Az egyes gazdasági és pénzügyi tárgyú törvények megalkotásáról, illetve módosításáról szóló 2010. évi XC. törvény (a továbbiakban: Gpt.) születése és két alkalommal történő feltámasztása volt lényegében a jogállam kivégzésének próbaköve. A Gpt-ről kétszer mondta ki az Alkotmánybíróság, hogy ellentétes a Magyar Köztársaság Alkotmányával. A törvény legújabb változata is sérti az Alkotmányt, csak éppen az Alkotmánybíróságnak aligha lesz módja, ideje dönteni ebben a kérdésben.

A Gpt. megalkotása igazolta, hogy a FIDESZ bármit megtehet. Tetszése szerint írhatja át az Alkotmányt, söpörheti félre a jogelveket. A pofátlan végkielégítés-hazugság leple mögé bújva a FIDESZ megvalósította az elképzelhetetlent, a visszamenőleges jogalkotást „alkotmányossá nyilvánította”, az Alkotmánybíróságot lenullázta. Felépítette a jogállam „Patyomkin faluját”, amelyben látszólag minden jogállami kellék megtalálható, csak semmi nem vagy nem úgy működik, ahogy kellene. Érdemes megismerni, hogy a 2010. évi CXXIV. törvénnyel (a továbbiakban: Gptmód1.), valamint 2011. évi XLVI. törvénnyel (a továbbiakban: Gptmód2.) módosított Gpt. miért sérti az emberi méltósághoz való jogot, és ennek alapján a Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló 1949. évi XX. törvény (a továbbiakban: Alkotmány) 54. §-ának (1) bekezdését: „A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.”

Az egész szabályozásnak kiolvasható szándéka az előző kormányzati ciklusban vezetői feladatokat ellátók megbüntetése. Az csak „mellőzhető” jogalkotási selejt, hogy ez a törvény „eltalálta” az e körbe nem tartozó pedagógusok, orvosok stb. nyugdíjba vonulók egy részét is.

A törvény előkészítői nagyon jól tudták, mivel sokuk érintett, hogy az előző FIDESZ kormány állami vezetői a többszörösét vehették fel távozásukkor, mint a tavaly távozók. Ezért nem azok a pofátlanok, akik az alkotmánysértő rendelkezések alapján visszafizették jogos járandóságukat, hanem azok, akik a „társadalom igazságérzetének adták el” a Nemzeti irigységet és a Nemzeti tájékozatlanságot és a törvényt előkészítették, beterjesztették, megszavazták.

Az Alkotmány 32/A. §-ának (2) bekezdése alapján az Alkotmánybíróság a központi adónemekről szóló törvényeket akkor vizsgálhatja felül, ha az erre irányuló indítvány az alkotmányellenesség okaként kizárólag az élethez és emberi méltósághoz való jog, a személyes adatok védelméről való jog, a gondolat, a lelkiismereti- és vallásszabadsága vagy a magyar állampolgársághoz kapcsolódó 69. § szerinti jogok sérelmét jelöli meg, és nem tartalmaz egyéb okot. Ez a törvény sérti az emberi méltósághoz való jogot, mivel a szabályozás megtorló (büntető jellegű), önkényes, sérti a tulajdonhoz való jogot, megalázó és visszaható hatályú.

Az, akinek van kedve (ideje), elolvasni az egész írást, megismerheti, miért sérti az Alkotmányt „Az egyes gazdasági és pénzügyi tárgyú törvények megalkotásáról, illetve módosításáról szóló 2010. évi XC. törvény”.

A társadalom igazságérzete, mint szabályozási indok

1. A különadó bevezetésének kezdettől fogva hangoztatott célja a társadalom igazságérzetének „kielégítése” a „jó erkölcsbe ütköző” jövedelmek, a „pofátlan végkielégítések” elvonásával. Az egész törvénykezési folyamatot ennek a vélelmezett társadalmi igénynek vetették alá, figyelmen kívül hagyva az Alkotmánybíróság által hozott döntéseket. Az egyeztetési eljárások teljes mellőzése, a különadó alapjába beszámítható összegek meghatározása és a különadó alól mentesített összeghatárok megállapítása, a különadó fizetésére kötelezettek körének megválasztása, állandó bővítése elsődleges célként az érintettek megfélemlítését szolgálja. Különösen igaz ez az állítás azt követően, hogy az Alkotmánybíróság második döntése után az érintett kör tovább bővült.

