Aki elfogadja, hogy az oktatás az a művészet sajátos formája, az visszautasítja az államosítást ezen a területen. A művészet államosítása, az a művészet halála. Nincs ez másképpen az oktatás terén sem.

Az oktatás-művészet feladata nem kisebb, mint a szobrászaté. Míg a szobrász a márványból, mészkőből bontja ki alkotását, addig a pedagógus a gyermek személyiségét alakítja a lehető legtökéletesebbre. A pedagógus ugyanúgy nem hibázhat, mint a szobrász. Nem csiszolhat sem többet, sem kevesebbet a szükségesnél a gyermek szellemén, és nem mulaszthatja el feltárni a gyermekben rejtőző képességeket. Minden „gyermek-anyag” másmilyen megmunkálást igényel. Nincs két egyforma út. Nincs két egyforma eredmény. A pedagógus felelőssége nagyobb, mint a szobrászé. Minden hiba elrontott élethez, életekhez vezet. Az oktatás művésze, a pedagógus egyben kertész is, hisz tudja, hogy a jövőnek dolgozik, munkájának hosszú évek után lehet eredménye.

Ha az állam ráteszi a kezét a művészetre, és a művész eladja magát a hatalomnak, akkor születnek olyan alkotások, amelyek sokaknak nem szerez örömet, s amelyek egy új vezetői garnitúra színre lépésével legjobb estben a raktárba kerülnek. Feltehetően ez lesz a sorsa például az Alaptörvényhez készült illusztrációknak is. Ha az állam kifizeti, megveszi a művész eszközeit, biztos megélhetést nyújt számára, akkor követelhet, megmondhat, elvárhat, utasíthat. Az a művész pedig, aki eladja magát az államnak, az állam cselédjévé válik, megszűnik önállóan, szabadon gondolkodó, alkotó művész lenni. Az államnak pedig éppen ez a célja: a megfizetett művész feladata, hogy bemutassa, dicsőítse a vezért, közvetítse gondolatait a tömegeknek, és semmiképp sem az, hogy tükröt tartson a hatalomnak. A művésznek persze egy ilyen államban van „választási lehetősége”: szabad akaratából, tiszta fejjel és -szívvel vállalni a harmincas évekből ismert művészsorsot, a mellőzést, a nyomort, az elmeosztályt, a vonat kerekeit…

Az oktatás-művészet államosítása a befejezéshez közeledik. Kirajzolódik a pedagógus életpálya. A pedagógus mint a Nemzeti pedagógus kar tagja, minden eszközt megkap az államtól munkájához. Állami tantervet, állami tankönyvet, állami tanmenetet, állami ideológiát. Mindegyiket köteles alkalmazni, nem térhet el az előírásoktól. Nincs egyéni tanulási útvonal, minden gyermeknek az egységes követelménynek kell megfelelnie. Az állami szakfelügyelet hivatott ellenőrizni, milyen eredményt ért el a pedagógus a hazafias nevelés terén, az államilag jóváhagyott erkölcs terjesztésében. A pedagógusnak az államosított oktatási rendszerben nincs választási lehetősége, ha gyakorolni akarja hivatását. Mindenekelőtt át kell esnie egy állami rostán (minősítésen), amelynek fő értékmérője a megbízhatóság. A Nemzeti pedagógus kar tagjai nyomon követhetők, ezért a hatalomnak nem tetszők nem tudnak elrejtőzni, munkahelyet váltani.

Az, aki maradhat, kétféle emberanyaggal dolgozhat: a kiváltságosokkal, akikre a hatalom támaszkodni kíván, ezért eljuthatnak az érettségiig, a felsőoktatásba, illetve azokkal, akiknél a cél csupán annyi, hogy fizikai munkásként szaporítsák a közmunkások körét. Az államosított oktatásban nem a véletlen és nem is a tehetség, hanem a hatalomhoz való viszony határozza meg a gyermek, a tanuló és a pedagógus sorsát.

Miután az államosított iskola, kollégium beépül az állam hivatali rendszerébe, miután az intézményvezetőt megfosztják attól a jogától, hogy döntsön arról, kit alkalmaz, a nevelőtestület nem töltheti be többé azt a rendeltetését, hogy alkotóműhelyként funkcionáljon. Így válik a nevelő és oktató intézmény „lélekszabász-műhellyé”, a pedagógia művészete „gyermek-szabásmintává”, a pedagógus iparossá.

A tanár és a gyermek is kényszerpályára kerül. A gyermek sorsát eldönti, milyen családba született, a pedagógusét pedig az, hogy magatartása „méltó-e” hívatásához, alkalmazkodik-e az állam elvárásaihoz, előírásaihoz.

Kitörésre nincs esély. A szigorú követelmények, a következetes számonkérés, a kötelezettségszegés megtorlása, oktatáspolitikai alapelvekhez hozzárendelt tizenhat éves korig leszállított tanktelezettség és a középiskolai felvételi rendszer nem hagy kétséget afelől, hogy az esélyt teremtő tehetséggondozás programja nem a szakiskolába és nem a hídprogramba kényszerített, szegény családok gyermekeinek kerül meghirdetésre. Mint ahogy a rendszeresen ismétlődő, óralátogatásra épülő szakfelügyeletnek sem az a célja, hogy az önálló megoldást kereső pedagógiát támogassa, hanem az, hogy elrettentse a pedagógusokat az állam által kijelölt ösvényről való letérésről.

A megmaradó és iparossá lefokozott pedagógusok részére 2013 szeptemberétől jelentős béremelést ígér az állam. Az oktatási rendszer nem pedagógus dolgozóinak azonban az állam nem ígér semmit, többségüknek még azt sem, hogy szükség lesz rájuk. Sorsuk ezért megjósolhatatlan.

Az oktatás rendszere államosításának indoka és célja azonban ismert: a hatalom hosszú távú megtartása. Mint, ahogy ismert az is, ez az oktatási rendszer nem állítható az ország fejlődésének szolgálatába.