Shakespeare óta tudjuk: színház az egész világ. Az meg egyre világosabb, hogy hazánk forgószínpadán, a FIDESZ rendezésében a jogállam paródiája, Magyarország tragédiája művet játsszák. A kellékek – a köztársasági elnök, az Országgyűlés, a Kormány, az Alkotmánybíróság, a Kúria a bíróságokkal, a Számvevővőszék, a legfőbb ügyész, az önkormányzatok -, azt a látszatot keltik, hogy minden a helyén van ebben az országban. Valójában 2011. április 25-óta jogállami kellékek között élünk, amelyek, mint egy jól felépített Patyomkin-falu, azt hívatottak eltakarni a külvilág elől, hogy csak egyetlen akarat számít.

A színjáték forgatókönyve az az Alaptörvény, amelynek eredeti szövege sem volt több az Alkotmány torzított reinkarnációjánál, s amelynek összelapátolói kínosan ügyeltek arra, hogy szövege sokat mondjon, de semmit ne adjon, semmit ne garantáljon, semmit ne tegyen számonkérhetővé. A közérthetőség kedvéért egy példa: számos, az államot elmarasztaló alkotmánybírósági határozat született az Alkotmánynak arra a rendelkezésére alapozva miszerint „a Magyar Köztársaság állampolgárainak joguk van a szociális biztonsághoz”. Az Alaptörvény ezért olyan megoldást talált – „Magyarország törekszik arra, hogy minden állampolgárának szociális biztonságot nyújtson.” -, amelyre még akkor sem lehetne érdemben hivatkozni, ha nem záródott volna be az Alkotmánybíróság levelesládája a jogorvoslatot keresők túlnyomó többsége előtt:

A jogállamiság, a hatalommegosztás Alaptörvényben lefektetett rendje túltesz azon a bravúron, amelyet a bíró lánya művelt a mesében, amikor Mátyás király azt üzente, hogy menjen is el hozzá, de ne is, köszönjön is meg ne is, s vigyen is ajándékot meg nem is. A leány elkérte apjától a szamarat, felült a hátára, s úgy ment a király elé. Otthon egy galambot megfogott, két szita közé tette, és elvitte magával. Mikor a király elé ért, egy szót sem szólt, meghajtotta magát, aztán a galambot a szita közül elrepítette. Így aztán ment is, nem is; köszönt is, nem is; vitt is ajándékot, nem is. Az Alaptörvény jogállamiság terén ugyanerre az elvre épít – úgy ad, hogy semmit sem ad: „Magyarország független, demokratikus jogállam. A magyar állam működése a hatalom megosztásának elvén alapszik. Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására. Az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és köteles fellépni.” Ezekkel a rendelkezésekkel semmi gond. Az Országgyűlés működésének, döntéshozatalának szabályai, az alkotmányozás folyamata, az országgyűlési megbízatások kiadásának rendje, az úgynevezett sarkalatos törvények megalkotásának szabályai összességükben garantálják, hogy csak és kizárólag egyetlen személy, a Vezér akarata érvényesüljön.

A kormányzó többség gúnyt űz a magyar parlamentarizmus 1989-1990-ben kidolgozott, elfogadott és 2010-ig gyakorolt lényegéből: a parlamenti többség az állami berendezkedést alapvetően érintő kérdésekben, kinevezésekben egyeztetés, konszenzuskeresés, kompromisszumkötés nélkül akkor sem dönt, ha arra módja van. Ez felel meg annak a jogállami klauzulának, amelyet a rendszerváltó politikai erők kötöttek. Ezt az egyezséget – az ország sorsát érintő kérdésekben az egyeztetés kötelezettségét, a közös döntés felelősségét – az úgynevezett kétharmados szabályokban fejezte ki az Alkotmány: az alapvető, az alkotmányt érintő döntésekhez, a hatalommegosztást, az alkotmányos berendezkedést garantáló megbízásokhoz az összes képviselő kétharmadának, a több kormányon átívelő, hosszabb távra szóló, az Alkotmányból közvetlen levezethető döntésekhez a jelenlévő képviselők kétharmadának a támogató szavazatára van szükség. Az Alaptörvény szinte szó szerint átvette ezeket a szabályokat az Alkotmányból, s ezzel indult a politikai színjáték, a rendszerváltás államberendezkedésének felszámolása, a pártállam visszaállítása, az államcsíny. A minősített többség lényege ugyanis nem a számokban, hanem az egyeztetés kötelezettségében fogalmazható meg. A kormányzó többség pedig nem egyeztet senkivel, semmiben. Megteheti. Megvan a kétharmada minden döntéshez. Alkotmányoz, kinevez, átalakít egyedül. Megosztotta a hatalmat önmagával. A jogállami kellékek állnak. Csak aki nem akarja, az nem veszi észre, hogy minden tégla egyszínű. Csak aki nem akarja, az nem veszi észre, hogy bárki is közli a döntést, csak a száj más, a döntéshozó ugyanaz.

Kár lenne megfeledkezni arról, hogy ez az Országgyűlés egy nap alatt átalakíthatja az ország közjogi berendezkedését, akár a választások után is. Az Országgyűlés megbízatása ugyanis az alakuló ülésével kezdődik, és a következő Országgyűlés alakuló üléséig tart. Az alakuló ülést – a választást követő harminc napon belüli időpontra – a köztársasági elnök hívja össze. Így van idő akár a királyság, akár a kormányzóság, akár az elnöki rendszer bevezetésére egy elveszített választás után is.

Kár lenne megfeledkezni arról, hogy az Országgyűlés a törvényes rend megdöntésére vagy a hatalom kizárólagos megszerzésére irányuló fegyveres cselekmények, továbbá az élet- és vagyonbiztonságot tömeges méretekben veszélyeztető, fegyveresen vagy felfegyverkezve elkövetett súlyos, erőszakos cselekmények esetén szükségállapotot hirdet ki. Szükségállapot idején pedig az Országgyűlés nem mondhatja ki feloszlását, nem oszlatható fel, az országgyűlési képviselők általános választását nem lehet kitűzni, és nem lehet megtartani.

Az alkotmányozó erő dobókockája sajátos. Bárhogy dob, mindig a kétharmad van felül. A kétharmad pedig mindent visz. Emlékeznek? Rodolfo mindig szólt: „Figyeljék a kezemet, csalok”! A gyerekek tátott szájjal, árgus szemmel figyeltek. Mégsem sikerült soha leleplezni a bűvészt. A Fidesz nem szól, nem figyelmeztet. Ezért mindenkinek, aki abban érdekelt, hogy a jogállam visszaálljon, összefogva, egymást segítve mindig, mindenre figyelnie kell. Meg kell értetni a választókkal, hogy a rezsicsökkentés, az életpályamodellek bevezetése, az önkormányzati adósságok átvállalása olyan trükkök, amelyekre rámegy az ország. Együtt is nehéz lesz. Széthúzással lehetetlen.