Az ablakból nézem a csontsovány, aprócska kutyát, amint reményt veszítve, szinte csak a látszat kedvéért túrja az orrával a nedves avart, az október közepi, még nem is annyira hűvös, kora reggeli órában.

Látszik, hogy éhes. Gazdája kiverte, pedig szemmel láthatóan jópofa, kedves kis jószág, olyan gyermekek kedvence lehetett. Hogy miért jutott a kivert kutya sorsára? Ki tudja. Talán a volt családjának sincs mit ennie. Egy éhes szájjal kevesebb maradt. Most már élethivatásszerűen az utca lakója. Az utca lakója addig, ameddig utol nem éri az állam büntető hatalma egy sintér képében. Mert a kutya eltüntetésére a sintérnek van közhatalmi jogosítványa. A sintérnek kell megszüntetnie a kényes polgári lelkiismeretet fölizgató látványt. Ha nincs éhes, kóborló eb, akkor nem kell félni a csapatba verődésétől, a kutyaerőszaktól, s főleg nem okoz rossz érzést a meleg étel bősége az ebédlőasztalon. Jutna maradék az ebnek. A moslék a WC-be kerül. De, aki érti a kor szavát, az tudja, hogy a munka alapú társadalomban ingyen a kutyának se jár semmi.

Ha valaki kíváncsi arra, hogy mi a különbség a kóbor eb és a hajléktalan ember helyzete, sorsa között, látszólag nem nehéz megválaszolni a kérdését: semmi. A hajléktalan ember éppúgy kellemetlen látvány, rendészeti kérdés, mint a kóbor eb. Ez a megállapítás mégsem állja meg a helyét. A kóbor eb ugyanis viszonylag gyorsan megszabadul kínjaitól. Az állam likvidálja őket. A kóbor emberrel nehezebb a hatalom dolga, miután nem sikerült még végigvinni az unió elleni háborút, s így a hóhéri munkakört a miniszterelnök nem tudja személyesen betölteni egyetlen arra érdemes barátjával sem. Igaz, a kiválasztás sem lenne egyszerű dolog, mivel ítélet-végrehajtásra alkalmas személlyel nem áll rosszul az ország. Nincs szükség diplomára, nincs szükség nyelvvizsgára. Hasznos viszont a hidegvér, a párthűség, a cinizmussal párosuló kegyetlenség. Igaz rábeszélő készségre szüksége van a hóhérnak. A bitófa alatt állónak meg kell értenie végzete előtt, hogy ami rávár, az nem megszorítás, csak rendészeti intézkedés.

Ismerjük el, hóhér hiányában is van különbség a hontalan kutya és a hajléktalan ember között. A hajléktalan ember nemzeti, keresztény polgárok szeme elől történő eltüntetésére összefogtak a múlt, a jelen és a jövő magyarjai, igénybe véve a történeti alkotmány vívmányait. A hontalanok helyzetének rendezése, mint minden sarkalatos kérdés bekerült az ország sorsát eldöntő alaptörvénybe. A kétharmad ebben az irományban rögzítette annak lehetőségét, hogy az önkormányzatok kitilthassák a csavargókat a közterületükről. Az alaptörvény, mint ahogy olvasható benne, szövetség az összes magyar között, bármikor is éltek, haltak, születettek. Az alaptörvény – ez is olvasható benne – minden szavát össze kell vetni a korábbi hatalom által kiadott és utóbb sarkalatosnak minősített ukázokkal. Ha Werbőczy István által kiadott Tripartitum Nemes Magyarország szokásjogának Hármaskönyvét hívja a közhatalom segítségül a hajléktalanok eltüntetéséhez, a 12. CZIM 6.§-a „…elveszti kiváltságát az, a ki felségsértés vagy hűtlenség vétkébe esett; és ekkor nemcsak kiváltságát, hanem fejét és minden javait is veszti” alapján megtalálható a végső megoldás. Ha minden település él a lehetőséggel és megtiltja, hogy a hajléktalan életvitelszerűen a közterületén tartózkodjék, akkor a jogkövető csövesnek egy lehetősége marad, élni a hatalom kínálta másik lehetőséggel, megszervezni saját szociális élve-temetését.

Hazánk már most is jó úton halad. A kutyák és hajléktalanok eltüntetése után már csak a másképp gondolkodók kivándorlását kell felgyorsítani. Néhány év múlva Viktor és csapata büszkén bejelentheti az egyetlen megmaradt vezetékes rádión, hogy a köznevelés minden itthon ragadt gyermeket felkészített a közmunkára. Továbbá azt, hogy sikerült kiiktatni a túlképzettségre épülő munkafolyamatokat. Ezt követően megszemlélhetik a Parlament erkélyéről, amint a közmunkás hajóvontatók húzzák a gályákat a Dunán.