Mára sikerült a politikának a köztisztviselői kar tagjainak jó részét az engedelmes, gyáva, gondolkodásra képtelen, a legaljasabb politikai akaratot kiszolgáló, végrehajtói szerepbe kényszeríteni. Senkinek ne legyenek kétségei, ha megfogalmazódik a szándék, az igény, újra megjelennek azok a törvények, amelyek biztosítják a jogi alapot ahhoz, hogy szögesdrótok mögé kerüljenek a nem kívánatos elemek. S nem kétséges az sem, hogy a végrehajtás hatékony megszervezéséhez is megteremtenék a szükséges erőt. A békemenet pedig biztosítaná a kívánatos társadalmi támogatottság látszatát is.

A köztisztviselői kar tagjai jobbára két nagy csoportba sorolhatók. A folyamatokat és a következményeit jól ismerő, de félelemből hallgató és teljesítő, nem egyszer túlteljesítő régi gárda maradványaira. Illetve a választási jutalomként, a rendíthetetlen hűség elismeréseként állásba helyezett, vakbuzgón teljesítő, nem egyszer túlteljesítő új gárdára. A köztisztviselői kar régi gárdájából visszamaradottak könnyen felismerhetők arról, hogy beesett arcuk szürke, szemük karikás. Lesütött szemmel osonnak a minisztériumok folyosóin. Ha volt kollégákkal találkoznak az utcán, átmennek a túloldalra. Mobil telefonjukat csak akkor veszik fel, ha a jelenlegi főnökük számát olvassák a képernyőn. A köztisztviselői kar új gárdája könnyen felismerhető arról, hogy harmincas éveikben járnak, magabiztosak, jól fésültek, kedélyesen társalognak a körükbe tartozókkal. Ellenben megvetik azokat, akiknek nincsen a zsebében megfelelő párttagkönyv, nem járnak templomba, nem ugranak elég gyorsan a parancsra. Hivatalból megvetik az elesettek közé tartozókat. Jól ismerik, és jól hintik a kormányzati panelszövegeket. Az újak osztják azt észt, közlik a felsőbb parancsokat. A régiek meg végrehajtják azokat, akkor is, ha tudják, hogy amit csinálnak az hibás, rossz, adott esetben bűncselekmény.

Hogyan sikerült előállítani ezt az állapotot? A forradalmárok jó helyzetből indulhattak. Az előző kormányzati ciklusban végrehajtott több mint húsz százalékos létszámcsökkentés eredményeképpen minden minisztériumban számtalan üres asztal várta a győzteseket. Az előző kormány megszüntette a közigazgatási államtitkári funkciót, akiket korábban a köztársasági elnök nevezett ki és mentett fel. E pozíció visszaállítása és hithű pártemberekkel való betöltése így nem okozhatott egy pillanatnyi nehézséget sem. Ugyancsak az előző kormányzat gondoskodott arról is, hogy minden állami vezetőt eltakarítson az útból. A szakállamtitkárok foglalkoztatási jogviszonya – tehát nem csak a vezetői megbízásuk – függetlenül attól, hogy korábban hány évig, évtizedig voltak köztisztviselők, a törvény erejénél fogva megszűnt. Felmentésre, végkielégítésre nem váltak jogosulttá. Négyhavi illetménnyel kerültek az utcára, amelyet utóbb a diadalittas nyertesek kilencvennyolc százalékban adó formájában – az Alkotmánybíróság támogatásával – visszamenőleges szabályozással elvontak. (Ez volt a pofátlan végkielégítés, miközben elhallgatták, hogy az előző Fidesz-éra hasonló beosztású vezetői, ha nem akartak alacsonyabb vezetői beosztásban továbbdolgozni munkahelyükön, sokszor másfél évi juttatással zsebükben léptek ki a minisztérium kapuján.) Ezért nem kellett semmilyen magyarázatot keresni ahhoz, hogy a több évtizedes gyakorlattal rendelkező szakemberek miért nem maradhattak tovább a munkahelyükön. Aztán jött az indokolás nélküli felmentés időszaka, amely az alkotmánybírósági határozat megszületésének elhúzódó ideje alatt korlátlan tisztogatáshoz nyújtott lehetőséget. A folyamat az öregségi nyugdíjra jogosultságot szerzettek eltávolításával zárult. A miniszterelnök személyes engedélyét kellett beszereznie a továbbfoglalkoztatáshoz a miniszternek, ha a nyugdíjas köztisztviselő kérvényezte, hogy maradhasson, vállalva, hogy elveszíti a munkájával megszerzett nyugdíját, mivel visszamenőleges hatállyal életbe lépett a nyugdíjak és az illetmények együttfolyósításának tilalma a közszférában.

Mára már minden a helyére került. A régi gárda ott felejtett tagjai ismerik a mondást: megszoksz vagy megszöksz. Aki maradni akar, annak kuss a neve. Az új gárda tagjai pedig többnyire hittel és nem tapasztalattal, hittel és nem szakértelemmel, a jól kiérdemelt jutalom fenékig történő kiélvezéséhez való jog biztos tudatában, a hatalom bűvöletében járulnak hozzá ahhoz, hogy a közigazgatás végleg a politika ágyasává váljon.