2. Nem kell beszámítani a különadó alapjába az állami vezetők, országgyűlési képviselők, polgármesterek, alpolgármesterek, európai parlamenti képviselők, (fő)jegyzők, a köztulajdonban álló gazdasági társaságok vezető tisztségviselői és felügyelőbizottságának tagjai esetében a bevétel kétmillió forintot meg nem haladó részét; más foglalkoztatott esetében a bevételnek a hárommillió-ötszázezer forintot meg nem haladó részét, valamint a jogviszony megszűnésének évében esedékes szabadság megváltást, illetve a jogviszony megszűnésekor a magánszemélyt megillető jubileumi jutalom. Szorosan kapcsolódik a szabályozás megtorló és büntető jellegéhez az az összeghatár, amely fölött beáll a különadó-fizetési kötelezettség. Sem a hárommillió-ötszázezer forint összeghatár, de különösen a kétmillió feletti felső határ, nem tekinthető olyan összegnek, amely kirívóan magas és a társadalom igazságérzetét sértené. Különösen igaz ez annak függvényében, hogy a 2010. évi adóévben hatályban lévő adókulcsok és egyéb közterhek levonása után a kifizetésre kerülő nettó összegek az eredeti összegnek alig haladják meg az ötven százalékát. Olyan összeghatár felett kell különadót fizetni, amely egyenlő kétmillió forint esetén az állami tulajdonú cégek vezetőinek fizethető egyhavi juttatásával, hárommillió ötszázezer forint esetén pedig nem éri el az említett vezetők kéthavi juttatását.

3. A „társadalom igazságérzete” nem objektív kritérium, ezért erre az elvre nem lehet törvényt alkotni. A büntetőjogban ezen elv alapján a népítéletet, a lincselést kellene bevezetni.

4. Az Alkotmánybíróság határozata mutatott rá arra, hogy a végzett munka sok esetben egy egész életpálya eredményeképpen, jogszerűen megszerzett, törvények alapján kifizetett jövedelmekre előírt különadó megbélyegzi, megszégyeníti azokat az állami vezetőket, akik hosszú éveket, olykor az egész pályafutásukat a közszférában töltötték. A közvélemény a társadalom előtt leértékeli munkájukat, aláássa önbecsülésüket, és ily módon sérti az emberi méltósághoz való jogukat. Ez az állítás igaz arra a körre nézve is – országgyűlési képviselők, európai parlamenti képviselők. –, amellyel a Gpzmód2. egészítette ki azt a kört, amelybe tartozók különadó fizetésére kötelezettek.

5. Az Alkotmánybíróság más ügyek kapcsán foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy az adó jogintézménye „kvázi szankcióként” alkotmányosan felhasználható-e valamely állami döntés végrehajtatásához. [31/1998. (VI. 25.) AB h.]
A különadó ugyanis a mértéke miatt büntető jellegű, „quasi szankció”, nem pedig a közterhekhez való hozzájárulás egyik formája, hiszen meghatározott összeg felett szinte teljes egészében elvonja a kifizetett összeget. A szankció viszont olyan joghátrány, amelyet valamely jogszabályi rendelkezés vagy hatósági döntés megszegése esetére helyez a jogalkotó kilátásba. A különadó alapját jelentő jövedelmeknél azonban nincs szó jogellenességről. A különadó mértéke ezért önmagában is azt a képzetet kelti, hogy a jövedelemhez az érintett, a társadalom értékítélete szempontjából, jogosulatlanul jutott hozzá. A különadó mértékének büntető jellege alaptalan, megalázó, ennek következtében megvalósul az emberi méltósághoz való jog sérelme.

A pofátlan juttatások köre

A különadó alapjába jellemzően a végkielégítés, a felmondási idő alatt kifizetett munkabér, illetmény, a szabadságmegváltás címén kifizetett munkabér, illetmény, valamint a bíróság által megállapított kártalanítás összegét kell beszámítani. Ezeknek az összegeknek más-más a céljuk és a rendeltetésük, közös azonban, hogy egyiknek a kifizetése és felvétele sem számítható jogellenesnek, felvételükkor visszaélésre nem kerülhet sor.

A végkielégítés

1. A különadó megalkotásának kommunikációs középpontjában a végkielégítés áll. Ennek indoka, hogy az egész törvényalkotást a „pofátlan” végkielégítések váltották ki. A szabályozás során azonban a jogalkotó nem vette figyelembe, hogy a mai jogrendben végkielégítés jogcímén, jogszerűen csak valamely foglalkoztatási, jogállási törvény kötelező rendelkezése alapján, vagy – e törvények által meghatározott keretek között – a kollektív szerződés rendelkezései alapján lehet kifizetni. A végkielégítés nem alapulhat felek közötti megállapodáson.

2. A jogalkotó egységes szabályozást alkotott, függetlenül attól, hogy a végkielégítés kifizetésének mi az alapja. A különböző jogállási törvényekben meghatározott végkielégítések nem lehetnek a társadalom igazságérzetét sértő, eltúlzott mértékűek, nem lehetnek méltánytalanul magas összegűek, és nincs lehetőség visszaélésre sem. Ezért a szabályozás nincs összhangban az Alkotmánybíróság iránymutatásával: „Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint önmagában nem alkotmányellenes még az sem, ha a jogalkotó törvényes vélelem felállításával szabályoz, ugyanakkor ez csupán kivételes eszköz lehet, és legalább az ellenbizonyítás lehetőségét biztosítani kell…” [37/2011. (V. 10.) AB határozat] A támadott törvényszöveg az Alkotmánybíróság iránymutatásait figyelmen kívül hagyta, arra való tekintettel, hogy a kétmillió forint feletti, illetve a három és fél millió feletti összegek esetében minden további vizsgálat és mérlegelés lehetőség nélkül vélelmezi a jogellenes tulajdonszerzést, és nem biztosítja az ellenbizonyítás lehetőségét.

