A demokrácia, a jogállam elképzelhetetlen a véleménynyilvánítás szabadsága, és a sajtószabadság nélkül. A véleménynyilvánítás szabadsága és a sajtószabadság azonban nem azonos azzal, hogy bárki leírhat bármit anélkül, hogy a hatalom börtönbe zárná, illetve nem azonos azzal sem, hogy nem működik hivatalosan a cenzúra. A félelemből eredő öncenzúra elégséges ahhoz, hogy sérüljön a véleménynyilvánítás joga, szabadsága.

A véleménynyilvánítás szabadsága akkor érvényesülhet, ha a különböző álláspontok szabadon megjelenhetnek, s eljuthatnak a lehető legszélesebb rétegekhez. Ha a különböző álláspontokat képviselők szabadon, nyilvánosan vitázhatnak, ütköztethetik nézeteiket. Ehhez viszont arra van szükség, hogy a közszolgálati feladatokat ellátó sajtó az állam pénzéből, a mindenkori kormánytól és a pártoktól függetlenül sugározhassa a híreket, feldolgozhassa az eseményeket, hozzákapcsolva a lehető legsokoldalúbb információkat. Mint, ahogy a lelkiismereti és vallásszabadság érvényesülésének feltétele az állam és az egyház szétválasztása, a független sajtó megteremtéséhez is hasonló követelményeket kell támasztani. Az egyház szétválasztásából következik, hogy az államnak vallási kérdésekben semlegesnek kellett maradnia, hitéleti kérdésekben nem foglalhat állást. A közszolgálati sajtó függetlenségéből az következik, hogy a hírek és információk szabad áramlását az állam nem korlátozhatja, nem befolyásolhatja, nem foglalhatja le a közszolgálati információs rendszert. Visszatekintve a rendszerváltozásig, nem tűnik túlzónak az az állítás, hogy a független, tárgyilagos, semleges, közszolgálati sajtó megteremtése nem sikerült. Nem sikerült, mert talán egyik politikai erőnek sem állt érdekében, hogy az ország polgárai tisztán láthassanak.

Napjaink számtalan gondja, problémája visszavezethető arra az egyszerű tényre, hogy az ország lakosságának igen jelentős része nincs birtokában azoknak az információknak, amelyek nélkül nem lehet megérteni a jelen és a múlt eseményeit, amelyek ahhoz szükségesek, hogy dönteni tudjon a sorsát érintő kérdésekben, képes legyen alternatívákban gondolkozni, s azok közül választani. Az igazsághoz tartozik, hogy az információhoz való hozzáférés, a véleményalkotás szabadsága csak a tanítás szabadságával együtt töltheti be a rendeltetését. Nem véletlen, hogy napjainkra megszűnt az állam és az egyház szétválasztása, s a kormány nyíltan bekebelezte a közpénzből működtetett sajtót és az uralma alá hajtotta a teljes oktatást. Annál sikeresebb lehet egy, az alkotmányosság látszata mögé bújó, ma még puha önkényuralom, minél kevesebben akarják, tudják megérteni, hogy a rezsicsökkentés valójában sokkal többe kerül, mint egy átgondolt energiagazdálkodás kidolgozása, célzott szociális támogatási rendszer működtetése, amely ezért nem több mint egy választási trükk.

Az információhiányra vezethető vissza, hogy választást nyerni ez idáig csak homályos, megalapozatlan ígéretekkel lehetett. Nem véletlen, hogy a FIDESZ elsődleges célkitűzése kezdettől fogva a sajtó feletti uralom megszerzése. Hosszú távú stratégiája már jóval az utolsó választások előtt éreztette hatását. A közszolgálati hírcsatornák – megsértve a közszolgálatiság követelményeit – nem adtak valós képet a gazdasági válság okairól, a kormányzati intézkedésekről, azok várható hatásairól, elmaradásuk esetén a lehetséges következményekről. Az esetek túlnyomó többségében, már jóval a választásokat megelőzően az ellenzék mindent becsmérlő kritikája zárta – adásidőben meghaladva – azokat a híreket, amelyekben a kormány adott tájékoztatót intézkedéseiről. A választásokat nem előzték meg programviták, a miniszterelnök-jelöltek megmérettetése, a választások lehetséges kimenetelének és várható következményeinek előzetes értékelése. A választóknak így fogalmuk sem volt arról, mi mellett, mi ellen szavazhatnak, s arról sem, hogy mit jelenthet egy kétharmados parlamenti többség. A FIDESZ tudatos, jól felépített kommunikációs munkája által – felerősítve a kormány és a kormányzó pártok e téren nyújtott gyatra teljesítményével, a közszolgálati csatornák ellenzéki befolyás alá kerülésével, a kereskedelmi csatornákon belüli térhódításával – a választásokig a sajtóháború lényegében eldőlt. A választás győztese nem tett mást, csak megszállta a csatateret.

