Egyszerű számítási, vagy ha jobban tetszik, választási matematika kérdése annak belátása, hogy a következő választásokon az ellenzéki győzelemhez széleskörű összefogásra lesz szükség.

Ahhoz, hogy ez létrejöhessen, meg kellene találni azt a minimumprogramot, amely alapján azok a pártok, mozgalmak, amelyek vallják, hogy Európához kívánnak tartozni, s hogy nem múlhat egyetlen ember rémálmain egy ország sorsa, hajlandók megfeledkezni saját érdekeikről, az ország érdekében. Ennek az összefogásnak az elvi alapjait nehéz, de nem lehetetlen megtalálni. Ennél sokkal nehezebb viszont azt megjósolni, hogy lesz-e reális lehetőség az összefogásra? Ez a kérdés azért fogalmazható meg, mivel a mai Magyarországnak csak látszólag van jogrendszere. Az alaptörvény és minden más jogszabály bármely pillanatban át- és felülírható. Bármelyik nap egyik országgyűlési képviselő benyújthatja azt a törvényjavaslatot, amely visszaállítja a monarchiát, megnevezve az uralkodó dinasztiát, amelynek I. Viktor néven trónra lépő tagja még aznap fel is esküdhet a történeti alkotmányra. Lehet mondani, hogy ekkora marhaságot kár leírni, azonban kézenfekvő megoldás lehet ez is, ha „elmarad a Jóisten segítsége”, és az orbáni demokrácia helyett más típusú politikai rendszert kell kigondolni.

A gyakorlatban egyetlen akadálya lehet a királyság visszaállításának, ha a köztársasági elnök nem írja alá az erről szóló törvényt, és visszaküldi azt az Országgyűlésnek, annak megfontolására, hogy legalább két napot adjon a hatályba lépésre. Az új államforma bevezetésénél nagyobb az esélye a választás kiírásával való manipulációra, például előre hozatalára, olyan időpontra, hogy senkinek ne legyen esélye egymással megállapodni. Ezért az együttműködés lehetőségének mérlegelésére nincs sok idő. [Nem elképzelhetetlen a választások egy-két évvel történő elhalasztása sem, akármilyen ürüggyel.]

Mit kínálhat az ellentábor a választóknak? Nagy kérdés, lehet-e nyerni az igazsággal, annak az egyszerű ténynek a világossá tételével, hogy az államnak nincs pénze, csak amit elvesz másoktól. A bajnokok, a volt vezetők özvegyei, a korábbi rendszerek kárvallottjai, az orvosok és pedagógusok nem a jóságos „orbáni állambácsitól” kapják a „plusz pénzt”, hanem a közösség többi tagjától, akiktől mindenféle trükkel összeszedi az állam az osztogatáshoz szükséges fedezetet. Ezért világossá kell tenni, hogy csak a gazdaság növekedéséből származhat valóságos fedezet bármilyen többletjuttatáshoz, és azt is, hogy az igazságos, arányos közteherviseléssel biztosítható forrást az állami költekezéshez. Fel kell ajánlani a választóknak az állam trónfosztását, megfosztását attól a lehetőségtől, hogy saját érdekeit az ország érdekei elé helyezhesse. Ehhez azonban el kell hinni, hogy az állam nem mindenható, éppen ellenkezőleg: felelőtlen, rossz gazda. Nem faladata, hogy ellássa a család, a szülő feladatait, hogy elvegye a közösségektől a gondolkozás, a döntés jogát, az egyéntől az öngondoskodás lehetőségét. Az állam gyámkodása helyébe az egyéni és társadalmi felelősségvállalás, az önkormányzatiság léphet a lehető legszélesebb körben.

Azonnal megteremthető, mert nem pénzkérdés a törvények uralma a vezéri önkény helyett, a szaktudás becsülete, a párthűség tisztelete helyett. Vissza kell állítani – mert ez sem pénzkérdés – az emberi méltóság sérthetetlenségét, megadva a lehetőséget a hajlott gerincek kiegyenesedéséhez, elűzve a hétköznapi félelmet. Igaz, a sajtószabadságot, a véleménynyilvánítás szabadságát, a tanszabadságot nem lehet megenni. A megaláztatásokat azonban nem lehet lenyelni. Ezért a tisztességhez való jog remélhetően a következő választáson többet nyom a latban, mint a megfélemlítés és a júdáspénz.