Magyarországnak ma van egy érvényes, de nem hatályos Alkotmánya és van egy hatályos, de nem érvényes alaptörvénye.

Ez a helyzet annak következtében állt elő, hogy a mai hatalom formailag hatályba léptetett egy alaptörvénynek elnevezett dokumentumot, amely azonban születése, elfogadása, bevezetése és megjelenése miatt közjogilag érvénytelen. Erre alapozva idézett elő olyan állapotot, amelynek következtében ki lehet jelenteni, hogy jogi anarchia és ebből adódóan igazgatási káosz van az országban. Az történt ugyanis, hogy az alaptörvényt minden előzetes egyeztetés nélkül, egyéni képviselői indítvány formájában, hatástanulmányok nélkül nyújtották be az Országgyűlés részére, amely a törvényalkotás menetrendjét figyelmen kívül hagyva, a törvények formai követelményeit felrúgva, a bevezetéséhez szükséges elégséges időt nem biztosítva elfogadta azt. Az Alkotmánybíróság más törvények kapcsán mutatott rá arra, hogy ezek a megoldások összeegyeztethetetlenek a jogállamiság követelményeivel. Közülük akár csak egy is közjogi érvénytelenséget eredményezhet.

Mára pedig világossá vált, hogy az alaptörvény által megteremtett „jogrend(etlenség)” miatt bármi megtörténhet. Lényegében egyetlen ember akaratán múlik, hogy visszaállítják-e hazánkban a királyságot, s hogy abszolút monarchia lesz vagy parlamentáris. Egyetlen ember akaratán múlik, hogy a választás 2014-ben lesz-e, s milyen módon kerül lebonyolításra. Ennek a helyzetnek a kialakulására keresi a választ Kis János „Az 1989-es alkotmánytól a 2011-es Alaptörvényig” című Írásában [ÉS 2012. október 12.]. A leírtak azonban elfedik azt a tényt, hogy ennek az abszurd állapotnak a bekövetkezése elsősorban annak köszönhető, hogy a hatalmi elit nem jutott el annak felismeréséig, milyen jelentősége van a közvetlen hatalomgyakorlásnak, a népszavazásnak.

Tény, hogy az Alkotmányt 2000. és 2010. között több mint tíz alkalommal módosította az Országgyűlés. Ennek ellenére az alkotmányos berendezkedés védelmét elmulasztotta. Igaz, 1995-ben beépült az Alkotmányba, hogy az új alkotmány előkészítésének részletes szabályairól szóló országgyűlési határozat elfogadásához az országgyűlési képviselők négyötödének szavazata szükséges. Csakhogy ez a szabály akkor sem jelentett volna védelmet, ha nem helyezik hatályon kívül 2010. július 5-jén. Azt ugyanis nem tartalmazta az Alkotmány, hogy kötelező ilyen határozatot készíteni és elfogadni, mint ahogy azt sem, hogy e határozattól nem lehet kétharmaddal eltérni. Pedig az, hogy egy akár egyetlen pártnak vagy egy koalíciónak lehet mindenre feljogosító kétharmada, nemcsak prognosztizálható, hanem a gyakorlatban is megismerhető volt. Jogtechnikailag megoldást jelentett volna, ha az Alkotmány intézkedik arra az esetre amikor a kormányerők elérik vagy meghaladják a kétharmadot. Például előírja, hogy ilyen esetben az ellenzék legalább X százalékának a támogatására is szükség van az eredetileg kétharmados döntések meghozatalára. Ellentétben a cikk zárógondolataival – az új Alkotmány „Vagy a két oldal közös műveként születik meg, vagy sehogy.” – egy új konszenzuson alapuló alkotmány bevezetésénél nem elégséges a hatalmi elit egyetértése. Valóságos megoldást az Alkotmány népszavazás útján történő megerősítése nyújthat.

Az írás másik vitatható gondolata a köztársasági elnök közvetlen megválasztásának elvetése. A kialakult helyzet másik oka ugyanis éppen az, hogy a köztársasági elnököt az Országgyűlés választja, s adott esetben ehhez még kétharmadra sincs szüksége. Így válhatott egy volt kiváló jogtudós nyíltan részrehajló köztársasági elnökké, utódja a törvénykezés motorjává, a lezajlott puccs tevőleges résztvevőjévé. A közvetlenül választott köztársasági elnök nem tartozik hálával az őt megválasztó kormányerőnek, nem kell „jól viselkednie”, ha újra szeretné jelöltetni magát. A közvetlenül választott köztársasági elnök felruházható a Legfelsőbb Bíróság elnökének, az Alkotmánybíróság elnökének és az alkotmánybíróknak, a legfőbb ügyésznek stb. a kiválasztására, megbízására. Ezzel kizárható a hatalmi koncentráció, az, hogy az országgyűlési választások győztese minden fontos tisztséget lenyúljon.

Ahhoz, hogy soha többé ne kerülhessen egy vagy több párt abba a helyzetbe, hogy saját érdekeit az ország érdekei felé helyezze, arra van szükség, hogy a hatalom visszaszálljon eredeti tulajdonosaira, a választókra. A választóknak pedig soha többé nem szabad lemondaniuk alkotmányozási jogukról, s arról a jogról, hogy közvetlenül válasszák meg az ország legfőbb méltóságát, aki a hatalmi elit felett állva szükség esetén fellép az érdekükben.

Ezért új és valóságos társadalmi szerződésre van szükség.