Leváltani ezt e tekintélyelvű rezsimet. Hatalomhoz juttatni az egész társadalmat. Ez lehet az alapja a szegénység felszámolásának, a jóléti társadalom kiépülésének. Ehhez „csupán” arra van szükség, hogy a társadalom széles csoportja kezdjen el szerveződni azért, hogy a kizsákmányoló gazdasági és politikai intézmények helyére befogadó intézményeket állítson.

Messzi van e még a messzi? Kérdezte Mátyás király az eke szarvát fogó idős, szántogató paraszttól. Bíz, már csak az ökröm szarváig, hangzik a rejtélyes válasz. Aki ismeri a történetet, tudja a megoldást. A válaszadónak fiatalkorában jó szeme volt, de öregkorára elromlott. Így látótávolsága lecsökkent, az eke szarvától az ökör szarváig. Ez a fajta változás érthető, megmagyarázható, elfogadható hiszen együtt jár a korral.

Egy tál lencséért

Ami viszont elgondolkodtató: az az előrelátás hiánya, ami – kortól függetlenül – sokakat jellemez hazánkban. Lehet, hogy országunk a rövidlátók földje? Azé a rövidlátásé, amelyből az optikusok nem tudnak megélni, mivel olyan kórságról van szó, amelynek korrigálására nem sok a remény. E nyavalyának a lényege: elhomályosítja az ítélőképességet, ezért az érintett képtelen felismerni, mit kell tennie a holnapért, holnaputánért. Ez a betegség nálunk fertőző, örökletes, egyik nemzedékről a másikra száll, s a politikusok körében elég gyakori. Ennek következtében a legritkább esetben fordul elő, hogy akiknek dönteniük kell aközött, megegyék-e a vetőburgonyát vagy elvessék, helyesen a megosztás mellett tennék le a voksot. Nem látják, annyit szabad csak megenni, hogy az ültetéshez is maradjon. Lefordítva e gondolatokat: a napi érdekeknek sokszor esett áldozatául a jövő. Történelmünk során kevés olyan példát lehet találni, mint az ókori Athénban meghozott döntés, a laurioni ezüstbányák bérleti díját nem élik fel, hanem flottaépítésre fordítják. Ez tette lehetővé, hogy Szalamisznál a görög hajóhad megsemmisítő vereséget mérjen a perzsa hajóhadra. A győzelem következményeképpen kezdetét vette Athén virágkora. Ellenkező példából viszont sok van hazánk történelmében.

Múltunk fogságában

Lehet, hogy a történelmi események megítélésénél értelmezhetetlen a „mi lett volna, ha”, mégis, hazánk jelene nem érthető meg múltjának ismerete, az egykor meghozott rossz döntések máig ható következményeinek alapos, objektív feldolgozása nélkül. Nagyon nagyot hazudik például az, aki a trianoni békeszerződést rákeni a Tanácsköztársaságra, vagy Károlyi Mihályra. A szálak ugyanis messzire, legkevesebb az 1867-es osztrák–magyar kiegyezésig nyúlnak vissza. Arra a kérdésre kellene önkritikusan választ adni, miért nem akartak közös Magyar államban tovább élni velünk a más nemzetiséghez tartozók? A válasz persze ismert, csak nem közismert: a magyar uralkodó osztály a többi nemzet kárára egyezett ki a Habsburgokkal. Ezt követően pedig megakadályozta az államberendezkedés modernizálását, például az osztrák–cseh kiegyezést. Magyarország a területén nem biztosította az alapvető nemzetiségi jogokat, sem a nemzetiségi nyelvű oktatás, sem az anyanyelv használata terén. A magyar uralkodó osztály lenézte a nemzetiséghez tartozókat. Gróf Apponyi Albert 1920-ban a párizsi magyar békedelegáció vezetőjeként a magyar nemzet kulturális fölényével akarta igazolni, hogy az ország területi felosztása, az új államok létrehozása nem járhat sikerrel. Az országot a nagyhatalmak felosztották.

Az ország területi felosztása megváltoztatta gazdasági szerkezetét, közlekedési helyzetét, a vízgazdálkodás feltételeit, a kereskedelem lehetőségeit. Az ország területi felosztása meghatározta az ország külpolitikáját, amelynek középpontjába az elvesztett területek visszaszerzése került. Minden megváltozott, kivéve a „félfeudális” társadalmi berendezkedés. A király nélküli királyságot az úr és szolga kapcsolatrendszer fenntartása, és nem a politikai hatalom szélesítésére való törekvés jellemezte. A kormányzó és miniszterelnökei sorsdöntő helyzetben nem ismerték fel, rossz oldalon állnak a második világháborút megelőző időszakban, s a háború során. Így minden elveszett. Közel egymillió halott, lerombolt főváros, hiperinfláció, katonai megszállás, az ország felosztását megerősítő békeszerződés a hagyatéka ennek a kurzusnak.

