Ha gyermekeink sorsát kellene röviden jellemezni, talán a legtalálóbb mondat az lenne: nagyon sokuknak csak a táskája van teli, a gyomra meg üres. Mégsem ez a legkisebb közös többszörös az életükben.

Mi az, ami leginkább összehozza a mai kor emberpalántáit? Az állam ellopta gyermekkorukat. Az állam ellopta álmaikat. A mai kor gyermekei az igazi közmunkások, akiknek nincs megállásuk, tenniük kell a dolgukat minden nap, ha nem akarják megismerni közelebbről az állam büntető hatalmát. Dolguk van elég. Legelső feladat, háromévesen elengedni az anyai kezet, kilépni a családi fészekből, és megkezdeni azt legkevesebb tizenhárom évig tartó időszakot, amikor az állam mondja meg, a nap melyik órájában, mit lehet, mit kell tenniük.

Óvodának hívják azt az intézményt, amelynek az anya köteles átengedni gyermekét, akkor is, ha saját maga szeretné formálni jellemét. Nem teheti, s éppen ez a lényeg. Nem lehet elég korán megkezdeni az állami elvárások beültetését az agyakba. A magyar óvodákban a legfontosabb cél, minél kisebb költségvetésből megoldani a lehető legtöbb gyermek őrizetét. Őrizetét, s ez a kifejezés nem véletlen. Az igazi nevelő munka feltételei nincsenek meg. A magyar óvodákban egy gyermekre elégséges, ha két négyzetméter helyet biztosítanak. Egy óvodai csoportba harminc gyermek is bezsúfolható. Nincs külön-külön szoba a pihenésre, játékra, foglalkozásokra, étkezésre. A beérkezéstől az eltávozásig egyetlen helyiség áll rendelkezésre minden óvodai tevékenységhez. Az eszközök sok helyen hiányosan állnak rendelkezésre, kopottak. Az óvodákba alig-alig jut el a speciális szakértelemmel rendelkező szakember, például a logopédus. Az óvodák nincsenek felkészülve a cukorbeteg, a lisztérzékeny gyermekek ellátására. Egy óvodapedagógus legkevesebb heti harminckét órát köteles az óvodai foglalkozások megtartására fordítani, de további heti négy óra megtartására kötelezhető. A fennmaradó időben készüljön a másnapra, vegyen részt a nevelőtestület munkájában, törődjön az egyes gyermekek gondjaival, fogadja a szülőket, s fejlessze saját ismereteit.

Az iskolai élet nem sok jót tartogat a tanulóknak. Eltöröltek minden olyan szabályt, amely védelmüket volt hívatott biztosítani. Így sorsuk attól függ, milyen tanárokat, milyen nevelőtestületet fognak ki. Miért is tartalmazná egy „nevelés centrikus” törvény azokat az alapelveket, azokat a gyerekbarát szabályokat, amelyek hosszú időn át rögzítették, hogy a gyermek mindenek felett álló érdeke és az egyenlő bánásmód követelményének érvényesítése a pedagógiai szervező munka alapja? Miért is tartalmazná egy „nevelés centrikus” törvény, hogy a gyermeket nem lehet az első-három iskolai évfolyamon megbuktatni? Miért is tartalmazná egy „nevelés centrikus” törvény, hogy a gyermek tanulmányi munkájáról a pedagógus készítsen szöveges értékelést? Miért is tartalmazná egy „nevelés centrikus” törvény annak lehetőségét, hogy az iskola minden tanulónak egyéni tanulási útvonalat dolgoz ki? Nem tartalmazza egyiket sem! Mert nem ezek a fontos szempontok. A lényeg, hogy minden gyermek tudja, mi a kötelessége, mit vár el az állam, s ha nem teljesíti a kötelességeit, szigorú szankciókra számíthat. Az óvodából az általános iskolába átlépő gyermeknek nincs kegyelem. Reggel nyolctól délután tizenhat óráig az iskolában kell lennie a hét minden napján. Egyetlen tanteremben tölti napjait, akár harminc társával közösen. Nincs lehetősége alvásra. Nincs olyan előírás, amely kötelezővé tenné étkeztetést.

Mennyit kell „dolgoznia” a tanulónak? Íme: a tanuló kötelező és választható tanítási óráinak száma egy tanítási napon nem lehet több hat tanítási óránál az első-harmadik évfolyamon, hét tanítási óránál a negyedik-nyolcadik évfolyamon, nyolc tanítási óránál a kilencedik-tizenkettedik évfolyamon. A tanuló kötelező és választható tanítási óráinak száma egy tanítási héten az első-negyedik évfolyamon legfeljebb kettő, az ötödik-hatodik évfolyamon legfeljebb három, a hetedik-tizenharmadik évfolyamon legfeljebb négy órával megemelhető. A tanuló napi és heti terhelésénél figyelmen kívül kell hagyni az egyházi köznevelési intézményben szervezett hitéleti oktatásra vonatkozó tantárgyat, a szakkörök, önképzőkörök óráit, a mindennapos testnevelési órákat meghaladó többlet-testnevelési órákat. Az iskola és a szülő „együttműködésével” egy első évfolyamra járó hatéves gyermeknek akár heti harminckettő-harmincnégy órája is lehet. Az államcél teljesül. A gyermekeket ki kell vonni a káros szülői befolyás alól. Az állam jobban tudja a szülőknél, hogyan kell alattvalókat nevelni a gyermekekből. Feltehetően ezért lehet olyan kósza híreket hallani, hogy a nyári szünet idejét lényegesen le fogják rövidíteni, s a tanulókat nyári táborokban kell megfosztani annak lehetőségétől, hogy egyéniségüket, személyiségüket a család káros befolyása alakítsa.

