Rabok legyünk vagy szabadok? Mindössze erre a kérdésre kellett választ adniuk a nagykorú állampolgároknak 2010-ben a választásnak abban az időszakában, amikor világossá vált a FIDESZ győzelme, és azt kellett eldönteniük az urnákhoz járulóknak a második fordulóban, hogy hozzájárulnak-e a közjogilag minden gátat nélkülöző hatalomgyakorláshoz, vagy fenntartják-e a kétharmadra épülő, alkotmányos kérdésekben politikai egyeztetést és megegyezést kívánó döntéshozatali mechanizmust. Persze ez a kérdés ilyen formájában nem fogalmazódott meg, hiszen még a választások között is azt hallhatták a vacillálók a „hozzáértőktől”, hogy jó a kétharmad, mert annak birtokában a tisztesség és az önmérséklet útján járó hatalom, a közjó érdekében, megoldja a felgyülemlett problémákat. Az eredmény ismert. A tisztesség és az önmérséklet leghalványabb jegyeit mellőzve, gátlástalan hatalomgyakorlás keretében söpört el és söpör el mindent a kétharmad, ami útjába állt, útjába állhat.

Épül a jó állam, tudatja a kormány a megyei intézmények államosítására benyújtott törvényjavaslatban. De, hogy mi a jó állam, és főképpen kinek épül, azt a kétharmad mondja meg. Az államosított intézmények vezetőinek biztosan nem. Nekik ugyanis a törvényjavaslat szerint távozniuk kell, s nemcsak az intézmény éléről, hanem magából az intézményből is az államosítás után. A jó állam körvonalai azonban egyre világosabbak: a szabadság nem szülhet rendet, ezért nem lehetnek azonos jogai a keresztényeknek és az ateistáknak, a házasságban élőknek és az élettársi kapcsolatban állóknak, a heteroszexuálisoknak és a homoszexuálisoknak, a magyaroknak és a nem magyaroknak, a kétkezi munkásoknak és a segélyezetteknek, az aktívaknak és a nyugdíjasoknak, a lakással rendelkezőknek és a hajléktalanoknak. Nincs helye a jó államban azoknak sem, akik mást gondolhatnak, mint amit a hatalom szeretne. Ezért bár látszatra továbbműködnek, valójában elveszítették vagy rövidesen elveszítik jelentőségüket az Alkotmánybíróság, az országgyűlési jogok biztosai, az önkormányzatok, a közalapítványok. Nincs szükség a jó államban szociális biztonságra, sajtószabadságra, bírói függetlenségre, vallásszabadságra, szakszervezeti érdekképviseletre, tanszabadságra.

Ez az állam nem kérdez, nem egyeztet, mindenki helyett mindent tud, mindent megold, mindenkit képvisel, senkit nem hagy az árok partján [akik zavarják a köreiket, azt belökik]. Való igaz, a hatalmas változásokhoz képest, csekély a visszhang és nincs mérhető ellenállás. Miért? Mert a magyar nem érett a demokráciára, nem idegen tőle a diktatúra, szereti, ha megmondják, mit tehet, és mit nem tehet, csak az a fontos számára, ami kézzel fogható, zsebbe tehető, mondják most a „hozzáértők”. Ezt gondolja a kormány is, ezért mer felrúgni minden játékszabályt. Ezért merte a szakszervezetek tiltakozása ellenére benyújtani az országgyűlésnek az új Munka törvénykönyvét. Ezért merte a véleményezésre megadott határidő lejárta előtt megtárgyalni az oktatás egész rendszerének átalakítását célzó törvényjavaslatot. Tény, hogy a kiéheztetett pedagógusok – 2008 óta változatlan az illetménytábla – többsége csak a két év múlva esedékessé váló, beígért fizetésemelést látja. Tény, hogy a szülők még nem kifogásolták jogfosztásukat. Tény, hogy a tanulók sem jöttek rá arra, sokukra a közmunka és nem a felsőoktatás vár.

Volt már politikus, aki azt hitte, az egypártrendszer hazánkban történelmi alapokon nyugszik. Nem lett igaza. Mint ahogy nem lehet igaza annak sem, aki egy választási győzelemből szeretne hasonló következtetésre jutni.