A pedagógus foglalkoztatás új rendjét nagyszerűen előkészítette a kormányzat. Mindenkiben tudatosította, hogy az iskolák vezetői – már akiket nem ez a miniszter bízott meg – a munkaszervezéshez nem értő, a túlóradíjat jogosulatlanul önmaguknak elszámoló dilettánsok. A pedagógusokról közismertté vált, hogy munkaidő felének megfelelő tanítás után veszik fel fizetésüket. Senki nem ellenőrzi őket. Azt tesznek, amit akarnak. Minden fontos számukra, kivéve a gyermek. Délután magánügyeiket intézik, s ha mégis csinálnak valamit, tartják a markukat. Ezért az államnak rendet kell tennie.

Szeptember első munkanapjától minden más is lett! Az iskolák egy hivatali rendszerbe beolvadva, minden önállóságuktól megfosztva, hivatalnokok által irányítva működnek. A pedagógus azt taníthatja, amit az állam előír. Abból a tankönyvből, amit a miniszter kiválaszt az általa kiírt pályázat alapján. Abban az ütemezésben, amit az állam meghatároz. Jól kiképzett szakfelügyelők járják az iskolákat és a tanítási órák látogatásával garantálják, hogy az oktatás színvonala szárnyaljon, mint a gazdaság. A kormányhivatalok által szervezett pedagógus-minősítési rendszer pedig azt garantálja, hogy senki ne maradjon a katedrán, aki az állam megítélése szerint nem méltó a pedagógus pályára.

Szeptember első tanítási napjától az állam a gyermeknek, a szülőnek és a pedagógusnak is meghatározza, mit tehet, mit köteles tenni a nap nagy részében. Új munkarend lépett ugyanis életbe az iskolákban, amely alapján az általános iskolai tanulónak legkevesebb heti negyven órát, a pedagógusnak az iskolában heti harminc órát bent kell töltenie az intézmény falai között. A szülő köteles gyermekéről lemondani a hét minden munkanapján tizenhat óráig, kivéve, ha az állam képviseletében eljáró igazgató – kérelemre, méltányosságból – engedélyezi, hogy délután gyermeke eljöjjön az iskolából. Maradnak az esti órák a másnapi felkészülésre, a családi kapcsolatok ápolására, a szülő által tervezett programokra. A gyermeki örömöket – játék, sport, olvasás – el kell felejteni.

Az iskola rendészeti feladatai megerősödnek. Bár még a tanfelügyelők nem tartoznak a rendőrség kötelékébe, de, ha sikerül, – s miért ne sikerülne – megfelelő együttműködést kialakítani az iskolarendőrökkel, jó esély van arra, hogy maradéktalanul érvényesüljön napjaink legfontosabb pedagógiai elve: mulasztás nem maradhat megtorlatlanul. Az utcán cirkáló rendőrjárőrök összefogdossák és az igazgató elé állítják azt a tizennégy évesnél fiatalabb tanulót, aki nem tudja hitelt érdemlően igazolni, hogy tanítási időben jogszerűen tartózkodik az utcán. Az iskolarendőr a szabálysértési hatóság vagy az ügyészség elé állítja a társadalomra veszélyes, például köpködő, káromkodó, verekedő tanulót. Az igazgató feljelenti a gyermekvédelmi hatóságnál az igazolatlanul mulasztó tanköteles tanuló szülőjét. A nevelőtestület kizárja a megítélése szerint súlyos fegyelemsértést elkövető elsőst az iskolából.
A ráncba szedett, elcsigázott, megfélemlített tanulókra felügyelnek a ráncba szedett elcsigázott, megfélemlített pedagógusok. Mert az új munkarend lényege, hogy mindenki szem előtt legyen, irányítás alatt álljon, rendelkezni lehessen vele.

A pedagógusok új foglalkoztatási rendjét nehéz megértenie annak, aki még soha nem tartott felkészítést mások részére. Az, akinek már volt ilyen feladata, tudja, hogy egy lelkiismeretes előadó sokszor a felkészülésre több időt fordít, mint amennyi az előadás időtartama. Igaz ez a pedagógusokra is, annak elismerése mellett, hogy minél rutinosabb az előadó, annál rutinosabban, gyorsabban készül fel. A felkészülés kötelezettsége, azonban soha nem szűnik meg. Az ismeretek naprakészen tartása, megújítása örök, nem mérhető időtartamú kötelezettsége minden pedagógusnak. Ez az állandó megújulási kényszer az, amely ezt a pályát széppé és nehézzé teszi. A pedagógus pálya másik, kívülálló számára nem ismerhető sajátossága a változtatás és alkalmazkodás kényszere. Nincs két egyforma gyermek, nincs két egyforma tanítási nap. A jó pedagógus alkalmazkodik a rábízott tanuló igényeihez és mindig készen áll arra, hogy előre nem látható feladatokat teljesítsen. Bármikor előfordulhat, hogy váratlan helyzet miatt változtatni kell az iskola, az évfolyam, az osztály aznapra eltervezett munkáján. Az igazgatónak, a pedagógusnak pedig döntenie, intézkednie, változtatnia kell, méghozzá haladéktalanul. Ehhez azonban arra van szükség, hogy nagyfokú szabadságot, közbizalmat élvezzenek az iskolák, azok vezetői és pedagógusai.