3. Az Alkotmánybíróság a 184/2010. (X. 28.) AB határozatában foglalkozott a végkielégítés céljával. Kifejtette, hogy „ezt a jogintézményt az 1991. évi XLVIII. törvény 2. §-a iktatta be az 1967. évi II. törvénybe… A végkielégítéshez való jog nem tartozik az emberi, illetve állampolgári jogok körébe. A jogalkotó a végkielégítésre vonatkozó elosztási szabályokban a munkavállalók alkalmazási körülményei szerint megkülönböztetést tehet, ha ez egyébként nem sérti az emberi méltóságot.” Arra a kérdésre kell ezért választ keresni, hogy a végkielégítés elvonása okozhat-e olyan körülményt, amely az emberi méltóság sérelmével jár. A választ az Alkotmánybíróság másik határozata alapján lehet megadni.

4. A 32/1998. (VI. 25.) AB határozatban „Az Alkotmánybíróság megállapítja: az Alkotmány 70/E. §-ában meghatározott szociális biztonsághoz való jog, a szociális ellátások összessége által nyújtandó, olyan megélhetési minimum állami biztosítását tartalmazza, amely elengedhetetlen az emberi méltósághoz való jog megvalósulásához.”

5. Az Alkotmány 70/E. §-a csak áttételesen értelmezhető a végkielégítéshez való joggal összefüggésben. A kapcsolat abban kereshető, hogy a végkielégítéshez való jogosultság megszerzésének legfontosabb előfeltétele a foglalkoztatási jogviszony megszűnése. Ezért legfontosabb funkciója, hogy megélhetést biztosítson arra az időszakra, ameddig az érintett nem jut rendszeres jövedelemhez. Erre tekintettel jár magasabb mértékű végkielégítés annak, akinek a foglalkoztatása az öregségi nyugdíjra való jogosultság megszerzését megelőző öt éven belül szűnik meg. Ezért rendelkezik úgy a közalkalmazottak jogállásáról szóló törvény 37. §-ának (12) bekezdése, hogy amennyiben a közalkalmazottak a munkavégzési kötelezettség alól mentesítették, és ennek ideje alatt bármely költségvetési szervvel vagy költségvetési szerv legalább többségi befolyása alatt álló bármely gazdálkodó szervezettel teljes vagy részmunkaidős jogviszonyt létesít, végkielégítésre nem jogosult.

6. A gyakorlat azonban azt igazolja, hogy az érintettek jelentős köre, különös tekintettel azok, akik a nyugdíjkorhatárhoz közel állnak, nem tudnak újra elhelyezkedni. Így a végkielégítés 98%-os adóval történő elvonása olyan helyzetbe hozhatja az érintettet, amely miatt veszélybe kerül a szociális biztonsága, a megélhetése, így sérül az emberi méltóságuk.

A felmentési idő alatti kifizetések

1. A Gpt. a különadó alapjába beszámítani rendeli azt az összeget, amelyet a felmentési időnek a munkavégzési kötelezettség alóli mentesítés időszakára fizettek ki. Ez a rendelkezés nem állja ki az Alkotmánybíróság azon iránymutatását, miszerint az állami forrásból eredő kifizetések adójogi eszközökkel akkor korlátozhatók, ha annak célja a közpénzekkel való ésszerű gazdálkodás, az állami forrásokkal való visszaélés megakadályozása. A felmentési időre járó kifizetések, a felmentési idő alatti munkavégzés, illetve a munkavégzés alóli mentesítés törvényi szabályozása kizárja a visszaélés lehetőségét. A felmentési idő hossza, a munkavégzés alóli mentesítés ideje, és az érintettet megillető juttatások mértéke törvényben szabályozott, ebből közvetkezően jogszerű eljárás esetén a közpénzek külön védelmére nincs szükség.

2. A munkavégzés alóli mentesítés célja éppen a közpénzek megóvása, annak lehetővé tétele, hogy az, aki elvesztette a munkahelyét, másik munkahelyet találjon.

3. A felmentési idő alatti munkavégzés alóli mentesítés az esetek jelentős részében nem annak az akaratán múlik, akinek megszüntették a foglalkoztatását. Az érintett továbbfoglalkoztatásának gátja lehet, hogy a munkáltatónál megszűnik az a tevékenység, amellyel korábban foglalkoztatták az illetőt, illetőleg elvonták azt a létszámot, amelyen a foglalkoztatás történt.

4. A közpénzek védelme és a visszaélések megakadályozása céljából a végkielégítést a munkáltató a felmentési idő utolsó napján fizetheti ki a közalkalmazott részére. Amennyiben a közalkalmazott a munkavégzési kötelezettsége alóli mentesítés ideje alatt költségvetési szervnél vagy költségvetési szerv legalább többségi befolyása alatt álló bármely gazdálkodó szervezetnél teljes vagy részmunkaidős jogviszonyt létesít, a végkielégítésre való jogosultsága megszűnik, továbbá a felmentési időből hátralévő idő tekintetében megszűnik a jogosultsága az átlagkeresetre is [Kjt. 37. § (12) bek.].

