Az utca is nevel

Rosszul teszi a pedagógus, ha azt hiszi, azt gondolja, hogy a tanterem bezárt ajtaja mögött azt tesz, azt gondol, amit akar. A bezárt ajtó nem óv meg semmitől, legfeljebb azt az illúziót kelti, hogy ki lehet rekeszteni a társadalmi változásokat az iskola falain kívülre, hogy nem kell észrevenni az információs forradalmat, hogy nincs szükség a számítógép használatára, a szakmai ismeretek állandó megújítására.

A tanterem bezárt ajtaja ezért jelképe egy olyan kornak, amikor a gyermeknek és a szülőnek semmi köze nem volt a tanulás-tanítás folyamatához, és a megkérdőjelezhetetlen szakmai tudásra épített felsőbbrendűség szolgált alapul az olyan helyzetek kialakulásához, amely miatt Nyilas Misi úgy döntött, hogy iskolát vált.

Nyilas Misinek a debreceni megszégyenítése óta eltelt közel száz év alatt nagyot változott a világ. Megfogalmazódtak azok az emberi jogok, amelyektől senkit nem lehet jogszerűen megfosztani még akkor sem, ha iskolába jár, mint például az emberi méltóság védelme, a véleménynyilvánítás szabadsága, a tájékozódás lehetősége, a jogorvoslat joga. Az iskola megszűnt hivatalként működni. A pedagógus megkapta a tanítás szabadságának lehetőségét és örömét. Mint a jó karmesternek, az lett a legfontosabb feladata, hogy a rábízott gyermekekből minden tudást kihozva, a szeretetre épülő, együtt működő, egymást kölcsönösen támogató és tisztelő közösséget formáljon. A bizalomra alapozott pedagógus-szülő-tanuló kapcsolat pedig leverte a rozsdás lakatokat a tanterem ajtajáról.

Megnyugvásra azonban nincsen ok. Sőt! Az új közoktatási törvény koncepciójából egyértelműen kirajzolódik a törekvés a pedagógusszabadság megfojtására, a szülő iskolából való kirekesztésére, a tanulói szabadságjogok figyelmen kívül hagyására, a tekintélyelvre, és az alá-fölérendeltsége épülő emberképző-folyamat visszaállítására. Nem nehéz megtalálni a bizonyítékokat erre a kormányzati szándékra. Mindent elárul annak tagadása, hogy a közoktatás intézményei szolgáltatnak. A közszolgáltatatás felváltása a közszolgálattal nem kevesebbet jelent, mint az állami tanterv- és tankönyv-monopólium visszaállítása, a tanulási folyamatok központi meghatározása, az állami akaratnak megfelelő ideológiai tartalmú nevelési folyamatok beindítása, az állami felügyeleti rendszer visszaállítása szükségességének az igazolása, „minőség és teljesítmény” cukormázzal leöntve.  Ebben a rendszerben a pedagógusnak egy feladata van, végrehajtani a központi szándékot, mindenkitől ugyanazt, ugyanakkorra megkövetelni, s ha nem teljesít, megtorolni. Mit kap cserébe a pedagógus? Nem kell meghallgatnia a szülőt, hisz nem szakember, mi köze van gyermekéhez. Nem kell bajlódnia a leszakadókkal, „aki lusta”, meg kell buktatni. Nem okoz gondot a problémás tanuló sem, ki lehet zárni az iskolából a tankötelest is, ha szabályt szeg. Új kormányzati szándék is napvilágot látott, a tankötelezettség idejének leszállítása tizennyolc évről, tizenöt évre. Ez az intézkedés biztosíték arra, hogy a rosszul tanuló, nehezen beilleszkedő tanulót ne kelljen felvennie egy iskolának sem.

Az osztályajtó azért nem fog újra bezáródni, mivel a felügyelőnek mindent látnia kell. Nemcsak azt kell tudnia, mi történik az osztályteremben, hanem azt is, hogy a pedagógus a lakása falai között is teljesítette-e a vele szemben támasztott erkölcsi követelményeket.

Annak ellenére, hogy a jövő egyre jobban körvonalazódik, a pedagógusok közül nem túl sokan, nem túl meggyőzően, nem túl hangosan emelik fel hangjukat a tervezett intézkedések ellen. Pedig elhangzottak már mértékadó vélemények, amelyek rámutattak arra, hogy a tankötelezettség idejének leszállítása, a rugalmas iskolakezdés megszűntetése, az egyéni tanulási útvonal alkalmazása lehetőségének kizárása, a kisgyermekek megbuktatása, a középiskolai szóbeli felvételi rendszer visszaállítása, a közismereti tantárgyak száműzése a szakiskolából, az érettségi utáni szakképzés felszámolása, a gimnáziumi és a szakközépiskolai érettségi vizsgák szétválasztása nem javítja, hanem rontja a közoktatás hatékonyságát.

