Miután hivatalosan bejelentette a kormányzat magas rangú képviselője, nem lesznek előrehozott választások, jók az esélyek arra, hogy idő előtt az urnák elé hívják a „nagyérdeműt”. Erre minden oka megvan a színpadi stábnak, hiszen nagyon jól állnak, nagyon jól teljesítenek.

Előadásaik átütő sikert aratnak nap mint nap. Az ország köré font drótkerítésnek úgy örül a nép, mintha kolbászból lenne. Mit számít az, hogy hazánkból kifelé és nem befelé igyekeznek? Kit érdekel a gazdasági migránsok tengervízbe fulladt gyermekeinek látványa, amelynek bemutatása előtt a riporter – a rend kedvéért – figyelmezteti a nézőket, egyeseket sokkolhat a látvány? Úgy tűnik, nem sokkolt elég embert. A rezsiharc sem lankad. Kit érdekel, hogy az energiaszektor nem fejleszt, csökkenti a karbantartó kapacitását, embereket küld el. Úgy tűnik, senkit. A Családi Otthonteremtési Kedvezmény is beütött. Minden hétre jut egy-egy témába vágó bejelentés. Hol az összege nő, hol a kedvezményezettek köre bővül. Kit érdekel van-e rá fedezet? Kit érdekel a várható költségvetési teher? Úgy tűnik, senkit. A magyar sírva vigad. A hitleri recept is működik: „Minden propagandának népinek kell lennie, és szellemi színvonalát azok legkorlátozottabbjaihoz beállítania, akikhez fordulni gondol.” A propagandaminiszter jól teljesít. Már az ellenzékinek nevezett ATV-ből is dől a kormánypropaganda: az ország, a gazdaság jobban teljesít. Védjük meg magunkat a migránsoktól. Igaz a régi mondás: a pénznek nincs szaga. Legyen mindig ellenségképed, hagyta örökül Hitler a népvezéreknek. Tanácsa meghallgatásra talált. Mindig volt, van, lesz kit utálni. Az európai bürokráciát jó szidni. Messze van. Kevesen értik, mit csinál. Így léphetett ki a népmeséből, s válhatott hétfejű sárkánnyá. Le kell vágni hatot, hirdeti a miniszterelnök, Szent György lovag szerepében. A hetedik mi vagyunk. Az maradhat. Az Európai Unió befogadott minket. Hálából mindent megteszünk azért, hogy szétessen.

Olimpia, úszó világbajnokság, felcsúti kisvasút, megújuló közvilágítás, Hóman-szoborállítás, vezéri unoka, megbonthatatlan orosz-magyar barátság. Öröm itt élni. Ezek után, ezek mellett kit érdekel, ha nincs felszerelés a kórházakban, kréta az iskolákban, hely a hajléktalanszálláson? Kit érdekel, ha Kőbánya-Kispesten nem működik a mozgólépcső, beázik a tető, rogyadozik a lépcső, nincs akadálymentesítés. Úgy tűnik, senkit! Harsog a nóta: a néppel tűzön, vízen át. És az ország egy ütemre lép. Bal, jobb, bal jobb, mennek a magyarok. A vesztükbe.

Akik diktálnak, tudják, mit akarnak. Tudják, aki keveset lop, arra lecsapnak. Sokat kell hát meríteni a közéből. A dagadó zseb megoltalmaz. A drága ruha, a luxusautó, a vagyont érő óra, a nyílt beismerés – csak azokkal dolgoztatok, akiket ismerek, mert ők a haverok – lenyűgöző. Lehet vinni mindent. A földet, a kikötőt, az államosított cégeket, a pályázatokat. A nyertes mindig ismerős. Rokon, iskolatárs. Mindig, minden törvényes. „Én csak tudom. Én írtam. A törvény szövegét mintha rám öntötték volna.” Az sem baj, ha kilóg a lóláb. Csupa haver ül mindenütt, vádhatóságtól a bírói székig. Miért is kell akkor egy új választás?

Gondoskodni kell a családról. A történeti alkotmány vívmányainak megfelelően. A minta adott, csak a nevet kell kicserélni Orbánra, a pénznemet euróra. Miután a hatályba léptetés megfelel a mai gyakorlatnak, jól alkalmazható az 1920. évi II. törvénycikk nagybányai Horthy Miklós úrnak kormányzóvá történt megválasztásáról:
„1. § A nemzetgyűlés nagybányai Horthy Miklós úrnak Magyarország kormányzójává történt megválasztását ezennel törvénybe iktatja.
2. § A nemzetgyűlés a kormányzó úr részére évi 3.000,000 korona tiszteletdíjat állapít meg.
3. § Ez a törvény kihirdetésének napján lép életbe.”
A látszatra adni kell. Miután a Duna jege ritkán elég vastag, marad a kétharmad. Természetesen haladni kell a korral, így az örökletes kormányzóvá választásról kell döntést hozni. Nem jelent gondot az sem, hogy a legidősebb gyermek leány. A történeti alkotmány egyik remekét lehet segítségül hívni ismét. Azt, amelyet a  III. Károly-féle „Pragmatica sanctio”-ként ismerhettünk meg történelem órán: 1723. évi II. törvénycikk Ő császári és királyi legszentségesebb felsége fölséges osztrák háza nőágának Magyarország szent koronájában s a régtől fogva hozzákapcsolt részekben való folytonos királyi örökösödéséről.

