Szinte hallani lehet a pedagógusok szívéről legördülő kövek koppanását arra a hírre, hogy a tankötelezettség ideje csökkenni fog. Nem önmagukért, a többség érdekében száll a sóhaj a magasba, mondják. Ha a kisebbség nem zavarja meg a többség életét, végre nyugodtan szervezhető az osztály munkája, nem kell bajlódni az oda nem való, motiválatlan, magatartászavaros tizenévessel és a szüleivel.
Rosszul teszi a pedagógus, ha azt hiszi, azt gondolja, hogy a tanterem bezárt ajtaja mögött azt tesz, azt gondol, amit akar. A bezárt ajtó nem óv meg semmitől, legfeljebb azt az illúziót kelti, hogy ki lehet rekeszteni a társadalmi változásokat az iskola falain kívülre, hogy nem kell észrevenni az információs forradalmat, hogy nincs szükség a számítógép használatára, a szakmai ismeretek állandó megújítására.
Nem egyszerű megérteni, miről is szól az oktatási rendszer átalakítása. Látszólag a minőség javítása a cél, a tömegképzés visszaszorításával, a felesleges és költséges érettségi bizonyítványok, oklevelek kiadásának megszüntetésével. Valójában nincs másról szó, mint a tudáshoz vezető út szűkítése, a gyermekek nagyobb részének a megfosztása attól a lehetőségtől, hogy eljusson az érettségi vizsgáig, a felsőoktatásig.
Vajon mi az üzenete és kinek szól az az államtitkári okfejtés miszerint az elmúlt nyolc év oktatáspolitikájának legnagyobb hibája, hogy az iskolát szolgáltató intézménynek tekintette, pedig az közszolgálatot teljesítő intézmény, amelyben az erre képzett pedagógusok hivatásszerűen végzik az embernevelést? El lehetne intézni egy vállrándítással az egészet, azzal, hogy a közoktatás szolgáltatás, mivel szerepel a Szolgáltatások jegyzékében, és közszolgáltatás, mivel a közpénzén szervezik. A közszolgáltatás felcserélése a közszolgálattal pedig nem más, mint lényegtelen nyelvbotlás.
Valamely célkitűzéssel való azonosulása azoknak, akikre abból feladat hárul, sokkal nagyobb eséllyel vezet el a remélt sikerhez, mint a kinyilatkoztatások követése.
„Érdekes elmélkedéseket” lehet [még] hallani, olvasni arról, hol is tart a jogállam felszámolása és az új társadalmi rend kiépítése a Magyar Köztársaságban. Annak ellenére, hogy a – címben jelzett – madáchi állapot még nem következett be, nehezen lehet azonosulni azokkal a véleményekkel, amelyek arról szólnak, hogy a jelenlegi állapotok még „elmennek”. Nem érdemes végigfutni a jogállam ismérvein, s az elmúlt hónapok eseményein. Akit ez a téma érdekel, úgy is tudja, miről van szó.
Vajon ki, milyen választ adna arra a kérdésre: működhet-e iskola rend és fegyelem nélkül? Kapásból e kérdésrenem lenne szabad válaszolni. Először azt érdemes ugyanis tisztázni mi a rend, és mi a fegyelem.
Az a pedagógus, aki csak egyszer is belenézett a Nemzeti alaptantervbe [Nat], nem igazán érthette miről beszél a közoktatás államtitkára szeptember 28-án az „Egyenes beszédben”. Azt mondta ugyanis, hogy a Nemzeti alaptantervet át kell írni, mert csökkenteni kell a tananyagot, és ki kell egészíteni például a családi életre neveléssel, a pénzügyi ismeretekkel, az etikai elvárásokkal.
Vajon az előző két kormányzati ciklusban állami vezetői, polgármesteri, jegyzői és főjegyzői feladatokat ellátók, az állami tulajdonú cégekben vezető tisztségviselői, felügyelőbizottsági tagsági megbízatásokat teljesítők kapnak-e megkülönböztető jelzést, amelyet kötelesek viselni a ruhájukon? Az Országgyűlés a bélyeget már rájuk sütötte, hiszen a 98 %-os különadóval sújtott „általában pofátlanok” köréből kiemelve őket, alkotják a „különösen pofátlanok” körét.
A közoktatás rendszerének új kormányzati filozófiája egyre világosabban bontakozik ki, a hatalomba emeltek által – az országban itt-ott, legutóbb a Pázmány Péter Tudományegyetemen 2010. okt. 27-én – előadottakból. A mondandó lényege abban foglalható össze, hogy mindenki, beleértve az Európai Uniót is téves úton jár, csak a jóisten által hivatalába emelt vezető tudja az igazat.
