Egy demokratikusan működő országban nem fordulhatott volna elő, hogy egy államtitkár levélben utasítsa az iskolaigazgatókat arra, hogy mikor, mit énekeltessenek el a tanulókkal. Ráadásul egy olyan államtitkár, akinek egyébként semmi köze nincsen ahhoz, hogy mi folyik az oktatásban.

Az, hogy ilyen gondolat megszülethetett, és büntetlenül realizálódhatott, jól jellemzi a kormányzat legtöbb képviselőjének észjárását: mélyen lenézik az embereket, úgy gondolják felette állnak a társadalomnak, azt tehetnek amit akarnak. Az, hogy ez a „történet” éppen az oktatásban következett be, a napnál is világosabbá teszi, hogy ebben az országban mi is történt az elmúlt három évben. Ez az a terület ugyanis, amelyen jól össze lehet hasonlítani a jelent a múlttal.

Az 1985-ben elfogadott oktatási törvény ugyanis pontosan meghatározta, milyen jogosítványai vannak az oktatásért felelős miniszternek, és – már akkor – kizárta annak lehetőségét, hogy az állam képviselője közvetlenül beleszóljon az iskolai ügyekbe, „leszóljon” az igazgatóknak miképpen emlékezzenek meg valamilyen jeles eseményről. Ez a törvény mondta ki először, hogy az iskolák szakmai tekintetben önállóak, hatalmazta fel a nevelőtestületet arra, hogy szakmai kérdésekben döntsön. Ezt a gyakorlatot vette át a „93-as” törvény is, és állt fenn mindaddig, ameddig a demokratikus elkötelezettségéről elhíresült kormányfő elképzelései szerint nem államosították – az óvodák kivételével – a nemzetivé és közneveléssé átvedlett összes közoktatási intézményt. Az államosított intézmények megszűntek, mint önálló szervezetek, egy hivatal részévé váltak. Az államosított intézmények elvesztették gazdálkodási jogukat, vezetőiket a miniszter nevezi ki, s az összes alkalmazott munkáltatójává egy személy, a hivatal vezetője vált. Így, – a munkáltatón keresztül – ma mindenki alá van rendelve az államnak, ellenőrizhető, közvetlenül utasítható, kizárható az állami köznevelés rendszeréből.. Az intézmények szakmai önállóságát a törvény „kimondja”. A nemzetivé váló köznevelés jelentős részét azonban a törvény közvetlenül a miniszter szakmai irányítása alá vonta, elfelejtve meghatározni, mit is jelent ez a fogalom. [Ez a szabályozatlanság jellemezte a nyolcvanöt előtti helyzetet is, lényegében az érintett „fantáziájára bízva, mit ért e fogalom alatt.] Az iskolák pedig a szakmai önállóság jogosítványaival a tantervi utasítás által szabadon hagyott tíz százaléknyi időkeretben élhetnek. A tantervhez pedig kötelezően választhatják azokat a tankönyveket, amelyek a miniszter által kiírt pályázaton befutottak. Miután az intézményeknek nincsen költségvetése, nincs lehetőségük arra sem, hogy szakirodalmat vásároljanak, vagy saját elhatározásuk alapján bekapcsolódjanak egy továbbképzésbe.

Az intézményfenntartás feladatait a központi hivatalként működő Klebelsberg Intézményfenntartó Központ látja el. Az elnök, aki az általa irányított hivatal, így az annak részeként működő intézmények működését utasítással szabályozhatja, emellett korlátlan felhatalmazást kapott a kormánytól arra, hogy beavatkozzon az intézmények ügyeibe. Joga ugyanis, hogy érvényesítse és – módszertani segítséget is nyújtva – érvényesíttesse „az irányítása alá tartozó köznevelési intézmények tevékenységében a közfeladatok ellátására vonatkozó követelményeket…”

Mindezek ellenére jogos a kérdés, hogy keveredik iskolai ügyekbe a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkára? A választ Gazsó Ferenc egykori oktatási miniszterhelyettes által a nyolcvanas évek vége felé adott interjújából kölcsönzött jelző alkalmazásával lehet megadni: a „pöffeszkedő bürokraták” tobzódnak vélt hatalmukkal visszaélve.

A jog uralmának, az iskola autonómiájának helyreállítása kiinduló pontja lehet az ellenzéki összefogásnak.