A közoktatás-köznevelés az egyik központi téma napjainkban. Miért? A válasz egyszerű: mert a kormány kiemelt, stratégiai célja, hogy az egész rendszer felett megszerezze az irányítást.

A miért ismét könnyen megválaszolható: Ez az az ellátó rendszer, amelyen keresztül el lehet érni a lakosság legnagyobb részét. Ez az az ellátó rendszer, amelyen keresztül el lehet juttatni információkat, ismereteket a lehető legszélesebb kör részére. Ez az az ellátó rendszer, amelyen keresztül évtizedekig meg lehet határozni egy társadalom gondolkodását. Ennek a rendszernek az igénybe vétele ugyanis meghatározott életkoron belül kötelező, nem lehet kikapcsolni mint a tv-t vagy a rádiót. Sőt a tanulótól számon is kérhető mindaz, amit az iskolában közölnek vele. Miután gyermekük felkészítésében részt vesznek a szülők, ők is részeseivé vállnak az állami felkészítésnek. Ezért nem mindegy, hogy szabad-e az iskola, vagy állami irányítás alá vonják. Az állami irányítás alá vont iskola az állam szócsövévé válik. Minél megbízhatóbb az a csoport, amelyik részt vesz az állam által fontosnak tartott ideológia közvetítésében, annál nagyobb sikerre számíthat a megrendelő, az állam. Ezért vált kulcsszereplővé a pedagógus.

Az oktatás államosítását a valóságos célok eltakarásával, a „kapjon minden gyermek azonos színvonalú ellátást” hazug célkitűzéssel, és a ‘legyen rend az iskolákban” rendpárti jelszóval hirdette meg a kormány. Csakhogy az azonos ellátáshoz való jog megítélésénél nem lehet összemosni a tárgyi feltételeket a pedagógia szolgáltatásokkal. Jogos elvárás, hogy minden intézmény feleljen meg az egészséges, biztonságos nevelő és oktató munkához szükséges elvárásoknak, mindenütt legyenek korszerű eszközök és felszerelések, legyen meg a működéshez szükséges fedezet, beleértve azoknak a bérét, akik részt vesznek a feladatokban. E körben méltányolható az a törekvés, hogy az állam főszerepet játsszon. E területen is illúzió azonban, hogy ne legyenek eltérések az intézmények között. Elég csak arra gondolni, hogy minél „fiatalabb” egy létesítmény annál nagyobb a valószínűsége, hogy a többiekhez képest korszerűbb a felszereltsége, jobb a fűtése, a világítása.

Miután az állam éppen abban mesterkedik, hogy a nevelő-oktató munkához nélkülözhetetlen ingatlanok működtetését, a közüzemi számlák kifizetését rásózza az önkormányzatokra, nem lehet kétséges, hogy a hatalomnak nem az a fontos, hogy minden gyermek a huszonegyedik század követelményeinek megfelelő iskolába járjon. Az államnak az a fontos, hogy az iskola azt és úgy tanítsa, ahogy azt az állam előírja. Pedig semmi nem indokolja, hogy minden óvoda, iskola, kollégium azonos szakmai munkát végezzen. Éppen ellenkezőleg. Minden gyermeknek más a személyisége, az adottsága, az érdeklődési köre, a fejlettsége, a családi háttere, a környezete. Ezért ahhoz, hogy megkapja, amire joggal tarthat igényt – személyisége lehető legteljesebb kibontakoztatása – nem az „egyenoktatásra”, hanem személyre szabott tanulási, tanítási útvonal kialakítására van szükség. Arra, hogy az iskola alakítsa pedagógiai tevékenységét a gyermekhez, s ne a gyermeket igazítsák (faragják) az iskolához. Miután a pedagógusok sem egyformák, nem lehet minden iskola, minden tantárgyához azonos felkészültséggel, érdeklődéssel, tapasztalattal rendelkező pedagógust találni. Szerencsére. Ezért sokszínűek a nevelőtestületek, ezért alakulnak ki pedagógiai és más hagyományok. Az államnak nem az a feladata, hogy kötelező pedagógiai sablonok alapján dobozokba rakja az oktatás szereplőit, hanem az, hogy korszerű pedagógusképzéssel és továbbképzéssel felkészítse a pedagógusokat az önálló munkára, és ehhez a szakmai segítséget megadja, továbbá garantálja a feltételeket a nyugodt pedagógia légkör kialakításához, a pedagógiai tudás és gyakorlat megújításához, a biztonságos pedagógus léthez.

Mindezek tükrében lehet feltenni és megválaszolni azt a kérdést, államosította-e a kormány az iskolát? Amennyiben iskola alatt azt az épületet értik, amelyben az iskolapadok, a táblák, a tantermek találhatók, akkor a válasz az, hogy részben. Az állam ugyanis 2012. január 1-jén a megyei önkormányzatok több mint kettőszáz intézményének [+ Esztergom város] a vagyonára rátette a kezét, minden ellenszolgáltatás nélkül. Miután világossá vált, hogy nincs fedezete az egész rendszer állami üzemeltetésére, született meg az a gondolat, hogy az üzemeltetés „tisztét” és költségeit rátestálja az önkormányzatokra, a nélkül, hogy érdemi beleszólást engedne részükre. Amelyik önkormányzat pedig nem lát el ilyen feladatot, attól az állam elveszi a vagyona feletti rendelkezés jogát, és elvonja tőle a még elvonható pénzügyi forrásokat. Az, hogy hány önkormányzati ingatlanvagyon feletti rendelkezés jogát szerzi meg az állam, az a következő két hónapban fog eldőlni.