Az okkupáció sikeres volt. Az ingyenesen vehető DIGI „közcsatornák” csak az állampárt által jóváhagyott híreket sugározzák. Lényegében vezetékes rádióként, pártcsatornákként működnek. Az ország kistelepülésein, a szegény családok lakásaiban semmi más nem hallható ezért, mint a kormányzati eredmények sulykolása, az előző kormány szapulása, a lehetséges ellenzéki jelöltek ócsárlása. A kormányt támogató nagytőke kiépítette a kereskedelmi csatorna hálózatát. A még meg nem vásárolt kereskedelmi tévék igazodtak az uralkodó széljáráshoz. Nem csoda, a frekvenciapályáztatás rendszerével, a médiahatóság széleskörű bírságolási jogkörével mindenki sakkban tartható. Az ellenzékhez közelebb álló, vagy csak az objektivitást még fontosnak tartó sajtó nem kap kormányzati és kormányhoz köthető cégektől reklámot, az ország számos helyén nem jut sugárzási lehetőséghez, ellehetetlenítésük érdekében a hatóságok mindent bevetnek. Az egyre kevésbé olvasott politikai írott sajtó szekértáborok szerint megosztott. Nincs átjárás a táborok között. A kistelepülések egy részére pedig el sem jut az írott sajtó. Csak a kormánykézen lévő megyei hírlapokhoz lehet hozzájutni a kocsmákban. Miután sok településen még az internethez való hozzáférés is korlátozott, a politikai, gazdasági eligazodást a szószékről segítik.

Úgy indul az ország a jövő évi választásoknak, hogy a mai ellenzék lényegében ki van rekesztve a nagy nyilvánosságból. A mai ellenzék nem tudja elérni az elégedetlenek széles táborát, nem tudja összefogni azokat a milliókat, akik rosszul jártak ebben az érában. A kormánypártok tudatosan kerülik az értékelő vitafórumokat, a tényfeltáró vizsgálatokat, a szembenézést az ellenzéki felvetésekkel. Jól számítottak, amikor megindították a sajtóháborút. Tudták, hogy nincs szervezett munkásosztály, összefogott parasztság, szolidáris értelmiség. Tudták, hogy nincs már a nyomdász, a vasas szakszervezetek nyomdokaiba lépő, a tömegek mozgósítására képes szakszervezeti mozgalom. Lényegében csak a jobboldal tud mozgósítani, csak a jobboldalnak vannak polgári körei, csak a jobboldal képes megszervezni a B-közepet. Az elégedetlenek eddigi tetten érhető válasza a kialakult helyzetre az ország elhagyása. Aki viszont külföldön hasznosítja a munkaerejét, az egyrészről javítja a kormány foglalkoztatási statisztikáját, másrészről növeli az újraválasztási esélyeit. Míg ugyanis a frissen állampolgárosított határon túl élő magyarok levélben megküldött kormánytámogató szavazataikkal fejezhetik ki hálájukat a Vezérnek. Azok, akik „kitántorogtak” egy jobb világba, sokszor hosszas és költséges utazás után járulhatnak a választási urna elé, hogy jelezzék, Magyarország jobban teljesít a reménytelenség kiteljesítése terén.

Mi lesz veled Magyarország, ha polgáraid is csak arra képesek, mint amire politikusaid?