Téved, aki azt hiszi, az oktatási rendszer eredményessége kizárólagosan tantervi kérdés. Az oktatási rendszer sikeressége azon múlik, mennyire sikeresek az iskolák. Az iskolák sikerességének alapja pedig az, mennyire szabad a pedagógus. A pedagógusszabadság fokmérője a cselekvő, alkotó, innovatív, a gyermekhez igazodó pedagógiai tevékenység folytatásának lehetősége.

Nem lehet szabad az a pedagógus, akinek tevékenységét A-tól Z-ig meghatározzák. Akinek minden lépését figyelik. Akinek előírják, mit, miből, mikorra tanítson meg. Akitől azt várják el, hogy közvetítse a hatalom elvárásait, s kérje számon a leadottakat a gyermektől, sőt lehetőleg a szülőktől is. Ha valaki azt kérdezi, miért teljesít rosszabbul az iskola, mint kormányváltás előtt, az első helyre kell tenni – a kiváltó okok közül – a pedagóguspálya mint alkotó értelmiségi pálya felszámolását. Amiből következően a nevelőtestületek megszűntek alkotóműhelyként működni. A sok-sok magányos pedagógus fut az állása után, vigyázva, mit mond a szakértő-felügyelő-mesterpedagógus kollégája előtt, aki a tantestületi szobában képviseli az államhatalmat. A sok-sok magányos pedagógus óravázlatot ír, elszámol tevékenységéről, sikeres volt-e az órája. A hatósági ellenőrzés, a szakmai ellenőrzés, az intézményi önellenőrzés, a minősítési eljárás, mind-mind azt figyeli követi-e a kötelező tantervben előírtakat, leadta-e a tankönyvek minden sorát, betűjét, beleértve a hibákat is. Miután a pedagógus nem lehet sikeres, az iskola sikertelenségre van kárhoztatva. Iskola? Az már régen megszűnt. Egy hivatal szervezeti egységévé vált. Nincs költségvetése, nem dönt alkalmazási kérdésekben. Az igazgató maga is hivatalnok, aki közvetlenül függ a minisztertől, akinek bármelyik bürokrata adhat – soha le nem írt, így mindig letagadható – telefonutasítást.

Téved, aki azt hiszi, az oktatási rendszer eredményessége kizárólagosan tantervi kérdés. A pedagógus akkor lehet sikeres, ha munkája során az iránytű a gyermek mindenek felett álló érdeke. Ennek veti alá minden döntését, intézkedését. Ennek tükrében keresi a gyermek személyisége kibontakoztatását leginkább szolgáló megoldásokat. Ha valaki azt kérdezi, miért teljesít rosszabbul az iskola, mint kormányváltás előtt, akkor a következő ok a szemléletváltás, amely attól a pillanattól kezdődően rányomta a bélyegét az oktatási rendszerre, annak minden résztvevőjére, ahogy ez a hatalom átvette a kormányrudat. Ennek lényege: nem pedagógiai, hanem rendészeti kérdésként kell kezelni az elvárások, előírások vélt vagy valós megszegését, az előírt követelmények nem teljesítését. Szigorú követelmények, következetes számonkérés, elmaradhatatlan büntetés az új „pedagógiai” irány, amelyik a gyermek-szülő-pedagógus mellérendeltségre épülő, partneri kapcsolatát felváltotta. A szülő a hivatal képviselőjével, nem gyermeke tanítójával, tanárával, igazgatójával találja szemben magát. Nem segítséget, hanem teljesítendő direktívákat kap gyermeke osztályfőnökétől.

Téved, aki azt hiszi, az oktatási rendszer eredményessége kizárólagosan tantervi kérdés. Az okok közé sorolható a pedagógusok és a tanulók munkaterheinek radikális növelése. A pedagógus négy-hat órával többet – akár huszonnyolc órát – tanít hetente, mint korábban. Legalább ennyivel nő a felkészülés ideje. Adminisztrál. Családot látogat. Portfóliót ír. Felügyel az egész napos iskolai benntartózkodásra kárhoztatott tanulóra. Mindez nem fér bele a heti törvényes munkaidőbe. A tanulói tanórák száma már az alsó tagozaton is megközelíti a felnőttek munkaidejét. A frontális pedagógiai módszerek visszatérésével – az előírt tananyag leadása és visszakérdezése – az oktatás nem szerez örömöt, mivel nem a gondolkodásra, a felfedezésre, a megismerésre helyezi a hangsúlyt, hanem a magolásra. A fáradt pedagógus és – az egész napi iskola után otthon is felkészülő – fáradt tanuló csoda, hogy ilyen teljesítményt is produkálni tudott. Ennél csak rosszabb lehet a jövő, ha nem következik be radikális, rendszerszintű változás.

Nem tagadható sok, nagyon sok pedagógus támogatta a hoffmanni változtatásokat. Sok, nagyon sok pedagógus vélte úgy, a szülőknek a tanulóknak nincs közük ahhoz milyen pedagógiai tevékenység folyik az iskolában. Nincs közük ahhoz, milyen döntések születnek a nevelőtestületi szobában. Sok, nagyon sok pedagógus örült annak, hogy nem kell helyi tantervet írnia, hogy meg lehet buktatni a tanulót, hogy nem kell szövegesen értékelni a tanulói teljesítményeket, hogy a kezelhetetlen, tizenhat éves már nem tanköteles, nem jár iskolába, hogy ismét a pulpitus magaslatáról nézhet le a diákra, s nem kell azon törnie a fejét, miképpen vonja be az oktatás folyamatába a tanulót.

A pedagógus felelőssége megállapítható, ha engedett a hatalom elvárásainak és a saját érdekeit a gyermek érdekei elé helyezte. Mégsincs igaza Lázár Jánosnak, amikor a kormányzati emelvényről kiosztotta a pedagógusokat a rosszul sikerült PISA mérések miatt. A felelős a hatalom, így személy szerint ő is, amiért olyan helyzetet idézett elő, amelyben az oktatás teljes egészében az állam szolgálólányává vált. Amiért olyan helyzetet idézett elő, amelyben a pedagógusok teljesen kiszolgáltatottá váltak.