Csakhogy az iskola nem azonos azzal az épülettel, amelyben működik. Az iskola az a szellemi termék, amelyet egy adott pedagógusközösség, a nevelőtestületek hoznak létre. Az a szellemi tőke, az az alkotói légkör, az a befogadó közeg, amely megadja az adott iskola egyedi arculatát, s amelyek együttesen országosan megújítják az egész rendszert. Erről az oldalról vizsgálva a kérdést, kijelenthető, hogy a kormány soha nem látott mértékű – totális – államosítást hajt végre, szemétbe dobva az elmúlt harminc év minden eredményét. Kukába kerülnek az intézményi helyi tantervek, az intézményi minőségirányítási programok éppúgy, mint az iskolák által kidolgozott, jogszabályban kiadott kerettantervek, pedagógiai programcsomagok, továbbképzési programok, tankönyvek, modern pedagógiai módszerek. Csak az maradhat, amit az állam ad ki, csak az a fontos, amit az állam akar. Állami a tanterv, a tankönyv, a továbbképzés, a szaktanácsadás. A kormány államosította a pedagógusokat is. Csak az maradhat a pályán, aki hivatásához méltó magatartásával kiérdemli azt. Abban a kérdésben, hogy ki a „méltó”, az állami minősítő testület dönt. Az állam a miniszter által kinevezett vezető és a szakfelügyelet útján gondoskodik arról, hogy ne maradjon pedagógus az, aki nem hisz a hatalom mindenhatóságában, megkérdőjelezhetetlenségében, aki például az erkölcsi nevelés és a hazafias nevelés terén mást gondol, mint amire rá akarják kényszeríteni. Az állami gyámság alá vont intézmények beolvadnak egy hivatali rendszerbe az állami intézményfenntartó központba. Nem lesz költségvetésük, nem dönthetnek olyan kérdésekben, amelynek pénzügyi vonzata van, nem rendelkeznek a bérgazdálkodás jogával sem.

A kormány államosította a gyermeket is. Nem a szülő joga és kötelessége a jövőben eldönteni, mi lesz gyermekével. A szülő köteles három éves korában óvodába adni gyermekét, köteles átengedni az iskolának reggel nyolctól délután tizenhat óráig. Azt viszont nem garantálja az állam, hogy az általános iskola után biztosítja mindenkinek a továbbtanulás lehetőségét. Nincs alanyi joga senkinek ahhoz, hogy érettségi bizonyítványt szerezzen. Nincs alanyi joga senkinek ahhoz sem, hogy bejusson egy szakiskolába és szakképesítéshez jusson. Az állam megteremtette magának azt a jogot, hogy a nehezebben haladó, tizenöt éves gyermekeket kiemelje az iskolarendszerből, és a szülő akarata ellenére átirányítsa egy olyan programba [HÍD-program], amely örökre kizárja a résztvevőt annak lehetőségéből, hogy a munkaerőpiacon hasznosítható tudást, szakképesítést esetleg érettségit szerezzen. A felvételiztetés rendszere, az iskolák befogadó képessége meghatározásának állami monopóliuma garantálja azt, hogy csak azok szerezhessenek használható tudást, akikre az állam támaszkodni kíván. A rendre, a fegyelemre, a következetes és szigorú szankcióra, a buktatásra és a fegyelmire épülő „nevelés” alkalmas annak megtaníttatására kinek, hol a helye a társadalmi ranglétrán.

Az államosítás lényege: az oktatás terén csak az történhet, csak úgy, csak akkor, csak abból, csak azzal, csak annak ahogy azt állam azt előírta.

Természetesen a köznevelés terén is érvényesül a bevált gyakorlat: az állam kegyet gyakorolhat minden kérdésben. Lesznek elit iskolák a kiválasztottak részére, lesznek egyedi tantervek az elit iskoláknak, lesznek engedélyek az óvodából, az iskola délutáni foglalkozásairól való távolmaradásra azoknak a szülőknek, akik megbízhatóan tudják neveli gyermeküket. Lesznek jól fizetett tanterv és tankönyvírók, ellenőrök, szakfelügyelők, képzők és továbbképzők. És persze összeszorított foggal továbbdolgoznak a gondolkodás jogától megfosztott, önérzetükben megsértett, sokszorosan megalázott pedagógusok, akiknek előbb-utóbb kifizetik a bezárt iskolákon, az elbocsátott kollégákon, a radikálisan megemelt munkaterheken megtakarított júdáspénzt.

Az, hogy az ország rosszul jár – mivel rövidesen bebizonyosodik, hogy jól működő, szabad iskola nélkül nincs gazdasági fejlődés – a mai hatalmasokat egyáltalán nem érdekli. Nyugodtak, miután az állam felfalta a közoktatást, mint ahogy a farkas felfalta Piroskát és nagymamáját. Azt hiszik győztek. A történet azonban nem itt ér véget.