Semmivel nem támasztható alá az az állítás, hogy jobb eredmény született volna a választásokon, ha nem közös, hanem külön-külön listán indulnak a kormányváltásra készülő demokratikus összefogás pártjai. Semmi, hiszen nem valószínű, hogy külön-külön jobban át tudták volna törni azt az információs karantént, amelybe a Fidesz bezárta őket. Az egész választási eljárás arra épült, hogy csak a kormányzati sikerpropaganda, ellenzék-lejáratóhírek juthatnak el a széles tömegekhez.

Nem véletlen számolták fel a közmédia függetlenségét, építették ki a jobboldalhoz kötődő sajtóbirodalmat, zárták karanténba az ellenzéki információs csatornákat. Ennek a helyzetnek a kialakulása évtizedes múltra vezethető vissza, például arra, hogy a köztelevízió és -rádió függetlenségének garanciáit nem tudta, nem akarta egyik kormányon lévő párt sem kiépíteni, megszilárdítani. [Talán a hatalmon lévő pártoknak sosem volt érdeke?] Kormányzati pozícióban a baloldal magára hagyta azokat a sajtókat, amelyek hagyományosan az ő értékrendjükhöz álltak közelebb. Így kerülhetett kilátástalan helyzetbe a Népszava az „elmúlt nyolc év” alatt, után. Fel kellett volna ismerni időben azt is, hogy a szokásos úton nem lehet eljutni a választókhoz. Nem hihető, hogy ne lett volna közismert az a tény, hogy az ország jelentős részében az egyetlen hírforrás a szószék. Alternatív tájékoztatási formák megkeresésével azonban adós maradt a váltásra összefogó demokratikus erők.

Amiért kárhoztathatók azok a demokratikus pártok, amelyek 2010-ben vereséget szenvedtek, az az, hogy nem ismerték fel azonnal – mint ahogy a FIDESZ 2012-ben a vereség másnapján megtette – a közösségszervezés szükségességét. A közösséghez tartozás élménye, ereje, az összetartozás biztonsága, a közvetlen és kölcsönös információáramlás útjának kiépítése talán segített volna. A polgári körök mindezeket biztosították, biztosítják a másik oldal táborába tartozóknak. Tanulhattak volna a szocdemek múltjából is, hiszen a szociáldemokrácia ereje és bázisa a párt által szervezett, működtetett, befolyása alá vont színjátszó körök, önképző körök, vendéglők, könyvtárak és művelődési házak közönségére épült. A közmunkás csak annyit érzékel a helyzetéből, hogy ásót, kapát, kaszát foghat, munkába indulhat, s fizetést kap. Az eszébe sem jut, hogy az ö szerepe a munkanélküliség statisztikájának a javítása, hogy munkájának a bruttó hazai termék oldaláról vizsgálva csekély a haszna, hogy munkaerejét politikai célok érdekében hasznosítják, hogy munkabére ellentétes „az egyenlő munkáért egyenlő bért” uniós elvvel. A közmunkás öntudat magától nem fog kialakulni. Miután a köznevelés rendszerének egyik feladata, hogy a hatalmat elfogadó, saját sorsába beletörődő tömegek lépjenek ki az iskolák kapuján, szükség van, szükség lesz azokra a népművelőkre, akik el tudják hitetni a sorsukba beletörődött emberekkel: a hatalom nem mindenható, s a szegénység, a jogfosztottság, nem isteni eredetű.

Ideje lenne néven nevezni a szemben álló hatalom természetét. Ennek hiányában nehéz megtalálni azokat az eszközöket, amelyek alkalmazásával a siker reményében fel lehet lépni a hatalom leváltására. Ehhez segítséget nyújt a történelem. A XX. század első negyedében a szocialista mozgalom hőse, foglalkozására nézve újságíró, úgy gondolta, Olaszország számára a legcélravezetőbb, ha a nemzeti egységen, az igazságosabb elosztáson alapuló fejlődés útjára lép. Miután törvényesen Olaszország miniszterelnöke lett, első intézkedései között új választójogi törvényt fogadtatott el, amivel biztosította pártjának a parlamenti helyek abszolút többségét. Ezt felhasználva, fokozatosan meggyengítette az Országgyűlés szerepét, jelentőségét. A sajtót, a rádiót, az oktatást szigorú állami ellenőrzés alá vonta. Rengeteg pénzt fordíttatott látványos közmunkákra, presztízseseményekre. Gazdasági elképzelései középpontjában a mezőgazdaság fejlesztése, az erős állami irányítás alatt álló magángazdaság kialakítása állt. Célul tűzte ki a korporatív rendszer kiépítését, az olaszokat hivatásrendi rendszerekbe tömörítését. Mindent megtett annak érdekében, hogy kiépítse magáról a népe javára fáradhatatlanul munkálkodó Vezér képét. A gazdasági válság hatásait is kihasználva, létrehozta az első totális államot és szembefordult nyugati szövetségeseivel

Miután az itt leírtak többé-kevésbé ráhúzhatók a mai Magyarországra, nem kéne tovább tagadni, elkenni a tényeket: a demokratikus ellenzéknek a Vezérrel, az állampárttal, a totális állammal kell szembeszállnia! A demokratikus ellenzék helyzetét nehezíti, hogy – míg az olasz királynak hatalmában állt leváltani az olasz Vezért, s az olasz hadsereg lojális maradt a királyhoz – hazánkban mára felszámoltak minden féket és ellensúlyt.

A magyar duce évek óta harcban áll. A demokratikus ellenzék nem tudta, nem akarta, nem merte megérteni, hogy ez a választás valóban több, mint egy hagyományos választás. Ezen a választáson nem az volt a tét, hogy melyik demokratikus erő kormányoz tovább. A demokratikus ellenzéknek valóban fel kellene végre vennie a kesztyűt! Ha nem teszi meg, odakerül mellé a porba.