Visszatérve az egész napos iskolai benntartózkodáshoz, annak ideje nem elégséges arra, hogy a tanuló felkészüljön a következő tanítási napra. A házi feladatot otthon, az esti órákban kell megírnia. Hogy milyen tantárgyból és mennyi a házi feladat, az tanárfüggő. Mint ahogy az is, hogy a hét végére, a tanítási szünetekre melyik tanár mit ír elő a „lazsálás” megelőzése céljából. Talán érthető, ha a tanulók elfáradnak, nem tudnak figyelni, nem tudnak uralkodni magukon. Talán érthető, de nem megbocsátható! A legkisebb tanuló is kizárható fegyelmi eljárás keretében az iskolából, illetve eltiltható a tanév folytatásától is. Néhány hét múlva hatályukat vesztik a köznevelésről szóló törvénynek azok a szabályai, amelyek a tanulói fegyelmi eljárás lefolytatásának garanciáit tartalmazzák. 2015. június 15-étől nem lesz benne a törvényben, hogy „nem indítható fegyelmi eljárás, ha a kötelezettségszegés óta három hónap már eltelt.”, továbbá az sem, hogy a „fegyelmi eljárás megindításáról – az indok megjelölésével – a tanulót és a kiskorú tanuló szülőjét értesíteni kell. A fegyelmi eljárás során a tanulót meg kell hallgatni, és biztosítani kell, hogy álláspontját, védekezését előadja. Ha a meghallgatáskor a tanuló vitatja a terhére rótt kötelességszegést, vagy a tényállás tisztázása egyébként indokolja, tárgyalást kell tartani. A tárgyalásra a tanulót és a kiskorú tanuló szülőjét meg kell hívni. Kiskorú tanuló esetén a fegyelmi eljárásba a szülőt minden esetben be kell vonni. A fegyelmi eljárásban a tanulót és a szülőt meghatalmazott is képviselheti.”

Ami a pedagógusokat illeti? Helyzetük furcsa. Megfosztották őket a tanítás szabadságától, bekényszerítették őket a pedagógus karba, kötelezték őket, hogy tartsák be az etikai kódexet, kötelezték őket arra, hogy egy hivatali eljárásként megszervezett minősítés során bizonyítsák be pedagógus alkalmasságukat, radikálisan megnövelték a munkaterheiket, tanfelügyelet elnevezéssel megszervezték a pedagógus-rendőrséget, többségük mégsem szól egy szót sem. Sokan még elégedettek is. Megvette őket a hatalom? Igen! Megvette és megfélemlítette őket a hatalom! Valóban, sokan jelentős fizetésemelést kaptak. Valóban, sokaknak nem fáj a tanulói jogok annullálása. Ez a júdáspénz. Az intézmények államosítása pedig teljesen kiszolgáltatottá tette őket.
A szülők sem szólnak gyermekeik érdekében. A szülők azt hitték, rábízhatják gyermeküket az államra. Ideje lenne azonban rájönni arra, nem jó az, ha a hatalom döntheti el, kinek lehet érettségije, ki juthat be a felsőoktatásba, kinek kell belépnie a Hídprogramba, kiből legyen szakmunkás. Itt az ideje, hogy a szülők megértsék, az ő jogaikat vette el az állam, amikor csökkentette a tankötelezettség idejét, amikor kivonta a szülői felügyelet alól a gyermekeket, amikor megszigorította a középiskolákba való bejutás feltételeit, amikor megszüntette a tantervi sokszínűséget, a tankönyvválasztás lehetőségét.

Mellesleg, éppen most kezdi meg a hatalom – a szakképzés átalakításának ürügyén – az iskolarendszer totális hozzáigazítását az állami elvárásokhoz. Így jó az esély arra, hogy országunkra a szellemi sötétség borul. S e történetnek nem lehet biztató a befejezése. Akik most járnak iskolába, sosem tudhatják meg, mi lehetett volna belőlük egy másik, egy befogadó, a tanulókhoz igazodó iskolarendszerben. Akik most járnak iskolába és tizenhat évesen kihullottak a rendszerből, nem biztos, hogy a közeljövőben segítséget kapnak ahhoz, hogy ne közmunkásként, rosszabb esetben államfogolyként tegyenek eleget az alaptörvény [így kisbetűvel] O) cikkében lefektetett parancsnak: „Mindenki felelős önmagáért, képességei és lehetőségei szerint köteles az állami és közösségi feladatok ellátásához hozzájárulni.”

Az lenne az egyetlen vigasz, ha legalább a hatalom átvételére készülő demokratikus erők abban közös nevezőre jutnának, hogy országlásuk első és legkorábbi intézkedése a tanszabadság és a tanítás szabadságának visszaállítása, az oktatási rendszer újraszabályozása lesz.