A pedagógiai intézetek és az általuk nyújtott szakmai szolgáltatások a szabad oktatás jelképei voltak. Tevékenységük ahhoz kötődött, hogy 1985. után megszűnt az oktatási rendszer kézi vezérlése, az oktatási miniszter és az oktatási szakigazgatás szabályozatlan, korlátlan és közvetlen utasításadási jogosítványa az intézmények, azok vezetői és dolgozói részére.

Ekkor szűnt meg a tanácsi tanfelügyelet rendszere is. Megvalósult – törvényben pontosan rögzítve – a feladatmegosztás elve a miniszter, a tanácsok és az intézmények között. Az iskolák megkapták a szakmai önállóság jogát, azt a felhatalmazást, hogy saját ügyeikben dönthessenek. A tanfelügyelet volt az intézménye az oktatási rendszer politikai irányításának. A tanfelügyelőnek volt felhatalmazása arra, hogy ellenőrizze az oktatási rendszer intézményeinek politikai-ideológiai, szakmai tevékenységét. A tanfelügyelet – pontosan meg nem határozott – ellenőrzési és ehhez kapcsolódó utasításadási jogosítványai az óralátogatásra, a kötelező tantervre, a tantervhez hozzárendelt tankönyvre és módszertani kiadványokra, valamint a rendtartásban megfogalmazott etikai elvárásokra épültek. Ilyen előírás volt például a rendtartásban, hogy az iskola valamennyi dolgozója – az iskolában, és azon kívül is – éljen példamutatóan, a szocialista erkölcs normái szerint.

A szabad oktatás rendszerében a tanfelügyelet helyébe a pedagógiai intézetek által nyújtott pedagógiai-szakmai szolgáltatások – a szaktanácsadás, a pedagógiai tanácsadás – léptek. A pedagógiai intézetektől kérhettek és kaphattak segítséget az intézményvezetők, a pedagógusok munkájukhoz. A pedagógiai intézetek fontosságát talán egyetlen személy értékelte igazán, Báthory Zoltán, a néhány éve elhunyt tudós elme, akinek oroszlánrésze volt abban a kísérletben, hogy hazánkban létrejöjjenek a gondolkodó, szabad iskolák. A szabad oktatás alapja a tantervi szabadság, amely az általa megálmodott Nemzeti Alaptantervre épült. Arra a Nemzeti Alaptantervre, amely hazánkban először azt határozta meg, hogy az iskolai tanulmányok meghatározott szakaszán belül milyen fejlesztési célokat kell elérni, s nem tartalmazott kötelező tananyagot. A Nemzeti Alaptanterv alapján az iskolák elfogadták saját pedagógiai programjukat, s annak részeként helyi tantervüket. Ehhez az oktatási kormányzat ajánlott kerettanterveket bocsátott ki. A helyi tantervben határozta meg az iskola, hogy a fejlesztési célok eléréséhez milyen tananyagot, elvárásokat, követelményeket rendel hozzá. A fejlesztési célok eléréséhez nagyfokú mozgásteret kapott minden pedagógus, így egyéni tanulási útvonalakat dolgozhatott ki minden tanulónak. [Nem kellett minden tanulónak azonos időre elérnie ugyanazt az eredményt, például első évfolyam végére a folyamatos olvasás képességét.] A pedagógiai folyamatokba aktívan bevonhatták a tanulókat. A tantervi szabadság nyitotta meg az utat a nyitott, befogadó iskola előtt, amelyben a pedagógiai munka a szülő-tanuló-pedagógus kölcsönös tiszteletére, mellérendeltségére épül. Amelyben a legfontosabb elvek: a gyermek mindenek felett álló érdeke és az egyenlő bánásmód követelményének érvényesítése.
A tantervi szabadság nélkülözhetetlen kelléke a pedagógusok módszertani szabadsága, a szabad tankönyvpiacra épülő tankönyvválasztás joga, az intézményi önértékelés rendszere. A tantervi szabadság láncszemeként kiépült a pedagógus-továbbképzés rendszere, amelynek működtetésében is fontos szerepe volt a pedagógiai intézeteknek. Miután a pedagógiai intézetek körében is érvényesült az intézménylétesítés szabadsága, az önkormányzatok mellett alapítványi, egyházi stb. fenntartású pedagógiai intézetek is létrejöttek. Ezáltal nagyfokú választási lehetőséget kaptak a közoktatás intézményei ahhoz, hogy hozzájuthassanak a legkülönbözőbb szakmai információkhoz.

A tantervi szabadság rendszerének kevesebb volt a támogatója, mint az ellensége. Sokszor lehetett hallani: a pedagógus tanítani akar, nem tantervet írni. A pedagóguspálya elvesztette presztizsét, a pedagógust megfosztották a fegyelmezés eszközeitől, mivel az első három évfolyamon törvény tiltotta a buktatást, és ezeken, valamint a negyedik az évfolyamokon szöveges értékeléssel kellett minősíteni a tanuló eredményeit, mivel a tanulói és a szülői, szervezetek széleskörű egyetértési jogot kaptak az intézményi döntési folyamatokban, s részt vehettek a pedagógiai folyamatok ellenőrzésében, értékelésében. A tantervi szabadság rendszere járatlan út volt. Cövekjeit a rajta haladóknak kellett leraknia, egyidejűleg felszámolni, megváltoztatni a múlt örökségét, a tananyag „leadásán” és elsajátításának számonkérésén alapuló poroszos oktatási rendszert. Nem véletlen tudta visszaállítani a fülkeforradalom szinte zokszó nélkül a kötelező állami tantervre, az ahhoz hozzárendelt kötelező tankönyvre épülő oktatási rendszert, amelyben a pedagógusnak az állam által meghatározott ütem szerint kell átadnia az állam által meghatározott tananyagot. Nem véletlen számolta fel a magán pedagógiai intézeteket a hatalom 2013-ban. Nem véletlen, hogy az oktatás államosításának újabb lépcsőjeként a hatalom 2015. április 1-jével felszámolta az általa fenntartó pedagógiai intézeti rendszert is.

