezetése. Az új tantervek az első, az ötödik és a kilencedik évfolyamon lépnek be a rendszerbe. A tantervek bevezetése ezért elvileg négy évet vesz igénybe. Az a furcsa helyzet áll elő, hogy míg az említett évfolyamokon az iskoláknak nincs mozgástere, a kerettantervben megkövetelt tananyagot kell az előírt határidőkre átadni és elsajátítását megkövetelni a tanulóktól, addig a nem említett évfolyamokon a kulcskompetenciák fejlesztése a feladata a pedagógusoknak a kifutó, a tantervi szabadságra és sokszínűségre épülő régi helyi tanterv szerint. Új tanterv, új, az állam által előírt tankönyv. Régi tanterv, régi, a pedagógusok által választott tankönyv. Új tanterv, kötelező tanórai foglalkozásként szervezett hit- és erkölcstannal. Régi tanterv, a tanórákon kívül, a szülői igények alapján, az egyház által szervezett fakultatív hit- és vallásoktatás. Új tanterv, meg kell buktatni, aki a központ által meghatározott haladási ütemtől elmaradt. Régi tanterv, nincs akadálya annak, hogy a lemaradó behozza a következő évfolyamokon az elmaradását, létezhetnek egyéni tanulási útvonalak. A kérdés az, lehet-e az iskolának Janus arca? Oktathat-e a pedagógus az ötödik évfolyamon a tantervi utasítás szerint, a hatodikon szabadon? A válasz nem lehet más csak az, hogy kizárt. Az iskola alkalmazkodik. Most nem a jogszabály, hanem annak szelleme a fontos. Kit érdekel ma már a „gyermek mindenek felett álló érdeke”? Nem véletlen maradt ki ez az alapelv abból a törvényből, amely heti húsz óráról heti huszonöt órára emelte a hatéves gyermek tanórai foglalkozásainak számát, s amely arra kötelezi az összes szülőt, hogy gyermekét reggel nyolctól délután tizenhat óráig benntartsa az általános iskolában. Az egésznapos benntartózkodás nem biztosíték arra, hogy a tanuló felkészül a másnapi tanórákra, nem biztosíték arra, hogy megszűnik a házi feladat. Nincs olyan előírás, amely garantálná a pihenőidőt, a szórakozást, az étkezést a napi nyolcórás elfoglaltság alatt. Nem jogellenes tehát, ha ugyanabban a szobában, ugyanabban a padban, ugyanabban a cipőben, éhesen várja a tanuló, hogy beteljesedjen a sorsa. Ebben az évben a szakiskolában beindul az új szakképzés. A tanulót mentesítik a „felesleges” humán ismeretek alól, nem jut idő az informatikára, az idegen nyelvre. Nem lesz lehetősége arra, hogy jártasságot szerezzen az egyéni tanulásban, a társadalmi folyamatok elemzésében. Aki betöltötte a tizenhatodik életévét, annak nem kell tanulnia. Nincs is olyan iskola, amelyik köteles lenne felvenni őket. Így nem jogellenes, ha nem az iskolába, hanem az utcasarokra, az aluljáróba megy, aki elérte a tizenhatodik életévét. Nem zaklathatja a közeg az iskolakerülésért, nem cipelheti be az iskola igazgatója elé. Ebben az évben indul a Híd-program azoknak, akik nem jutottak be semmilyen iskolába, azoknak, akik tizenöt éves korukig legfeljebb a hatodik évfolyamot tudták befejezni. A programban felkészülhetnek arra, hogy bekapcsolódjanak a szakképzésbe – ha lesz olyan iskola, amelyik befogadja a már nem tanköteleseket. Elvileg az új tantervre történő teljes átállás lezárásaként léphet be az állami vizsgák új rendszere. A gyakorlatban a hatalom nem volt ilyen türelmes: menet közben változtatott a feltételeken. Már az elmúlt években megszigorította a középiskolai felvételi rendszert, újra lehetővé téve a szóbeli felvételi vizsgákat, megengedve így, hogy az elit gimnáziumok szubjektív szempontok alapján kiszűrjék azokat, akik nem kívánatosak. Ez a megoldás összhangban áll a felsőoktatási felvételi eljárás menet közbeni megváltoztatásával, megszigorításával.
Ebben az évben indul a finanszírozás új rendje. Az állam csak és kizárólag az általa engedélyezett létszámon foglalkoztatottak bérét és közterheit fizeti majd ki. Ma – a tanévkezdés küszöbén – még nem ismert, hogyan kell kiszámítani a finanszírozott létszámot. Ha a nem állami iskola szakképzésben vesz részt, csak akkor kaphat költségvetési támogatást, ha olyan szakmára készít fel, amely a tavaly decemberben elfogadott kormányrendelet szerint az állam által támogatható. További előfeltétel, hogy a kormányhivatal szakképzési megállapodást kössön a fenntartóval. Olyan akadályok ezek, amelyeken sok alapítványi iskola végleg „fennakadhat”.