A baj csak az, hogy a nyilas misiknek nem lesz lehetőségük a választásra.

2011.03.02.

2 hozzászólás »

  1. Általam és nagyon sokak által tisztelt Dr. Szüdi János minden mondatával egyetértek.
    Azon gondolkodtam, hogy miért van az, hogy húsz évnyi / nemcsak papíron biztosított/ demokrácia után ilyen csönd van? A helyi körülményekhez, elvárásokhoz – tanulókhoz!-igazított fejlesztési tervek a helyi pedagógiai programokban öltöttek testet. Tényleg ennyire “rosszul sültek el”, hogy most egyszeriben a kukában kell végezniük?
    Az egyén fejlődését, a társadalomba való integrálódása lehetőségét, a tehetség kibontakozását bizotosította az előbbiek szerint működtetett iskola. A virágzás akkor torpant meg, mikor a társulási normatívák összege magasabb lett, mint pl. a kistelepülési. A fenntartók -ettől kezdve – megfeledkeztek arról, hogy az intézmények kulturális mintát, megtartó erőt jelentenek egy-egy településen.
    Megindult a kurtítás. A hatékonyság egyetlen fokmérője lett, hogy a normatíva összegét mennyivel kell kiegészíteni “saját forrásból.” Slussz! Akkor jó az iskola, ha nem kerül pénzbe! Megtörtént a helyi programok átalakítása -egyéni arculatot biztosító – tevékenységformák szanálása; velük együtt a lelkes, alkotó pedagógusok eltávolítása. A helyettük munkába állók már készen kapták a programokat! Akár központi utasításként is értelmezhették!
    A folyamat záróakkordjaként előállt az új lehetőség! Egyházi kézbe kell adni az intézményeket, akkor az állam biztosítani fogja a működéshez szükséges anyagi forrásokat. Félreértés ne essék! Semmi kifogásom az egyház jelenléte ellen. Adjunk választási lehetőséget, legyen sokszínű a paletta. Viszont megkérdezem: hatékonyabbá, olcsóbbá válik ezáltal a közoktatás? Egyetlen “eredménye” lesz. A kistelepülések végleg leépülnek, mivel az egyháznak /kimondva vagy kimondatlanul/ van lehetősége arra, hogy szelektáljon – ezzel együtt szegregáljon. Az említett településeken a “maradék” fog tanulni. Összevont osztályokban, együtt a 6-15 éves korosztály. Nem történik meg a társadalmi integráció; de megvalósul a különböző intézményekből kikerülők egymással való szembefordulása, végleges elkülönülése.
    Mennyi pénzt takarítottunk meg? Mennyibe fog kerülni a leszakadtak büntetése, fegyelmezése.

    Mária Terézia 12 éves korig kiterjesztette a tankötelezettséget. Uralkodásának vége óta majdnem HÁROMSZÁZ év telt el. Büszkék lehetünk rá, hogy százévente EGY évvel emeltük az iskolábajárási kötelezettség tartamát! Természetesen emögött is fellelhető a
    takarékosság szándéka. Az iskolából kikerülő után már NEM KELL biztosítani a családi pótlékot, stb. Az ideológia tökéletesnek tűnik: “adjunk választási lehetőséget: tanulni vagy dolgozni szeretne a – döntésérett! -15 éves”/
    A pedagógustársadalom pedig ismét nem lép. Végre megszabadulhat azoktól, akikkel “nem bírt”!
    Tényleg, ennyire egyszerű az egész? Mi kényszerít minket arra, hogy közszolgákból, SZOlGAKÉNT funkcionáló bábbá váljunk?!

    Nagy Lászlóné
    2011.03.03. @ 08:44

  2. Tisztelt Nagy Lászlóné!

    Nehéz megtalálni a jó megoldásokat a közoktatásban. Nehéz megőrizni azt, ami jó. Egyszer sok mindent kell újrakezdeni.

    2011. március 21. Szüdi János

    szüdi jános
    2011.03.21. @ 06:00

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Leave a comment

designed by János Szüdi Harcolj a spam ellen! Katt ide!