5. A végkielégítés és a mentesítési idő alatt járó átlagkereset teljes összegéhez akkor jut hozzá az érintett, ha nem sikerült „elhelyezkednie”. Ekkor viszont a részére kifizetett juttatások elvonása veszélyeztetheti a saját és családja megélhetését, vagyis sérül az emberi méltósághoz való jog.

A szabadságmegváltás

1. A szabadságmegváltás címén kifizetett összeg különadóval történő elvonásához az Alkotmánybíróság a szükséges iránymutatásokat megadta: több éven át ki nem adott, jelentős mértékű szabadság megváltása különadóval sújtható, akár visszaható hatállyal is. Nem mellőzhető azonban itt sem, hogy erre akkor van csak jogszerűen mód és lehetőség, ha megvalósul a kifizetéssel, a közpénzekkel való visszaélés.

2. Az Alkotmány 70/B. §-ának (4) bekezdése szerint mindenkinek joga van a pihenéshez, a szabadidőhöz és a rendszeres fizetett szabadsághoz. A szabadságmegváltás a gyakorlatban annak ellentételezését jelenti, hogy a munkáltató nem adta ki a foglalkoztatott részére az őt megillető szabadságot, és ezért sérült a pihenéshez való joga.

3. A Gpt. különbséget tesz az adóalanyok között, mivel azoknál az adóalanyoknál, ahol a különadó alól mentesített összeg kétmillió forint, a szabadságmegváltás címén kifizetett teljes összeg beleolvad az adóalapba. A másik csoportban, ahol az adó alól mentesített összeg hárommillió-ötszázezer forint, a jogviszony megszerzésének évében esedékes szabadságmegváltás címén kifizetett bevétel mentesül a különadó alapjába történő beszámítás alól. Ez a megkülönböztetés önkényes, nincs alkotmányos alapja, így sérti az emberi méltósághoz való jogot.

4. A szabadság kiadása, illetőleg a következő évre történő átvitele a Munka Törvénykönyve 130-134. §-ában részletesen szabályozott. E rendelkezésekből egyértelműen megállapítható, hogy a szabadság „kivételei” sok esetben nem a foglalkoztatott akaratán, döntésén múlik. A Munka Törvénykönyve 134. §-ának (3) bekezdése lehetőséget ad a szabadság átvitelére a következő évre. Szülés, betegség estén több éves szabadság is összegyűlhet. A Munka Törvénykönyve 134. §-ának (11) bekezdése alapján a szabadság kiadására vonatkozó munkavállalói igény a munkaviszony fennállása alatt nem évül el. A szabadság megváltásával kapcsolatos munkavállalói igény elévülése a munkaviszony megszűnésének a napján kezdődik.

5. Ezért a szabadságmegváltás címén kifizetett összeg elvonása ellentétes a pihenéshez, a szabadidőhöz és a rendszeres fizetett szabadsághoz való alkotmányos joggal. Mivel azonban jelen eljárásban az Alkotmánybíróság e kérdéseket nem vizsgálhatja, arra kell megkeresni a választ, hogy ezeknek az alkotmányos jogoknak a sérelme egyúttal sérti-e az emberi méltósághoz való jogot is? E kérdés mérlegelésénél azt kell vizsgálni, hogy szükség van-e pihenésre, szabadságra ahhoz, hogy az egyén meg tudja őrizni önrendelkezési jogát, cselekvési szabadságát. E kérdésre a válasz nem lehet más, csak igen, hiszen a fizetett szabadság törvénybe iktatása azt a célt szolgálja, hogy az ember megőrizhesse önmagát, fizikai és szellemi erejét. Ha a törvények nem biztosítanák a fizetett szabadsághoz való jogot, a korlátlan, folyamatos munkavégzés miatt a foglalkoztatott rövid időn belül elvesztené azon képességét, hogy megőrizze személyiségét, önazonosságát, képes legyen élni önrendelkezési jogával. Ezért a ki nem vett szabadság után kifizetett összeg csak akkor jogellenes, ha a foglalkoztatottnak felróható módón „ragadt benn” a szabadság. Mivel nincs lehetőség a a kifizetés jogszerűségének igazolására, sőt a támadott törvény még azt sem veszi figyelembe, amikor a szabadság átvitelére törvényi felhatalmazás van, ezeknek az összegeknek a minden mérlegelés nélküli elvonása azt feltételezi, hogy minden előző évről átvitt szabadság jogellenesen történt, ezért sérti az emberi méltósághoz való jogot.

