Annak ellenére, hogy hatalomra jutása óta a Fidesz csak rombolt, majdnem készen áll a nagy mű: a „pártállam”, amelynek lebontásában – mára kiderült – azzal a szándékkal vett részt a rendszerváltáskor napjaink kormányfője, hogy alkalmas pillanatban saját szája íze szerint újraépítse azt.

A látszat kedvéért – akkor – közreműködött a szociális piacgazdaság, a jogállam, az önkormányzati rendszer létrehozásában, miközben suttyomban összedörzsölgette a tenyerét, nyalogatta a szája szélét, amikor képzeletében koronával a fején, paragrafusnak álcázott bontó kalapáccsal a kezében nekiesett az alkotmányos rendnek. Hosszasan gyakorolt erre a feladatra, hiszen 2002 és 2010 között a nagy ellátó rendszerek bármilyen jobbítására irányuló kormányzati erőfeszítésnek keresztbe tett, lévén, hogy ezek az ügyek általában – a demokrácia természetes rendje és a minősített, „kétharmados” döntés követelményei szerint – igényelték volna az ellenzék támogatását. Kitalálta az obstrukció új formáját, a távolmaradás intézményét, melynek lényege, hogy a Fidesz képviselői lemondtak a parlamenti munka legfontosabb eleméről, a törvényhozásban való részvételről, azzal az ürüggyel, hogy nem szívnak egy levegőt az általuk hazugnak minősített miniszterelnökkel.

A fülke (ellen)forradalomhoz a gazdasági válságon túl, a korábbi kormányzatok tévedései, hibái, rossz kommunikációja, az akkori ellenzék minden eredményt lekicsinylő, a legkisebb problémát a legteljesebb mértékig felnagyító parlamenti és parlamenten kívüli tevékenysége, az ehhez kapcsolódó hihetetlen hatékony kommunikációs munka vezetett el. Igaz, nálunk nyugatabbra elképzelhetetlen lenne abszolút felhatalmazást szerezni úgy a kormányzáshoz, hogy nincsen választási program, s a jelölt elutasít minden vitapárbajra szóló meghívást. Az sem mellékes, hogy az elmúlt száz évben hazánk fiai háromszor vágtak neki a nagyvilágnak (most zajlik a negyedik kivándorlási hullám). Lehet, hogy napjainkra túlnyomó többségben a leghiszékenyebbek, a legkevésbé életre valók, a hatalomtól függni vágyók és megvásárolhatók, a szabadságjogokat nem sokra tartók maradtak itthon? Ki tudja? Tény, az elmúlt két évben a hatalom mindent a visszájára fordított, ahhoz képest, amit húsz év alatt jól, rosszul összerakott ez az ország. Mindezt megtehette különösebb visszhang, ellenállás nélkül, sok esetben az érintettek közönye, nem egyszer támogatása

A közközoktatás rendszerének szétverése központi helyet foglal el a kormányfő cselekvési programjában. Nem véletlenül! Ez az a rendszer ugyanis, amelyen keresztül milliókat lehet megszólítani, amellyel hosszú időre meg lehet határozni egy ország gondolkodását, terjeszteni lehet a hatalomnak tetsző ideológiát, korlátozni lehet a társadalmi mobilitást. A tudáshoz való hozzáférés szűkítésével, a társadalmi folyamatok megértéséhez szükséges készségek, képességek kifejlesztésének elhanyagolásával, a kiválasztottak részére létrehozott elitiskolákkal a közoktatás a legfontosabb – hosszú távú célokat szolgáló – eszköz a hatalom kezében ahhoz, hogy a munkásosztály állama után felépítse a keresztény középosztály államát. Miután a közoktatás az önkormányzati rendszer részeként működött, le kellett nullázni azt. Ehhez – az adósságmegváltáson keresztül – meg kellett vásárolni a parlamentben ülő polgármestereket. [A hatalom így megszabadult egy lehetséges kormányzati ellensúlytól is.] A tavaly húsvétkor elfogadott egypárti Alaptörvényben a hatalom a múlt, a jelen és a jövő magyarjaival egyoldalúan „szerződést kötött”, amelyben hozzájárulást adott mindkét rendszer szétveréséhez. A saját és a másik „szerződő fél” nevében lemondott a helyi önkormányzáshoz, a helyi közösségeket érintő közügyek önálló intézéséhez való jogról, az önkormányzati tulajdon védelméről, valamint megengedte a tanítás szabadságának törvényi korlátozását. Ezért a közoktatás önkormányzati rendszerének szétverése, az önkormányzati vagyon egy részének ellenszolgáltatás nélküli államosítása, más részének ingyenes állami használatba vétele, az iskolaalapításhoz, a tanításhoz, a tanuláshoz való jog korlátozása „alkotmányos” (és eredményes) folyamat volt. Míg a közoktatás rendszere a feladatmegosztás elvére épült, a köznevelés rendszerében csak az államnak van jogosultsága. Míg a közoktatásban a gyermekek mindenek felett álló érdeke volt a vezérfonal, a köznevelésben az államérdek az elsődleges szempont. Míg a közoktatásban a törvények uralma érvényesült, a köznevelésben a miniszter kegyén múlnak a döntések.