A pedagógusok évtizedes foglalkoztatási rendje ezeket a sajátosságokat ismerte el. A pedagógus heti teljes munkaideje, a negyven óra a kötelező órákból, valamint a nevelő-, illetve nevelő és oktató munkával összefüggő egyéb feladatok ellátásához szükséges időből állt. A kötelező órák teljesítése után az iskola igazgatója határozta meg, hogy adott héten, adott tanítási napon, egy váratlan helyzetben milyen feladatokat és hol köteles a pedagógus ellátni. Ez bármilyen feladat lehetett, amely összefüggött a pedagógus szakértelmével. Az órák előkészítése, a szertárrendezése, a szülők fogadása, a tanulókra történő felügyelet ellátása, a nevelőtestületi munkában való részvétel, a családlátogatás, a tanulói munka értékelése, az ügyviteli feladatok ellátása, mind-mind olyan „rutin” munkaköri feladat volt, amelyet a pedagógusfizetésért mindig, minden pedagógusnak el kellett látnia. A heti kötelező óra – a pedagógusok jelentős részénél heti huszonkét óra – meghatározása elismerte azt a tényt, hogy minden tanítási órát felkészülésnek kell megelőznie, és minden tanítási órát le kell zárni, amely feladatoknak az ideje egyénenként változó, s amely idő pontosan be nem határolható, nem mérhető. Mint, ahogy nem mérhető, sőt ki sem számítható, be sem tervezhető az az idő, amikor a tanulónak, a szülőnek kell segítséget, tanácsot adni. Azért járt a pedagógusnak az előírt tanítási óránál több tanóra megtartásáért óradíj, mivel a jog így ismerte el, hogy a tanításra fordított idő növekedésével az egyéb feladatok végrehajtása, például a felkészülés ideje kicsúszik a heti törvényes munkaidőből. Nem véletlen mutatta ki egy 2009-ben elvégzett kutatás, hogy a pedagógusok jelentős része az előírt heti negyven óránál több kimutatható időt fordított munkaköri feladatainak az ellátására. Ezt a bizalomra, a szakértelem megbecsülésére és elismerésére épülő rendszert váltotta fel a bizalmatlanságra, a gyanakvásra, a vezetői és pedagógusi kreativitás elutasítására, a feltétlen engedelmességre épülő rendszer.

Az új szabályok alapján a pedagógusoknak heti harminckét órát bent kell tartózkodniuk az iskolában, akár jut egy külön asztal és szék a nevelőtestület minden tagjának, akár nem. A harminc órából huszonhat tanítási óra megtartására bármikor kötelezhető a pedagógus, és bárkinek elrendelhető a kötelező benntartózkodás ideje alatt további eseti helyettesítés és tanulói felügyelet ellátása, óradíj megállapítása nélkül, figyelmen kívül hagyva ily módon a nem mérhető idejű egyéb feladatok ellátásához szükséges munkaidőt.

Az iskolai munka eddig sem nélkülözte a külső ellenőrzést. Ennek legfontosabb elemei az intézményi minőségbiztosítás rendszere, a fenntartói szakmai és törvényességi ellenőrzés, az állami hatósági ellenőrzés és az országos mérés-értékelés rendszere volt. Az intézményi minőségbiztosítás rendszerének kiépítése az előző FIDESZ kormány idején indult. Ennek lényege a partnerközpontú iskola erősítése, az intézményi szülői és a tanulói érdekképviseleti szervezeteknek az ellenőrzési feladatokba történő bevonásán keresztül. Miután a köznevelés rendszerében a szülőnek és a tanulónak nem lehetnek elvárásai, csak az államnak, fel kellett számolni az intézményi minőségbiztosítás rendszerét, beindítva az állami szakfelügyeletet.

A tényekhez hozzátartozik, hogy ez év szeptemberétől az új pedagógusdíjazási rendszer is bevezetésre került. Ennek azonban külön története van. A lényeg röviden: a hatalomba törekvők az egész pedagógus társadalom elaltatására, lojalitásának megvásárlására még a választások előtt megígérték a pedagógus életpálya bevezetését, amely jól szolgálja a pedagógusok társadalmi megbecsülését, és biztosítja hozzá a tisztességes megélhetést. A társadalmi megbecsülés helyett a pedagógus kiszolgáltatott csavarrá vált egy hivatalnoki gépezetben. Az új bérezési rendszer pedig igazságtalan, nem ismeri el a többletszakértelmet, az átlagon felüli munkateljesítményt, és ráadásul sok esetben alig haladja meg az eddigi többlettanítással elért keresetet, több ezer pedagógusnál pedig nem éri el a korábbi finanszírozás alapján számított jövedelmet.

A negyedik nemzeti tanévet a nagy ellenreformer államtitkár. feltehetően azzal a meggyőződéssel indította útnak, hogy sikerült a tanszabadság szellemét ismét palackba zárnia. Csak arra nem gondolt az államtitkár, hogy még senki nem találta fel azt a pecsétviaszt, amellyel ezt a palackot örökre le lehetne zárni.