A jogellenességet megállapító bírósági határozat

A Gpt. 9. §-ának (2) bekezdése alapján nem minősül a különadó alapjának a jogviszony 2010. január 1-jét megelőző megszűnése jogellenességét megállapító bírósági határozatban megállapított összeg. Az emberi méltóságot sérti önmagában az a rendelkezés, hogy a foglalkoztatási jogviszony jogellenes megszűnését megállapító bírósági ítéletben megállapított összeget be kell számítani a különadó alapjába. Ennél az összegnél ugyanis fel sem merülhet az Alkotmánybíróság által a visszamenőleges szabályozás alkotmányosságát megalapozó kritérium, nevezetesen a közpénzekkel való visszaélés. A kifizetésre ugyanis azért került sor, mivel a munkáltató jogellenesen szüntette meg az érintett személy foglalkoztatását. A Munka Törvénykönyve 100. §-ának (4) bekezdése ugyanis választási lehetőséget ad a munkavállalónak abban a kérdésben, hogy kéri, vagy nem kéri az eredeti munkakörébe történő visszahelyezést. Ez lényeges, mivel ha nem kéri, vagy a munkáltató kérelmére a bíróság mellőzi az eredeti munkakörbe történő visszahelyezést, a munkáltatót az eset összes körülményeire tekintettel, így különösen a jogsértés és annak következményei súlyának mérlegelésével legalább két, legfeljebb tizenkét havi átlagkeresetnek megfelelő összeg megfizetésére kötelezhető. A Munka Törvénykönyve 100. §-ának (6) bekezdése szerint a munkaviszony jogellenes megszüntetése esetén meg kell téríteni a munkavállaló elmaradt munkabérét és felmerült kárát. A bírósági ítélet alapján történő kifizetéseknél szóba sem kerülhet a közpénz sérelme, a visszaélés lehetősége, ebből adódóan az adóalapba történő bevonása ennek az összegnek, sérti az emberi méltóságot.

Az állami vezetők juttatásai

Az állami vezetők javadalmazása 2006-ban gyökeresen átalakult. Ha a miniszter, az államtitkár és a szakállamtitkár e tisztségét legalább három évig betöltötte, és megbízatása a Kormány megbízatásának megszűnésével, felmentésével vagy halálával szűnik meg, a hatáskörgyakorlás megszűnésétől számított tizenöt napon belül egy összegben hat havi – lemondás esetén pedig háromhavi – illetményével megegyező összegű juttatásra jogosult, amely társadalombiztosítási járulék, egészségügyi hozzájárulás, egészségbiztosítási és nyugdíjjárulék alapjául szolgáló jövedelem. Amennyiben a miniszter, az államtitkár és a szakállamtitkár megbízatása három évnél hamarabb szűnt meg, de legalább egy évig tisztségét betöltötte, akkor a (2) bekezdésben megjelölt juttatás 50%-ára jogosult. [2006. évi LVII. tV. 11. §]
E mellet az említett körbe tartozók megkapták a ki nem vett szabadság után járó szabadságmegváltás összegét.

A támadott rendelkezések önkényessége

A törvény támadott rendelkezései számos esetben különbséget tesznek az adóalanyok között. Az Alkotmánybíróság több határozatában foglalkozott az Alkotmány 70/A. §-ában meghatározott hátrányos megkülönböztetés tilalmával, illetőleg azzal a kérdéssel, hogy milyen módon valósul meg az emberi méltósághoz való jog sérelme az említett alkotmányos rendelkezések sérelme esetén. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint más mércét alkalmaz az alkotmányos alapjogokat érintő diszkriminációra (a szükségesség/arányosság tesztjét), és más mércét arra az esetre, ha a diszkrimináció-tilalmat az alapjogokon kívüli egyéb jogokra terjesztették ki. Itt akkor állapít meg az Alkotmánybíróság alkotmányellenes megkülönböztetést, ha a megkülönböztetésnek nincs tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű indoka, vagyis önkényes. Az Alkotmánybíróság rámutatott arra is, hogy az önkényes, ésszerű indok nélküli megkülönböztetés sérti az emberi méltóság alapjogát, mert ilyen esetben a törvényhozó bizonyosan nem kezelte az érintetteket azonos méltóságú személyként, s nem értékelte mindegyikük szempontjait azonos körültekintéssel, figyelemmel és méltányossággal. [30/1997. (IV. 29.] AB határozat]

A „mentesített” összeg meghatározása

Az adóalapba történő beszámítás alól mentesített összegek meghatározása teljesen önkényes. Semmilyen objektív ténnyel, indokkal nem támasztható alá, miért bruttó kétmillió forint, illetve a bruttó hárommillió ötszázezer forint került a törvénybe. Nem értelmezhető, hogy miért eltérő az összeg az adóalanyok egyes csoportjaira tekintettel és miért eltérő az adóalap számítási módja a két csoport között.

A nyugellátásra jogosultak közötti megkülönböztetés

1. A Gpt. 9. §-ának (1) bekezdése szerint nem szerez különadó-alapnak minősülő bevételt az, akinek a jogviszonya megszűnését követő naptól a társadalombiztosítási nyugellátásról szóló törvényben meghatározott saját jogú nyugellátás kerül megállapításra.