A pedagógus pedig hiába csukja be a tanterem ajtaját. Ez a hatalom nem engedi ki a markából. Munkaköri kötelessége, hogy hivatásához méltó magatartást tanúsítson. Ennek értelmezése az állami munkáltató feladata. Szeptembertől átöleli az állam karja, a nemzeti pedagógus kar, amelynek minden állami iskolában foglalkoztatott pedagógus a tagja lesz. Ma még nem ismert etikai szabályoknak kell megfelelnie minden pedagógusnak. Ennek megsértése esetén etikai eljárás indul, hivatalból. Minden pedagógusnak – ha nincs közel a nyugdíjkorhatárhoz, amelynek elérésekor menesztik – legalább egyszer át kell jutnia a minősítés rendszerén. Ennek során – többek között – megnézik az óravázlatait, amelyből következtetni lehet arra, hogy miképpen felel meg az állami elvárásoknak, például készült-e a kormány által fontosnak tartott „jeles napokra”, letanította-e az állam által „erősen ajánlott” tananyagot. Aki nem megy át a minősítésen, a törvény erejénél fogva nem foglalkoztatható tovább.

Ebben a tanévben az államosítási folyamat az oktatás minden területén beindul. Mégis alig esik szó a tanszabadság, a tanuláshoz való jog csorbulásáról, a tanulói jogok, a szülői érdekek sérelméről. Mindenki arra összpontosít, hogy a pedagógusoknak járó harminc ezüstpénzből hányat vesz vissza a kormány. Nem véletlen, hogy a június 26-i ülésnapon a parlament nem hozta meg a végleges döntést az életpálya bevezetéséről. Megnyugtató, ha a közvélemény erről vitázik, nem pedig arról, miért kell a gyermekeknek többet dolgozniuk, mint a felnőtteknek.

Az oktatás terén világos mi között lehet, mi között kell választani jövőre! A választókon múlik engedik-e, hogy a hatalom létrehozza a saját privilegizált iskolarendszerét, egyházi iskolák formájában. Ezek az iskolák saját tantervvel, saját tankönyvvel, teljes állami finanszírozás mellett készíthetik fel a jövő uralkodó osztályát. A választókon múlik, engedik-e, hogy évente több tízezren szoruljanak ki az iskolarendszerből, kényszerüljenek olyan oktatásba, amely nem nyújt valóságos esélyt a boldoguláshoz. A választókon múlik, hogy a 2014. szeptemberében induló tanévben a szülő visszakapja-e a választás jogát és lehetőségét gyermeke sorsáról. Jövőre még minden visszafordítható! Jövőre még ki lehet tárni az iskolák kapuit azok előtt is, akik kint ragadtak! A gazdasági fejlődés alapja a társadalom műveltségi szintjének folyamatos növelése. Ezért igaz az az állítás, hogy, aki az oktatásba fektet be, az a jövőbe fektet be. Tessék választani! Lehet választani!