Hazánk közel áll ahhoz az állapothoz, amelyet Asimov vázolt fel az Alapítvány című könyvében, a Galaktikus Birodalom sorsáról: „Az egész Galaktikus Birodalom pusztulásra van ítélve, hogy egy harmincezer éves interregnum után életre keljen a Második Galaktikus Birodalom.

Ez a harmincezer év a polgárháborúk, a barbárság és pusztulás ideje.” Ezt megakadályozandó Hari Seldon létrehozta csoportját és kidolgozta azt a tervet, amelynek célja, hogy megakadályozza a civilizáció barbárságba süllyedését és az interregnum időszakát lerövidítse egy évezredre. Vajon lesz-e valaki, aki létrehozza azt a csoportot és kidolgozza az a tervet, amely lerövidíti hazánkban az alkotmányos, parlamentáris, demokratikus köztársaság újbóli kikiáltásáig tartó átmenet idejét? Hazánkban ugyanis az alkotmányos, parlamentáris, demokratikus köztársaságot 2011. április 25-jén unorthodox köztársaságra cserélték le. Azóta tart az átmenet, a rombolás időszaka. Mert csakis átmenetinek lehet tekinteni egy olyan korszakot, amelyben egyetlen mutató emelkedik, a szegények száma. Mert csakis átmenetinek lehet tekinteni egy olyan korszakot, amelyben az országot hagymázas ötletektől vezérelve szélmalomharcba viszik egész Európa ellen. Mert csakis átmenetinek lehet nevezni egy olyan korszakot, amelyben a közbizalom, a kölcsönös tisztelet helyébe a kényszer, a megtorlás lépett, amelyben a törvények nem a jogbiztonságot, hanem önös és pártérdekeket szolgálnak, ahol a hatalommegosztás látszólagos, mert mindenütt a párt leghűségesebb emberei, a legfőbb vezető famulusai ülnek, amelyben nem szokatlan a visszamenőleges szabályozás, így senkinek a vagyona, jövedelme, nyugdíja, munkahelye nincs biztonságban, amelyben nem a tudás, hanem a hűség számít. Amelyben annak, akinek nincs protektora, annyi esélye van a boldogulásra, mint annak a futónak a győzelemre, aki ötven kilóval a hátán vág neki a száz méternek.

Volt már unorthodox helyzet Magyarországon. Az elmúlt száz évben például a király nélküli királyság, és a népköztársaság. Egyik sem volt alkotmányos, demokratikus, egyik sem volt köztársaság. Mind a két esetben azt hitték, hogy örökké tart, mindkettő csődbe vitte az országot, mindkettő külső körülmények hatására bukott meg. Mindkettőt sokan visszasírják. A mai helyzet azonban lényegesen más, mint amilyenek az előzők voltak. Nincs ugyanis külső erő, amely változást hozna. Az alkotmányos, parlamentáris, demokratikus köztársaságot az országnak saját erejéből kell visszaállítania. Saját erőből, még akkor is, ha látszólag minden ez ellen hat. Saját erőből, még akkor is, ha szinte lehetetlen az eligazodás, a hiteles tájékozódás és tájékoztatás mivel a közszolgálati rádió és televízió híradásai semmivel sem nyújtanak több információt, mint amilyet a vezetékes rádió nyújtott. Saját erőből, annak ellenére, hogy jogos a munkahely elvesztésétől való félelem, a közigazgatás nem pártatlan működik, az érdekvédelem romokban hever.

Az biztos, hogy az unorthodox köztársaság urainak nem lesz ezer évük, de csak remélni lehet, hogy nem lesz negyven évük sem, mint a népköztársaság hatalmasainak, sőt még csak húsz sem, mint a király nélküli királyság kormányzójának. E remény beteljesedéséhez „nem sokra van szükség”, csupán önzetlenségre, őszinteségre, hitelességre, nagyvonalúságra, távolbalátásra, együttműködő képességre és meggyőzőerőre. Csak ilyen erények birtokában van esély annak elfogadtatására, hogy nem a mindenható állam teremt jólétet, biztonságot, nyugalmat, hanem a közösség összefogása, áldozatkészsége.