Tanulói oldalról nézve az eseményeket, az eredménylista „lenyűgöző”. Megszűnik a gyermek személyiségéhez igazodó, képességét, helyzetét figyelembe vevő egyéni tanulási útvonal kidolgozásának és alkalmazásának lehetősége. Minden iskolának azt a tantervet kell alkalmaznia, amelyet kiadott a miniszter. A pedagógus abból a tankönyvből taníthat, amely a miniszter által kiírt pályázaton „befutott”. A készség, a kompetencia fejlesztését középpontba állító, a tanulót a felkészítés, felkészülés folyamatába bevonó oktatást felváltja, a biflázásra, számonkérésre, buktatásra épülő oktatás. A tanulói teljesítményt kifejező szöveges értékelés helyett, elégséges a szülőt értesíteni arról, hogy gyermeke elégtelen teljesítményt nyújtott (jöjjön rá, ha képes, mi volt a hiba). Nem kell bajlódni a problémás gyermekkel, ki lehet zárni fegyelmivel akár az elsős tanulót is. Nem cél az iskoláztatás idejének meghosszabbítása, a pályaválasztási kényszer idejének kitolása. A gyermekek egy részének a sorsa az általános iskolában végleg eldőlhet. Ki lehet lépni, esni az iskolarendszerből végzettség, szakképesítés megszerzése nélkül. A tankötelezettség idejének tizennyolc éves korról tizenhat éves korra történő leszállítása lehetővé teszi a középfokú iskolák, első sorban a gimnáziumok kapacitásának szűkítését. Az általános iskola utáni kötelező felvételi feladatokat ellátó iskolák megszüntetésével lehetővé válik a tankötelesek egy részének – iskola helyett – az úgynevezett HÍD-programba történő átterelése. Az innen kikerülők jó esetben a közmunkások, rossz esetben a börtönlakók számát növelik. A gimnáziumi felvételi eljárás megszigorításával biztosítható, hogy csak azoknak a családoknak a gyermekei juthassanak be az elit képzést nyújtó felsőoktatásba, akikre a hatalom támaszkodni kíván. Megnő a szakiskolába járók száma. A három évig tartó, gyakorlatra koncentráló képzésben nem jut idő az általános műveltség továbbfejlesztésére, az idegen nyelv, az informatika, a vállalkozási ismeretek elsajátítására, a meglévő tudás megújításához szükséges tanulási készségek megszerzésére.

Az állami köznevelési intézmények sorsa megpecsételődik. Megszűnnek. Beolvadnak az állami intézményfenntartó központba, annak részeként működnek tovább. Nem lesz költségvetésük, kötelezettséget nem vállalhatnak. Vezetőjüknek nincs bérgazdálkodási joga, nem dönthet alkalmazási kérdésekben. Feladatuk a jövőben nem több és nem kevesebb, mint teljesíteni az állami parancsokat.