2. Ennek a különbségtételnek semmilyen alkotmányos indoka nincs. Nem értelmezhető, hogy miért nem vonatkozik ez a kivétel arra, aki korábban ment nyugdíjba, vagy aki nem a „követő naptól”, hanem két nap múlva válik jogosulttá nyugellátásra. A saját jogú nyugellátásra jogosultak egységes, homogén csoportot képviselnek a különadóra kötelezettek körére tekintettel. Ebből a csoportból kiemelni egyetlen csoportot azon az alapon, hogy a jogviszony megszűnését követő naptól szerez jogot a nyugellátásra, teljesen önkényes, és ily módon sérti az emberi méltóságot. A nyugellátásra jogosultak között egyébként különbséget lehetne tenni több szempontból is, például a nyugdíj összege alapján, vagy azon az alapon, hogy a nyugellátás folyósítása mellett foglalkoztatási jogviszonyban áll-e vagy sem.

3. Lényeges ennél a kérdésnél az is, hogy ezt a kivételt a Gptmód1. állapította meg, és 2010. december 30-án lépett hatályba. A törvény kihirdetése 2010. XI. 19. Ezek a dátumok azért lényegesek, mivel eddig az időpontig a különadóra kötelezettek köre nem volt abban a helyzetben, hogy éljen-e mentesítési lehetőséggel. A Gtpmód1. 2010. július 22-én fogadta el a parlament. A Gptmód1. elfogadásáig az érintettek nem sejthették, hogy ha a szükséges feltételekkel egyébként rendelkeznek, a megfelelő időben történő nyugállományba vonulással mentesülhetnek a különadó-fizetési kötelezettség alól.

4. Ez a megoldás egyébként ellentétes az egész törvény logikájával, arra való tekintettel, hogy a „pofátlan végkielégítés” attól kevésbé sérti a társadalom igazságérzetét, hogy a kifizetéshez hozzájutó személy megfelelő időben igénybe veszi a nyugellátást.

5. Ez a rendelkezés sérti az emberi méltóságot azért is, mivel elfogadása és hatályba lépése olyan helyzetbe hozta az adófizetésre kötelezetteket, amellyel nem számolhattak a kifizetés pillanatában.

A különadó fizetésére kötelezettek körének önkényes megkülönböztetése

1. A Gpt. 9. §-ának (1)-(3) bekezdése a különadó fizetésére kötelezetteket két csoportba osztja. Külön csoportot képeznek az országgyűlési képviselők, polgármesterek, főpolgármesterek, a megyei közgyűlés elnökei, az alpolgármester, a főpolgármester-helyettes, a megyei közgyűlés alelnökei, az európai parlamenti képviselők, az állami vezetők, a köztulajdonban álló gazdasági társaságok vezető tisztségviselői és felügyelőbizottságának tagjai, a jegyzők, a főjegyzők. Külön csoportot alkotnak a fel nem sorolt más foglalkoztatottak. Ez a csoportalkotás nem vezethető vissza semmilyen alkotmányos követelményre, indokra.

2. Az adóalanyok esetében a törvényalkotói szándék a közpénz megóvása, a „pofátlan végkielégítések” visszaszerzése. Erről az oldalról vizsgálva nem értelmezhető és nem fogadható el a különadó alapja összegének eltérő módon való meghatározása érdekében történő szétválasztása az adóalanyoknak. Ez a megoldás sérti az emberi méltóságot, nemcsak azért, mert a csoportképzés alapja nem más, mint a különadó alapjának kétfelé választása az említett csoportok szerint, hanem azért is, mivel a törvény 9. §-ának (1) bekezdése az eredeti szabályozáshoz képest mind a két módosítás alkalmával alapvetően megváltozott. A törvény eredeti szövege az adófizetésre kötelezetteket még egységes, homogén csoportként kezelte.

3. Az adófizetésre kötelezettek részére előre ki nem számítható módon a törvénymódosítások minden esetben eltérő módon állapították meg az adófizetésre kötelezettek körét, bővítve e kört. Ezáltal olyan helyzet állt elő, amely miatt egyértelműen levonható az a következtetés, hogy sérült az emberi méltósághoz való jog. Az adófizetők minden módosításnál más-más, általában súlyosabb helyzetbe kerültek. Már az eredeti törvényalkotásnál is kijelenthető, hogy az adófizetésre kötelezettek nem számíthattak a különadó bevezetésére és befizetési kötelezettség keletkezésére.

4. Az Alkotmánybíróság több határozatában, így többek közt a 120/2009. (XI. 20.) AB határozatában mutatott rá arra, hogy a „hátrányos megkülönböztetés tilalma arra vonatkozik, hogy a jognak mindenkit egyenlőként (egyenlő méltóságú személyként) kell kezelni, és az egyéni szempontok azonos mértékű figyelembe vételével kell a jogosultságok és kedvezmények elosztása szempontjából meghatározni.” A törvény támadott rendelkezései sértik az egyenlő méltóságot arra való tekintettel, hogy az adófizetésre kötelezettek körét két nagy csoportba osztotta, így rendelkezései a hátrányos megkülönböztetés tilalmába ütköznek. A két csoport között lényeges eltérés állapít meg a Gtp. anélkül, hogy ennek bármilyen ésszerű, alkotmányos indoka lenne.

