Az új köztársasági elnök a legfényesebb bizonyíték arra a kormányfői kijelentésre, hogy kis(csonka)hazánkban virágzik a jogállam, működik a fékek és ellensúlyok rendszere. Hogy is lehetne másképpen, mikor a kormányzati segédmotorként működő, a nép által golyóstollként becézett egykori államfőt olyan személlyel váltotta fel az Országgyűlés, aki nagy érdemeket szerzett akkor, amikor stílszerűen lúdtollát a kalamárisba mártva, papírra vetette azt a contractust, amellyel a mai hatalom – a történeti alkotmány szellemében – megállapodott a múlt és a jövő magyarjaival. A jelen magyarjai is szerepelnek a megállapodásban, de a konszenzus létrejöttét a ma élők jelentős része vitatja.

Vajon mire gondolt az ország legfőbb méltóságává avanzsált tollnok, akkor, amikor beírta az Alaptörvénybe, hogy Magyarország demokratikus jogállam? Gondolt-e arra, hogy ez a tétel magában foglalja a jogbiztonság követelményét, amelynek része az átlátható, világos, kiszámítható jogalkotás? Gondolt-e arra, hogy az egyéni képviselői indítványra történő törvénymódosítás a demokratikus jogállam követelményéhez kapcsolódóan súlyos problémákat vet fel. Az országgyűlési képviselők esetében ugyanis szinte teljes mértékben kizárt az, hogy a törvénymódosító javaslatuk benyújtása előtt megfelelő alapossággal előzetes számításokat és elemzéseket végezzenek, egyeztessenek és tárgyaljanak az érdekelt felekkel. Így nagy az esély arra, hogy hatásait és következményeit tekintve kellőképpen át nem gondolt törvénymódosításokat fogad el az Országgyűlés. Gondolt-a arra, hogy a jogalkotónak kellő időt kell biztosítania a jogszabály szövegének megismeréséhez, megértéséhez, különösen az olyan törvénynél, amely évtizedes gyakorlaton változtat?
Rövidesen kiderül, annak fényében, hogy mit tesz a Munka törvénykönyvének, a Nemzeti köznevelésről szóló törvénynek, a Nemzeti felsőoktatásról szóló törvénynek a módosítására elfogadott törvényekkel. Mindháromra igaz, hogy olyan törvények módosítására nyújtották be, amelyek még hatályba sem léptek. Mindhárom törvényre igaz, hogy megismerésükhöz, megértésükhöz nem áll kellő idő rendelkezésre. Mindhárom eredeti törvény nagy jogrendszereket szabályoz teljesen újra, és megjelenésük óta alig több, mint fél év telte el. A hatályba lépésig a Munka törvénykönyve esetében néhány nap, az oktatási törvényeknél alig több, mint hatvan nap áll rendelkezésre. Az oktatási törvényeket módosító törvényjavaslatok egyéni képviselői indítvány formájában kerültek a képviselők asztalára. „Színesíti” a helyzetet, hogy az oktatási törvények úgynevezett kerettörvények, amelyeket rendeletek töltenének meg tartalommal, ha megjelentek volna. Egyéni képviselő indítvány formájában került be a házba a tankönyvforgalmazást és jóváhagyást gyökeresen megváltoztató törvényjavaslat is. A törvényjavaslathoz nem kapcsolódik hatástanulmány. A képviselőknek így nem lehet rátekintése arra, milyen károk keletkeznek a tankönyvpiac szétveréséből, az állami monopóliumnak a tankönyv forgalmazás és -előállítás terén történő visszaállításából, az uniós pénzekből kifejlesztett tankönyvek kidobásából, hány kiadó és forgalmazó, hány munkahely szűnik meg az intézkedés következtében, összhangban áll-e ez a szabályozás a piaci szolgáltatások szabadságával összefüggő Uniós rendelkezésekkel, sérülnek-e a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló rendelkezések? A törvény rendelkezései közül a legelgondolkoztatóbb az, hogy a miniszter pályázati úton kiválasztott tankönyveket kíván hozzárendelni a kötelező tantervekhez. A pályázat pótolja a tankönyv jóváhagyási eljárást. A pályázaton csak annak érdemes indulnia, aki biztosította, hogy „nyer”. A pályázaton „vesztes” könyvek tankönyvvé nyilvánítását ugyanis a jóváhagyási eljárásban kötelező elutasítani. Mellesleg mind a négy törvényjavaslat társadalmi egyeztetése elmaradt.
Ha ezek a törvények nem landolnak az Alkotmánybíróság asztalán, a köztársasági elnök póráza sem hosszabb annál, mint amennyit az enged, akinek a jóvoltából erre a magas polcra emelkedett.