A rövid életű köztársaságot követő proletárdiktatúra elsodorta a régi elitet. A többség diktatúrája a kisebbség felett valójában egy másik kisebbség, egy új pártelit korlátlan hatalmát hozta el a társadalom felett. Az állami tulajdon elsődlegessége, a magántulajdon megszüntetése, a tényleges költségeket figyelembe vevő árrendszer felszámolása, a teljesítményelv visszaszorítása érdektelenné tette az embereket az innovációban, csődbe juttatta a gazdaságot. Az egypártrendszerre épülő államberendezkedés kizárta a politikai hatalom kiszélesítését, a különböző nézetek, érdekek megjelenését.

Elérkeztünk a mához. Ahhoz a kérdéshez, miért tehet meg mindent a jelenlegi hatalom, annak kockázata nélkül, hogy elsöpri a népharag? A választ a „Miért buknak el nemzetek?” (Daron Acemoglu, James A. Robinson) című könyv alapján lehet megadni: a gazdasági növekedés alapja a befogadó gazdasági és politikai intézményrendszer, amelyben megvalósul a hatalomban résztvevők körének kiszélesítése, az egész társadalom hatalomhoz juttatása. Ez a folyamat nem játszódott le hazánkban.

A rendszerváltás után is elmaradt a választók széleskörű bevonása a döntési folyamatokba. Ezt szolgálhatta volna a közvetlen hatalomgyakorlás – amelynek legismertebb formái a helyi és az országos népszavazás, illetőleg az érdekképviseleti szervezetek bevonása a politikai döntési folyamatokba – kiterjesztése. Az 1989-ben újrafogalmazott Alkotmány egyetlen kérdésben sem tette kötelezővé a népszavazás kiírását. Az Alkotmánybíróság pedig az Alkotmány szövegének értelmezéséből arra következtetésre jutott, az Alkotmány módosítása kizárólagosan az Országgyűlés feladata, e körben népszavazásnak nincs helye. Ugyancsak az Alkotmánybíróság mondta ki, hasonló eljárás alapján, hogy az érdekegyeztetés elmaradása nem teszi érvénytelenné a kiadott jogszabályt. Ezek a döntések jelentős mértékben hozzájárultak az orbáni ellenforradalom sikeréhez.

Mit hoz a jövő?

A jövő nem tűnik biztatónak. A hivatkozott könyv (438. o.) szerint: „…csak akkor lesz valódi változás, amikor egy széles társadalmi szegmens kezd el mozgósítani és szerveződni annak érdekében, hogy politikai változásokat érjenek el, és nincsenek sem hátsó szándékaik, sem hatalmi törekvéseik arra, hogy átvegyék a kizsákmányoló intézmények feletti uralmat, hanem azért csinálják, hogy ezeknek a kizsákmányoló intézményeknek a helyére befogadóbb intézményeket állítsanak.” Ez a folyamat mindenhol nagyon hosszú ideig, nemegyszer több mint száz évig tartott.

Nálunk a társadalom tagjainak a politikai és gazdasági hatalomba való bevonása két évtized bátortalan, felemás kísérlete után félbeszakadt. Ez az időszak kevés volt ahhoz, hogy kialakuljon a társadalom védekező reflexe a korlátlan gazdasági és politikai hatalom megszerzésének megakadályozására. A hatalmat jogszerűen megszerzők csoportja – visszaélve az alkotmányozáshoz szükséges kétharmados parlamenti többség megszerzésével – nemcsak megállította, de vissza is fordította a pluralista társadalmi berendezkedéshez elvezető folyamatot. Hazánkban így minden adott ahhoz, hogy az országban a szegénység, és ne a jólét növekedjen. Egy szűk csoport megkaparintotta a gazdasági erőforrások feletti rendelkezés jogát. E szűk csoport megkaparintotta vállalkozás indításának kiváltságát. E szűk csoport felszámolta a magántulajdon védelmét. E szűk csoport „névre szóló” törvényeket fogadtat el. Mára az állam a gazdaság egyre nagyobb részében szerez monopóliumot. Mára a társadalom széles rétegét elzárták az objektív információktól. Mára megszűnt a tanítás szabadsága, a tanuláshoz való szabad hozzáférés joga.

Úgy tűnik, elölről kell kezdeni az állam mindenhatóságának felszámolását. Úgy tűnik, több mint száz év után még mindig aktuális a kérdés: szabad-e betörni új időknek új dalaival?