A bírósági határozathoz kapcsolódó határidő

A Gpt. 9. §-ának (2) bekezdése alapján nem minősül a különadó alapjának a jogviszony 2010. január 1-jét megelőző megszűnése jogellenességét megállapító bírósági határozatban megállapított összeg. a többször változó törvényszöveg miatt a különadó megfizetésére kötelezettnek nem volt módja és lehetősége, hogy kiszámítsa a számára megfelelő megoldást, kérje vagy ne kérje az eredeti munkakörébe történő visszahelyezést. A Gpt1-ben ezt a határidőt is másképpen állapította meg az Országgyűlés, így az sem kerülhetett döntési helyzetbe, aki ezt követően vitatta foglalkoztatásának megszüntetésével összefüggő munkáltatói döntés jogszerűségét. A Ppt2-vel bevezetett törvényszöveg e rendelkezésének semmilyen alkotmányos indoka nincs. Nem értelmezhető, hogy miért kell eltérő szabályokat alkotni 2010. január 1. után. Ez a megkülönböztetés ezért önkényes, sérti az emberei méltóságot.

A tulajdonhoz való jog sérelme

A támadott törvény sérti a tulajdonhoz való jogot, annak következtében, hogy a különadó mértéke a gyakorlatban a kifizetett összegeket teljes egészében elvonja, s így sérül az emberi méltósághoz való jog is. Ez a megoldás azáltal válik alkotmánysértővé, hogy a már kifizetett, megszerzett összegek utólagos megadóztatásáról döntött az országgyűlés. Az Alkotmánybíróság iránymutatása szerint a visszamenőleges hatályú szabályozás akkor indokolt, ha a közpénzek megóvása, a visszaélések megakadályozása illetve orvoslása a cél. Jelen esetben olyan összegek 98%-os megadóztatására került sor, amelyek kifizetése törvényen alapul, és amelyek mértéke törvényben meghatározott. Nem vitatható, hogy addig az időpontig, ameddig a különadót meghatározó első törvény nem került kihirdetésre, jogszabály alapján rendeltetésszerű joggyakorlás keretei között teljesített kifizetések jogellenessége nem állapítható meg. Ezért az összeg jogosultja az átvételkor tulajdonjogot szerzett, méghozzá minden korlátozás nélkül, így e körben is alkalmazni kell az Alkotmánybíróságnak a 43/1995. (VI. 30.) AB határozatát, amelyben rámutatott a jogbiztonság és a szerzett jogok védelmének összefüggéseire.

A visszaható hatályú szabályozás

1. Az Alkotmánybíróság nem zárta ki a visszamenőleges hatályú szabályozás lehetőségét, azonban következetesen körülhatárolta, hogy mely esetben lehetséges ilyen megoldást választani. A visszaható hatályú szabályozásnak akkor van helye, ha méltánytalanul magas kifizetésekre került sor, vagy az állami forrásokkal való visszaélés, visszaélések megakadályozása, állami források védelme. esetleg előforduló visszaélések elhárítása, megakadályozása, vagy – akár utólagos – orvoslása a cél. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint önmagában nem alkotmányellenes még az sem, ha a jogalkotó törvényes vélelem felállításával szabályoz, ugyanakkor ez csupán kivételes eszköz lehet, és legalább az ellenbizonyítás lehetőségét biztosítani kell.

2. Az Alkotmánybíróság azt is kimondta a 37/2011. (V. 10.) AB határozatában, hogy a jogalkotó a 2010. évre visszamenőleges hatályú szabályokat is alkothat. A 2010. év azonban nem tekinthető egységes időszaknak, hiszen más volt a helyzete azoknak, akik a 2010. évi XC. törvény kihirdetése előtt, és más a helyzete azoknak, akik a törvény hatályba lépése után kapták kézhez a különadó alapjába tartozó összegeket. Ugyanakkor a Gptmód2. kibővítette a különadó fizetésre kötelezettek körét. A Gpt. kihirdetése előtt kézhez vett összegek visszaható hatályú megadóztatása akkor lett volna alkotmányos, ha a jogalkotó eleget tett volna az Alkotmánybíróság iránymutatásának, és a különadót kizárólagosan azokban az esetekben állapította volna meg, amikor arra a visszaélések megakadályozása miatt került volna sor.

3. A kötelezettek körének megváltoztatása és bővítése alkotmányos szempontból azért is aggályos, mivel az új rendelkezések nem biztosítanak kellő felkészülési időt az érintettek részére. Ez a megoldás sérti az érintettek szociális biztonságát, önrendelkezései jogát, cselekvési szabadságát. Ez a megoldás megalázó, kiszolgáltatott helyzetbe hozza az adófizetésre kötelezetteket, és sérti az emberi méltóságot.