Az eljárás egyszerű és nagyszerű volt. 2014. decemberében az Országgyűlés kicserélt egy mondatot a 2011-decemberében megjelent, s azóta szinte teljesen átírt köznevelési törvényben: „Az állami köznevelési közfeladat-ellátás keretében a pedagógiai-szakmai szolgáltatásokat az oktatásért felelős miniszter által kijelölt intézmény nyújtja.” szöveg helyébe „Az állami köznevelési közfeladat-ellátás keretében a pedagógiai-szakmai szolgáltatásokat a Kormány által az oktatásért felelős miniszter köznevelési feladatkörébe tartozó egyes feladatainak ellátására kijelölt szerv (a továbbiakban: hivatal) biztosítja.” szöveg lépett. Az, hogy a kijelölt „szerv” egy hivatal, összhangban áll azzal, hogy az állami köznevelés minden intézménye egy másik hivatal, az állami intézményfenntartó központ részeként látja el 2013 január 1. óta feladatait. 2015. február 24-én az oktatásért felelős minisztérium honlapján közlemény jelent meg „Létrejönnek a Pedagógiai Oktatási Központok” címmel: „Az Oktatási Hivatalon belül országosan egységes szakmai színvonalon és minőségben biztosíthatók a pedagógiai-szakmai szolgáltatások. A hivatal keretében létrejövő Pedagógiai Oktatási Központok ellátási területükön biztosítják a pedagógiai-szakmai szolgáltatásokat, azok koordinálását. Gondoskodnak továbbá a pedagógiai munkát támogató szaktanácsadói-, valamint a pedagógusok munkájának külső, egységes kritériumok szerinti ellenőrzését szolgáló tanfelügyelői-hálózat hatékony és teljes körű működtetéséről.”

Mára világossá vált, hogy az Oktatási Hivatal a köznevelés szakmai irányításának mindenható urává vált, amely az állami vizsgáktól az országos szakmai ellenőrzésig, a szaktanácsadói névjegyzék kezelésétől a pedagógus-továbbképzés ellenőrzéséig, a közoktatás információs rendszerének a működtetésétől a megyei fejlesztési tervek összeállításáig, a pedagógus minősítési rendszer működtetésétől a tankönyvjegyzék elkészítéséig intézkedési jogosultsággal rendelkezik. Az állami intézményrendszerben az állami intézmények csak az állam által nyújtott információkhoz, pedagógiai-szakmai szolgáltatásokhoz juthatnak hozzá, méghozzá attól a hivataltól, amelyik ellenőrzi az állami intézmények működését, tevékenységét, amelyik ellenőrzi a pedagógus munkáját, amelyik minősíti a pedagógust.

A pedagógiai oktatási központok nem az Oktatási Hivatal köznevelés intézményi szervezeti egységei, hanem maga a hivatal az a hatóság, amely gondoskodik – a törvényileg egyébként nem létező – tanfelügyeleti rendszer működtetéséről. A tanfelügyeleti rendszerhez azonban elő kellett teremteni azt a szakembergárdát, amelyik az állami akarat közvetítőjeként, végrehajtójaként fellép. Ennek a célnak a megvalósításához a pedagógus életpályamodell adta meg a lehetőséget. Az eredetileg igen szigorú feltételekhez kötött „Mesterpedagógus” fokozatba egyszerűsített és gyorsított eljárással a hatalom – jelentkezés alapján – összegyűjtött közel négyezer embert. A „Mesterpedagógus” fokozatba kerülés az érintettnek anyagilag kifizetődő, mivel a havi fizetés akár százezer forinttal is magasabb lehet, mint más, hasonló végzettséggel és gyakorlattal rendelkező pedagógusé. A mesterpedagógus lényegesen kevesebb – heti tizennyolc – kötelező óraszámban tanít, míg mások heti huszonkettő-huszonhat órában, s e felett napi kettő, összesen heti hat órában, ellenszolgáltatás nélkül eseti helyettesítésre kötelezhetők. A mesterpedagógust a munkáltató tanévenként huszonöt napra mentesíti a munkavégzés alól, annak érdekében, hogy az Oktatási Hivatal rendelkezésére álljon. Munkaerejét az otthon maradottak pótolják. A „frissen” előléptetett mesterpedagógusok lesznek a tanfelügyelők, akik figyelemmel kísérik minden köznevelési intézmény működését és benne minden pedagógus ténykedését. A tanfelügyelő feladata annak megítélése, hogy minden úgy történik, ahogy azt a hatalom előírta. Ehhez a munkához a segédanyag a kötelező kerettanterven kívül a kötelező Pedagógus Etikai Kódex lehet, amely meghatározza a pedagógusokkal szembeni etikai elvárásokat, feltehetően a köznevelési törvény rendelkezése alapján: a pedagógus kötelessége, hogy hívatásához méltó magatartást tanúsítson.

A Nagy Testvér – mint ismert – mindent lát. A „mindenlátáshoz” a volt pedagógiai intézetekből a hivatalba átkerült és kormánytisztviselővé avanzsált pár tucat ember kevés. A köznevelés rendszerét behálózó gondolatrendőrség arra a mintegy négyezer pedagógusra épül, akik soron kívül, különleges eljárásban mesterpedagógussá váltak, és ennek fejében arra vállaltak kötelezettséget, hogy az Oktatási Hivatal rendelkezésére bocsátják munkaerejüket. Ők lesznek a pókok a POKokban.