Az országgyűlés (nem véletlenül így írva) ismét bebizonyította, hogy ebben az országban megszűnt a jogállam, megszűnt a demokrácia. Ellenkező esetben nem fordulhatna elő, hogy sarkalatos törvényt egyéni képviselői indítvány alapján tárgyalnak meg és fogadnak el. Nem fordulhatna elő az sem, hogy a benyújtott törvényjavaslatot a megtárgyalásának befejezése után, a zárószavazás előtt, egy módosító javaslattal gyökeresen megváltoztatnak.

A történet röviden: Négy KDNP-s képviselő benyújtotta a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról szóló törvényjavaslatot. Ennek lényeges eleme volt, hogy az egyházként való elismerést a bíróságtól kellett kérni, biztosítva ez által a jogorvoslatot, és az Alkotmánybírósághoz fordulás lehetőségét. A több száz bejegyzett egyházból negyvenötöt a javaslat kiemelt a sorból és kötelezte az illetékes minisztert a bírósági nyilvántartásba vételükkel kapcsolatos eljárás megindítására. A bíróságnak pedig ebben az eljárásban nem volt mérlegelési joga. Az úgynevezett zárószavazás előtti módosító indítvány azonban megszüntette a bírósági nyilvántartásba vételi eljárást és helyette az országgyűlést hatalmazta fel arra, hogy az illetékes miniszter – a kérelem mérlegelése alapján elkészített – előterjesztésére, kétharmados döntéssel, a szervezetet egyháznak elismerje, vagy az elismerést megtagadja. Az elfogadott javaslat mindössze tizennégy szervezetről kimondta, hogy egyházként működhetnek tovább.

A javaslat zökkenőmentesen, visszhang nélkül került benyújtásra, mivel egyeztetni a „kimaradókkal” nem kellett, lévén, hogy nem a kormány előterjesztéseként került a képviselők elé. A javaslat zökkenőmentesen, visszhang nélkül eljutott a zárószavazásig, mivel az elfogadott módosító javaslatok nyomán megszületett törvényszöveg, a bírósági bejegyzési eljárással megnyugtató kompromisszumnak tűnt. A zárószavazás előtti bizottsági módosító indítvány elfogadását egyeztetés, vita nem előzte meg.

Nemcsak a törvény elfogadásának körülményei miatt furcsa történet ez, hanem azért is, mert a „befutók” közül nem egy a nyilvánosság előtt még hálálkodott is az államnak, hogy kegyet gyakorolt irányában. Természeten az lett volna a legfurcsább, ha ebben az országban fordult volna elő – talán először a világtörténelemben -, hogy az egymással rivalizáló egyházak kiállnak egymás jogaiért. Furcsa ez a történet azért is, mert a képviselők elmulasztottak dönteni arról, mi lesz azokkal a szociális, oktatási, egészségügyi, kulturális intézményekkel, illetve a szolgáltatásaikat igénybe vevőkkel és az ott dolgozókkal, amelyek fenntartásáról a kirostáltak gondoskodnak. Nem lehet tudni azt sem, mi lesz azokkal az óvodákkal, iskolákkal, kollégiumokkal, amelyeket a kieső egyházak vettek át az elmúlt évben az önkormányzatoktól, miután az országgyűlés tavaly megkönnyítette az intézményátvételt és intézményfenntartást részükre. Nem is olyan furcsa, hogy ebben az egyházzá nyilvánítási eljárásban kiemelkedő szerepet játszik a pénz. Nálunk ugyanis az egyházi elismerés adókedvezménnyel, állami támogatással, a fenntartott intézmények teljes körű finanszírozásával jár együtt. Míg a hatalom az állam és az egyház szétválasztásának polgári vívmányát felszámolta, addig az egyházak állami finanszírozásának újragondolása helyett, a könnyebb megoldást választotta, a csökkenő forrásokhoz igazította az egyházak számát. A győztesek ezért örülnek. A kisebb tortát kevesebb részre kell osztani a jövőben. Pedig nem lenne baj, ha felismernék, hogy a kétharmad bármikor törölheti őket is a listáról.

Miután a közalapítványok megszüntetése jószerivel semmilyen visszhangot nem váltott ki, tovább lehetett lépni az államtól független szervezetek felszámolásának útján. Az az eljárás, ahogy az egyházakat sikerült megrostálni, mintául fog szolgálni ahhoz is, miképpen lehet megszabadulni a szakszervezetektől és más kellemetlenkedő érdekképviseleti szervezetektől, jogvédő szervezetektől.

A 2012. január 1-ján hatályba lépő alaptörvény, összekapcsolva a történeti alkotmány vívmányaival nem fog megvédeni az államtól senkit és semmit. Tudhatjuk azt is, – miután világossá tette határozatában mindenki számára -, hogy az Alkotmánybíróságra sem lehet számítani. Rá kéne ezért ébredni, amíg nem késő, hogy ettől a hatalomtól senki, semmi nincs biztonságban. Lassan a furcsa történetek válnak megszokottá, főleg abban az esetben, ha mindenki megfogadja – ahogy a hatalom sugallja – a három majom intelmeit: nem látok, nem hallok, nem beszélek. Érdemes ezért felidézni a költőt: vétkesek közt cinkos, aki néma.