5. Az Alkotmánybíróság már a 7/1992. (I. 30.) AB határozatában rámutatott: „A jogszabály alkalmazására való felkészüléshez szükséges »kellő idő« megállapítása és biztosítása a jogalkotó felelősséggel terhelt mérlegelésének és döntésének függvénye. Az alkotmányellenesség csak a jogszabály alkalmazására való felkészülést szolgáló időtartam kirívó, a jogbiztonságot súlyosan veszélyeztető vagy sértő elmaradása, illetőleg hiánya esetén állapítható meg.

5. Érdemes áttekinteni a törvénykezés időpontjait:

a) 2010. évi XC. törvény=Gpt.
– Kihirdetve: 2010. VIII.13.
– Hatályba lépett: 2010. VIII. 14.
184/2010. (X. 28.) AB határozat
b) 2010. évi CXXIV. törvény=Gptmód1.
– Kihirdetve: 2010. XI. 19.
– Hatályba lépett: 2010. XII. 30.
37/2011. (V. 10.) AB határozat
3. 2011. évi XLVI. tőrvény=Gptmód2.
– Kihirdetve: 2011. V. 13.
– Hatályba lépett: 2011. V. 14.

6. Az Alkotmánybíróság a 37/2011 (V. 10.) AB határozatában egyértelműen meghatározta azokat az alkotmányos kereteket, amelyek között a szabályozást meg lehet valósítani:

a) „… Az állami forrásból eredő kifizetések a közpénzekkel való ésszerű gazdálkodás érdekében, törvényben, adójogi eszközökkel is korlátozhatók. Állami forrásokkal való visszaélés esetén pedig a kifizetés korlátozása akár visszaható hatályú is lehet, éppen az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdése megengedő szabálya alapján. A …méltánytalanul magas kifizetések, bizonyos végkielégítések, vagy több éven át ki nem adott, jelentős mértékű szabadság megváltása különadóval sújthatók visszaható hatállyal is; a visszaélések megakadályozását célzó, a társadalom igazságérzetét érvényesítő törvény nem alkotmányellenes önmagában, de meg kell maradnia a módosított Alkotmány keretei között.”

b) „Abból, hogy az Alkotmány új rendelkezése az állami forrásból eredő jövedelmeknek a szinte teljes elvonását lehetővé tevő adó bevezetését engedi meg, vagyis az adó elvileg lehetséges mértékének a felső határát magához a jövedelemnek a mértékéhez köti, arra lehet következtetni, hogy az Alkotmánynak ez a szabálya változatlanul az állami forrásoknak a közvetlen védelmét célozza. A 70/I. § (2) bekezdésének ez a felismerhető célja. Az Alkotmánynak ezt az új szabályát nem lehet úgy értelmezni, hogy az bármilyen tartalmú, adótörvény elnevezésű jogszabályt eleve alkotmányossá tesz. Az állami források, a közpénzek, a köztulajdon védelme önmagában alkotmányos cél. A 70/I. § (2) bekezdése alapján megalkotott törvény – visszaható hatállyal – vonatkozhat olyan tényállásokra, amelyekben az állami források védelemre szorulnak. Annak vizsgálata, hogy a törvény az állami források védelmét valósítja-e meg, vagy ezen túlterjeszkedik, megfelelő indítvány alapján az Alkotmánybíróság hatáskörébe tartozik. Az Alkotmány értelmében a köztulajdon és magántulajdon egyenjogú és egyenlő védelemben részesül. Mind a jogalkotásnak, mind a jogalkalmazásnak meg kell felelnie ennek az elvnek. A védelemnek számos, az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdéséből eredő és ezért azzal összhangban álló módja lehet. Az új közteherviselési szabály alapján bevezetett adó mindaddig az Alkotmány 70/I. § (2) bekezdését hajtja végre, amíg a különadó felismerhető célja az állami források védelme, az állami forrásokkal való rendelkezés során az esetleg előforduló visszaélések elhárítása, megakadályozása, vagy – akár utólagos – orvoslása. Az Alkotmánybíróság gyakorlata szerint önmagában nem alkotmányellenes még az sem, ha a jogalkotó törvényes vélelem felállításával szabályoz, ugyanakkor ez csupán kivételes eszköz lehet, és legalább az ellenbizonyítás lehetőségét biztosítani kell.” [(57/1995. (IX. 15.) AB határozat, ABH 1995, 284, 285-286.)11/2011. (V. 10.) AB. határozat.]

7. Annak ellenére, hogy az Alkotmánybíróság e tárgykörben hozott határozatai világosan és egyértelműen meghatározták a visszamenőleges hatályú szabályozás alkotmányos lehetőségének kereteit – állami forrásokkal való visszaélés, visszaélések megakadályozása – az Alkotmánybíróság második döntése után alkotott Gptmód2. nem változtat azon a helyzeten, hogy jogszabály alapján, rendeltetésszerű joggyakorlás keretei között kifizetett juttatások kerülnek elvonásra, s ez a megoldás büntető jellegű, megalázó, sérti az emberi méltóságot. [184/2010. (X. 28.) AB határozat]