Milyen világot szeretne a mai hatalom? Ízelítőt kaphatunk a Svédországból érkező Gróf Andrássy Imréné memoárjából. „Az Andrássy-palotában az anyósom, született Esterházy Mariette fogadott. (…) A házban mindenütt szolgák sürögtek, inasok és lakájok, akiknek a munkáját a főkomornyik irányította, aki az étkezések idején az anyósom széke mögött állt, és a szemöldökével dirigálta a felszolgálást. (…) Mágnások, akiknek nemzedékei ezer év óta uralkodtak Magyarországon, kevesen voltak. Alig egy tucat család. Tagjai évszázadok óta egymás között házasodtak, és nagyon belterjes életet éltek. Ritkán érintkeztek idegenekkel, és ha olykor befogadták maguk közé a diplomáciai kar valamelyik tagját, előbb meggyőződtek róla, hogy az illető a saját hazájában régi és tiszteletre méltó család tagja. (…) A szolgákról külön kell szólnom. Amikor Budapestre költöztünk, saját komornát kaptam, aki úgy viselkedett velem, mintha valami keleti rabszolga volna, én pedig Sába királynője. (…) Fogat egyedül moshattam, de minden egyéb a komorna feladatához tartozott. (…) A fiúk (…) amint elmúltak húszévesek, saját ágyas járt nekik. (…) Egy főúri fiúgyerek ágyasának lenni rendkívül jól fizetett állásnak számított. A Kárpátokban lévő Homonna lett az első otthonunk Magyarországon. (…) Amikor első alkalommal érkeztem a kastélyba, négylovas hintóval jöttek elém. Az udvaron cigányok muzsikáltak, és felsorakozott az egész személyzet. (…) A vadászatok különösen emlékezetesek voltak Tiszadobon. (…) Nevezetesek voltak a fácánvadászatok. Tizenkétezer madarat lőttek le egyetlen nap alatt, a nyúlhajtás céljára pedig tizenkét kilométer széles sáv állt az urak rendelkezésére reggeltől estig. (…) Az év nagy eseménye az aratás volt. Hat héten át tartott. (…) A földbirtokosnak kötelessége ellátni a munkásait kenyérrel és sóval, szalonnával és borral, valamint tűzifával. (…) A hat hét alatt a földmunkás annyi pénzt keresett, hogy az év hátralévő részében már nem kellett megerőltető munkát végeznie. Aratás után visszatért a saját tanyájára, ahol volt egy kis szőlője, néhány állata, zöldséget és gyümölcsöt termelt a saját fogyasztására, és gyakran még csikókat is nevelt. Minden faluban volt cigányzenekar, amelyik esténként a kocsmában muzsikált, ha valakinek éppen táncolni volt kedve. A nyitva tartás korlátozása vagy a kötelező záróra errefelé ismeretlen fogalom: elviselhetetlen beavatkozásnak tekintették volna egy szabad ember életébe. Akinek egyébként nincsenek nagy igényei. Csak legyen annyija, amennyiből rendesen megél. Jóllakottan, szabadon és elégedetten akart a háza előtt ülni a magyar ember, és bámulni a sarkon álldogáló, kuncogó lányokat.”

Az illiberális demokraták azonban nem szándékozzák visszaadni a hatalmat a magyar arisztokráciának. Az állami földek értékesítése ürügyén elosztogatott „vitézitelkekből” nem ők részesülnek. A kastélyokat sem ők, hanem a Lázár, Rogán, Habony, Semjén, Szijjártó, Vajna. Kósa, Mészáros dinasztiák, az új elit tagjai vásárolják.

Az elmúlt hetekben valami mégis megváltozott? Lehet, hogy valami megzavarja az előadást? Nagy Feró az 1999-ben a Pecsában felvett koncertjén énekli: „Én lettem volna a jövő nemzedék.” Nem lett. „Tiszta hülye maradtam.” értékelte kortársait. Azt üzente akkor a hatalomnak: „Nem leszek sohasem a játékszered.” Ezt üzenték volna a Kossuth téri tüntetők is, amikor a zuhogó esőben öt percig álltak némán? Nem lehetetlen! Mint, ahogy az sem, hogy a megjelent tömeg az 1946. évi I. törvénycikkre alapozná a jövőt. Ebben Magyarország Nemzetgyűlés kimondta: „Az állampolgárok természetes és elidegeníthetetlen jogai különösen: a személyes szabadság, jog az elnyomatástól, félelemtől és nélkülözéstől mentes emberi élethez, a gondolat és vélemény szabad nyilvánítása, a vallás szabad gyakorlása, az egyesülési és gyülekezési jog, a tulajdonhoz, a személyi biztonsághoz, a munkához és méltó emberi megélhetéshez, a szabad művelődéshez való jog s a részvétel joga az állam és önkormányzatok életének irányításában.”

Vajon elegen voltak-e azok, akik bőrig áztak? Vajon hányan döntenek a kormányzóság, hányan a köztársaság mellett? A költői kérdés egyszerűbb: „Rabok legyünk vagy szabadok?”