1867. május 22-én Kossuth Lajos Deák Ferencnek írt levelében felvázolta Magyarország sorsát, arra az esetre, ha létrejön a kiegyezés a Habsburgokkal, létrejön az Osztrák-Magyar Monarchia. „.. én e tényben a nemzet halálát látom; s mert ezt látom, kötelességemnek tartom megtörni hallgatásomat; nem avégett, hogy vitatkozzam, hanem hogy Isten, a Haza s az utókor nevében esdekelve felszólítsalak… Ne vidd azon pontra a nemzetet, melyről többé a jövőnek nem lehet mestere! ” Maga a szerző is tisztában volt azzal, hogy a napi politikai érdekek általában elsöprik a távlatos gondolkozást, hiszen így fejezte be a levelet: „Tudom, hogy a Cassandrák szerepe hálátlan szerep. De Te fontold meg, hogy Cassandrának igaza volt! ”

Ideje lenne feldolgozni a magyar történelmet. Jó lenne végre szembenézni múltunkkal. Egy ország, amelyik hazug mítoszokon keresztül látja az elmúlt századokat, sem a jelenét, sem a jövőjét nem értheti meg. Az ország tekintélyén nem esik csorba, ha végre közkinccsé válik: a déli harangszónak nincs köze a nándorfehérvári diadalhoz, nem a Magyarok védték meg a törököktől Európa nyugati felét. A történelmi eseményeket nem lehet fehéren-feketén megítélni. A Trianonhoz vezető út hosszú volt. Ezen az úton jelentős mérföldkőnek számít a kiegyezés. Ma már jól látható Kossuth igazsága. Az az út zsákutca volt. Igaz, ehhez az is kellett, hogy a magyar uralkodó osztály megakadályozza a monarchia, az ország modernizációját, a többi nemzettel való megegyezést. Horthy hatalomra jutása és országlása sem dicsőbb fejezete hazánk történelmének. A monarchiából önmagát átmentő elit sikeresen akadályozta meg a hatalom kiszélesítését, a társadalmi mobilitást. Igazi zsákutca volt ez a korszak is.

Miért kell gondolatban végigjárni újra ezeket az utakat? Csupán azért, mert az ország miniszterelnöke saját országlását – évértékelőnek álcázva – összevetette ezekkel az időszakokkal. Hol tart ma Magyarország? Tette fel a kérdést önmagának, újra és újra. Udvarias ember lévén, mindig válaszolt is saját magának. Történésznek kinevezve önmagát, mind a két korszakot sikeresnek ítélte. Mint ahogy a FIDESZ-féle restaurációt is. Majd önmaga megnyugtatására levonta a következtetést is. Miután a kiegyezéssel kezdődő időszak ötven évig, a Horthy-korszak huszonöt évig tartott, van még ideje a kiteljesedéshez, hiszen ő még csak hat éve húzta ki a kardot hüvelyéből. Erre a gondolatsorra azonban csak a hallgatósága mondhatott áment, hiszen a két sikertörténet világháborúval zárult. Reméljük, Orbán akkor sem lesz ilyen sikeres, ha összefog a többi visegrádi országgal, akkor sem, ha tényleg megvalósul a keleti nyitás, akkor sem, ha Putyin örökbe fogadja. Mint, ahogy abban is csak bizakodni lehet, Orbán szóözönének második részét nem tudják lefordítani angolra. A nyugati székhelyű, hazai leányvállatok által elért nyereség jogszerű kivitelének az összevetése az országba befolyó uniós támogatásokkal, tökéletesen értelmetlen annak alátámasztására, hogy nem tartozunk köszönettel senkinek, semmiért, így nem is kell részt vennünk az uniós feladatok végrehajtásában.

Végighallgatva ezeket a mondatokat, óhatatlanul felvetődik a gondolat, vajon mit érezhetett a nagygyűlés levezető elnöke – az emberekért is felelős miniszter -, amikor a zárszavak után odament gratulálni a szónokhoz. Mit érezhetett? Hiszen hivatásánál fogva tudnia kellett, hogy a szónok a szavaival megsértette a nyolcadik parancsolatot. Ha nem tudná, akkor van oka igazán az aggodalomra, hiszen kérdésessé válhat alkalmassága az egyházi feladatok ellátására.

Hazánknak nem sok olyan vezetője, politikusa volt az elmúlt több, mit ezer évben, aki messzebb látott saját érdekeinél.

Amíg ez így marad, addig a Himnuszban megfogalmazott fohász: „…hozz rá víg esztendőt…” hiú ábránd marad.