Ha egy szervezet úgy gondolja, hogy az emberek felett áll, akkor saját érdekei fontosabbá válnak, mint azoké, akik miatt egyébként létrehozták. Ezért igyekeztek, igyekeznek eltusolni a papi pedofíliát és ezért gondolták és gondolják úgy az iskolákban, hogy a szőnyeg alá lehet, a szőnyeg alá kell söpörni a tanulók sérelmére elkövetett bűncselekményeket.

Mivel a magyar iskolák hagyományos szervezési elvei semmivel sem jobbak, mint a kaszárnyáké, mivel a szereposztás is hasonló: az állam betölti a vezérkar szerepét, az intézményvezető a parancsnokét, a pedagógus az őrmester, a tanuló pedig a baka, a szülő hadtápszolgálatra kötelezett, nem kell magyarázat annak megértéséhez, hogy a feljebbvalónak mindig igaza van. A hadsereg ugyanis érinthetetlen, a mundér becsületét mindenáron meg kell védelmezni.

Lehetne másképp is! Ezerkilencszáznyolcvanötben született meg az a törvény, amely első alkalommal kimondta az iskolák szakmai önállóságát, korlátozva ezzel a vezérkar szerepét. A szakmai döntések meghozatalára a pedagógusok közösségét, a nevelőtestületet hatalmazta fel, megbontva így az alá-fölérendeltségre épülő irányítási viszonyokat. Eltérést engedélyezett a tantervi utasításoktól, megteremtve így a sokszínű oktatás kialakulásának útját. Felszámolta az állam meghosszabbított karját, a felügyeleti rendszert, ösztönözve ezáltal az innovációt. Megteremtette a jogorvoslat jogát az intézményi döntések ellen. Bevonta a szülői és tanulói szervezeteket az iskolai döntési folyamatokba. Az önkormányzati rendszerben az oktatás megszervezése helyi közüggyé vált. Ezerkilencszázkilencvenháromban törvény megerősítette az iskolai önállóságot, a szülői és tanulói érdekképviseletek szerepét. Az ezt követő törvénykezések pedig beemelték a hazai oktatás szabályai közé a gyermeki jogokat. Megteremtették a szakmai ellenőrzés rendszerét, melyben kiemelkedő szerepet kapott az intézményi önértékelés, a szülői, tanulói kontroll.

Természetesen a törvény betűi akkor kelnek életre, ha meg is valósulnak. Mi tagadás, a pedagógusok jelentős része érezte úgy, hogy a buktatás tilalma, illetve annak törvénybe foglalása, hogy a tudás értékelése nem lehet fegyelmezési eszköz, megfosztotta őket utolsó fegyvereiktől. Mi tagadás, a pedagógusok jelentős része érezte úgy, hogy a nevelőtestület presztízse sérül, ha a jogorvoslati eljárásban megváltoztatják a tanulóra kirótt fegyelmi büntetést. Mi tagadás, a pedagógusok jelentős része érezte úgy, hogy az érettségi vizsgák komolyságát sérti az írásbeli dolgozatok megtekintésének joga, és az értékelés helyességének megtámadhatósága. Mi tagadás, a pedagógusok jelentős része inkább nyűgnek, mint szabadságjognak értékelte az intézményi tanterv-, és szabályzatkészítés jogát és kötelezettségét. Mi tagadás, a pedagógusok jelentős része érezte úgy, hogy a szülőknek, a tanulóknak nincs joguk beleszólni szakmai kérdésekbe.

Közel negyed századnak kellett eltelnie ahhoz, hogy a gyermek mindenekfelett álló érdeke sok iskola és sok pedagógus szakmai-pedagógiai értékrendjévé váljon. Közel negyed század után meg volt az esélye annak, hogy a gyermekközpontú oktatás felváltsa a kaszárnyarendet. A gyermekközpontú oktatás, amely feltételezi a nyitott, befogadó iskolát, amelyben a nevelés és oktatás folyamata a szülő-pedagógus-tanuló együttműködésére, mellérendeltségére, partneri kapcsolatára épül. Amelyben a kölcsönös tisztelet és a szeretet a közösségalakító erő. A kölcsönös tisztelet és szeretet, amely megteremti a bizalom légkörét. A bizalomét, amelyben jó esély van arra, hogy a pedagógusok észreveszik a tanulónál a jó és a rossz személyiségváltozásokat. Észreveszik a lelki sérüléseket, s nem csak észreveszik, hanem keresik és fel is tárják annak okát, s ha megtalálják, megtesznek mindent annak megszüntetéséért.

Az esély, hogy az iskolák világa megváltozzon, néhány hét alatt semmivé foszlott. A kettőezer-tízben hatalomra jutott kalandor jobboldal megállított, sőt visszafordított minden modernizációs folyamatot. Az oktatás egész rendszerét az állam érdekeinek rendelte alá. Ezért azok a tények, amelyek alátámasztják, hogy a tanárok által elkövetett bűncselekmények az esetek jelentős részében nem kerülnek nyilvánosságra, nem egyedi ügyek, hanem rendszerhibák. Ha az oktatás olyan közszolgáltatás, amelyért kizárólag az állam a felelős, ha az iskola állami hivatal részeként működik, ha a pedagógus az állam által létrehozott és fenntartott rend tagja, akkor államérdek, hogy az állami mundér becsületén ne essen folt. Ennek érdekében az állam előírja, hogy mit taníthat és miből a pedagógus, meghatározza a pedagógustól elvárható magatartást, és mindezek megtartását az általa kinevezett igazgatók és az állami felügyelet útján ellenőrzi. A félelem és a kiszolgáltatottság légkörében a bűnös sikeresen rejtőzködik, az ártatlan pedig a törtetők áldozatává válik.

Az iskolai szexuális zaklatás – napjaink slágere – nagyon súlyos, de nem jellemző bűncselekmény. Sokkal gyakoribb a tanuló testi fenyítése, személyi szabadságának korlátozása, amelyek ma is bevett, igaz – nem túl régóta – tiltott nevelési módszerek a magyar iskolákban. Kevés szó esik a lelki bántalmazásról, a személyiségi jogok megsértéséről, a hátrányos megkülönböztetés különböző módozatairól, amelyek ugyancsak törvénytelenek, mégis szinte természetesek egy olyan iskolarendszerben, amelynek működési elvei a következetes rend, a szigorú számonkérés, és a példás büntetés. Amelyben rendészeti ügyként kezelik az iskolai fegyelem megteremtését. Amelyben a pedagógiai iránytű az, hogy, aki lemarad, az kimarad. Ilyen körülmények között természetes, hogy több tízezer tanuló úgy hagyja el az iskolarendszert, hogy esélye sincs a munkaerőpiaci helytállásra. És ez a legnagyobb bűn. Olyan bűn, amely jóvátehetetlenül tönkretesz nem csak egy életet, hanem hatványozottan újratermeli a szegénységet. Olyan bűn, amely megakasztja az ország fejlődését.