A pedagógus az állami intézményfenntartó központ alkalmazottja lesz. Nem kell, nem lehet, nem szabad gondolkodnia, „mozgatható” az intézmények között. Viszont visszakapja az uralmat a gyermekek felett, nem kell figyelnie arra, mit akar a szülő. Feladata az állami tantervben megtestesülő hivatalos állami ideológia közvetítése, számonkérése. Munkaterhei biztosan megnőnek. Ha sikerül hivatásához méltó magatartást tanúsítani (nem lóg ki a sorból), ha megússza az állami tanfelügyeletet (jól oldja meg a hazafiasságra nevelés feladatait), ha megmarad állásában, előbb-utóbb hozzájuthat ahhoz a nem csekély fizetésemeléshez, amelynek a fedezete részben az iskolabezárásokból és a pedagógusok elbocsátásából származik (júdáspénz).

Sérül a szülőnek az a joga, hogy döntsön gyermeke neveléséről. Három éves korától kezdődően köteles óvodába járatni. Az általános iskola pedig reggel nyolctól tizenhat óráig gondoskodik arról, hogy a gyermek hozzájusson mindazokhoz az ismeretekhez, amelyeket az állam fontosnak tart. Az óvodába járás alól – ötéves korig – a kormányhivatal, a délutáni foglalkozások alól az iskola igazgatója adhat felmentést, ha úgy ítéli meg, hogy a szülői kérelem teljesítésének nincs akadálya. A szülőnek nyilatkoznia kell arról, hogy milyen világnézethez kötődik, mivel gyermekének a kötelező tanítás keretében vagy az iskola által szervezett erkölcstan órákon vagy az egyház által szervezett hit- és erkölcstan órákon részt kell vennie. A szülő nem lehet biztos abban, hogy gyermeke az általános iskola után továbbtanulhat. Nincs ugyanis olyan iskola, amelyik köteles lenne felvenni a tizennégy, tizenöt éves gyermeket.

Az államosítás minden költségét a helyi önkormányzatok fizetik. A forrásokat tőlük vonja el az állam. Az önkormányzatok kikerülnek a közneveléssel kapcsolatos döntéshozók köréből. Az óvoda kivételével nem tarthatnak fenn intézményt. Ennek következtében megszűnik a kapcsolat az iskola és a helyi társadalom, az önkormányzatoknál maradó kulturális, sport intézmények, az óvoda között. Ha az önkormányzat illetékességi területén a lakosságszám meghaladja a háromezret, ki kell fizetnie az állami intézmények működésével együtt járó dologi és személyi kiadásokat.
2013. január 1-jétől a köznevelés terén az állam szerepe három csoportba sorolható: a közhatalmi szerepre, a tulajdonosi szerepre, és az intézményi szerepre. Mint közhatalom szabályoz, ellenőriz, büntet, mérlegel, engedélyez. Mint tulajdonos szervez, fenntart, finanszíroz. Mint intézmény szolgáltat, foglalkoztat. Ez a három szerep azonban nem határolódik el egymástól, összefonódik. Megszületett az oktatás új „szentháromsága”. Az állami köznevelés rendszere működésének lényege: csak egy akarat van, a Vezéré, amely megtestesül az állami akaratban, és érvényesül az állami fenntartón keresztül az iskola által. A szülő és gyermeke, mikor belép az iskola kapuján, az állam küszöbén lép keresztül, s az osztályfőnök nem más, mint az állam képviselője.

Miután a szólásszabadság, a véleménynyilvánítás szabadsága és a tanítás szabadsága édestestvérek, a szabad, demokratikus jogállam nélkülözhetetlen kellékei. Nem kétséges, hogy a szabad iskola visszaállításához az alkotmányos alapjogokat ki kell emelni a sírból. Szabad iskola, iskolába járás szabadsága, iskolalétesítési szabadság és felelős önkormányzatiság vezethet el a társadalom műveltségi szintjének megemeléséhez, ezen keresztül az önmagáért felelős, a hatalom felett ellenőrzést gyakorolni akaró polgári gondolkodás kialakulásához. Iskolázott, felelős polgárok nélkül nincs gazdasági növekedés. A gazdasági növekedéshez új iskolarendszerre, az új iskolarendszerhez változásra, a változáshoz kormányváltásra, a kormányváltáshoz összefogásra van szükség.

Fontos, hogy az összefogás egyik központi célkitűzése az új iskolarendszer létrehozása legyen.