Nem csak azoknak a közösségeknek – önkormányzatok, közalapítványok, független testületek – kell pusztulniuk, amelyek mást gondolhatnak, másképpen dönthetnek, más véleményt fogalmazhatnak meg, mint amely a hatalomnak kedves. Pusztulnia kell minden olyan lehetőségnek is, amely a hivatalostól eltérő értékeket közvetíthet, amely rá- és felébresztheti az embereket arra, nem szükségszerű, hogy valaki már itt a földön, még az életükben mérlegre tegye sorsukat, mindent eldöntsön helyettük, megmondja, mit, mikor, hogyan kell cselekedniük.

Pusztulnia kell ezért az információs csatornáknak is, a független hírügynökségektől kezdve, a szabad iskolákig. A folyamat egyébként jól halad, hiszen a „megszállt” közszolgálati adók által sugárzott egyenhírműsorok nem hazudnak, csak nem mondják meg az igazat. Nem új ez a helyzet, sőt nagyon is ismerős, hasonló ahhoz, mint, amikor bemondták, hogy eltűnt egy koreai utasszállító a CCCP felett, csak azt felejtették el hozzátenni, hogy azért, mert lelőtték. A hatalom nincs túl nehéz helyzetben: a korlátok közé szorított közszolgálati tévé- és rádióadók lefedik az országot, bent vannak minden lakásban. Ezzel szemben a független hírcsatornákhoz való hozzáférés lehetősége esetleges. Az idegen nyelven sugárzott híranyag megértésének nyelvi korlátjai vannak. Az internetes hírforrások megkeresését nem csak a technikai elmaradás, hanem a hozzá nem értés is nehezíti. Ezért kedves gondolat a tankötelezettség idejének leszállítása, a tanulók többségének kizárása a középiskolából és átterelése a szakképzésbe, a felsőoktatásba való bejutás megnehezítése. Elég, ha az uralkodó osztály tagjai értik, mit olvasnak, mit mond a kötekedő nagyvilág.

Tudható, azért kell kidobni az Alkotmányt, és helyébe léptetni egy, alaptörvénynek átkeresztelt mást, mivel a régi szabályok gátolják a szabadságjogok kétharmad szája íze szerinti értelmezését. Az új alaptörvény – a Parlamentbe benyújtott szöveg szerint – „szerződés a múlt, a jelen és jövő magyarjai között”. Szerződés, amelynek alakításában a múlt magyarjai a természet rendje, a jelen és jövő magyarjai a hatalom logikája szerint nem vehetnek részt. A szétküldött – a választói akarat felmérésére hívatott – több, mint nyolcmillió szórólapról lemaradtak a lényegi változtatásra utaló kérdések. A visszaküldött több, mint nyolcszázezer válasz tartalma nem ismert. Mint, ahogy nem ismert az sem, ki, mely személy, szervezet küldött be észrevételt, javaslatot a tárgyalt szöveghez.

Az alkotmányozás komolyságának megítéléséhez érdemes megismerni egyetlen tényt: az éves költségvetést tartalmazó törvényjavaslathoz minden képviselő nyújthat be módosítást, amelyeknek száma ritkán marad ezer alatt. Az új alaptörvényhez csak a frakcióvezetők nyújthatnak be a kormánypártok részéről módosító javaslatokat. A módosító javaslatok száma alig haladja meg a százötvenet. ezek jelentős része is a benyújtott dilettáns szövegen próbál javítani. Van azért kivétel is, amely a benyújtott szövegben tévedésből változatlanul hagyott szabadságjogot, a tanítás szabadságát szűkíti a közoktatásban. A kormányzati szándékok ismertek: egy tanterv, egy tankönyv alapján, mindenkinek egyszerre, ugyanazt kell tanítania, ugyanazt kell tanulnia az állam által fenntartott és ellenőrzött iskolarendszerben. Ezzel szemben nagyfokú szabadságot, anyagi és erkölcsi támogatást kapnak a „szeretett” egyházak által működtetett intézmények. Jó esetben a hatalom megtűri az egyéb, nem állami kézben lévő iskolákat.

A nagy kérdés, hogy a hírközlés és a tudás közvetítésének állami monopóliumára épülő hatalommonopólium mennyire lehet időtálló a XXI. században?