„A női becsület olyan, mint a jó szabás, annyira sem szabad feltűnni, hogy dicsérjék.” Rejtő Jenő humorba bujtatott bölcsessége útbaigazító akkor is, amikor szabadságjogaink kerülnek a mérlegre. Beszélhetünk-e szabad társadalomról egy olyan országban, amelyben ki ilyen, ki olyan okból, úton-útfélen azt igyekszik bizonyítani, e körben minden rendben van? Kijelenthetjük: nem! Hol szabadság van, ott szabadság van. Nem görcsösen akarva. Nem fölvállalva. Nem a bíró szavára. Hol szabadság ott szabadság van a kutatásban, az oktatásban, a bírói ítélet meghozatalában, a sajtó minden szavában, az emberek hétköznapjaiban. Észrevétlenül.

A szabadság örökösei

Hosszú-hosszú időnek kell eltelnie ahhoz, hogy egy országban beépüljön az ösztönökbe a szabadság gyakorlása. Hosszú, nagyon hosszú időnek kell eltelnie annak tudatosulásához, a szabadság nem a hatalom adománya, hanem az emberi létből származó, mindenkit születésénél fogva megillető, természet adta jog. Ez a jog azóta létezik, amióta az ember létezik, igaz sokáig a tudat alatt, elfojtva. Rá kellett kényszeríteni a hatalmat az elfogadására, s ennek sikere után a szabadságjogokhoz lehetett igazítani a hatalom gyakorlását. Ahol ez megtörtént a hatalom sohasem lehet erősebb a szabadságjogok tulajdonosainál. Ennek az állapotnak az eléréséhez az elmúlt évszázadokban több generáció hozott, nem egyszer véres áldozatot, s hagyta örökségül a kivívott eredményeket az utánuk jövőkre.

Mi nem vagyunk a szabadság boldog örökösei. A rendszerváltás utáni két évtized próbálkozásai a hatalom szabadság-korlátok közé szorítására megfeneklett. Folytatódhat az évszázados rend, a hatalom birtokosai erősebbek a szabadságra vágyóknál. Talán azért, mert kevesen voltak a szabadság után vágyok. Talán azért, mert nem is akarták annyira a szabadságot. Talán tudatlanok voltak. Talán hiszékenyek. Talán bíztak uraikban. Ami tény, nem változott az egymást váltó társadalmi korszakok, egymást váltó elitjének – tisztelet a kivételnek – közös vonása, a hatalom saját érdekeik szerinti gyakorolása. Maradt minden a régiben, a magyaroknak annyi szabadság jut, amennyit engedélyez számukra az éppen soron lévő hatalom, napjainkban a miniszterelnök-pártelnök.

A miniszterelnök-pártelnök szokatlan körülmények között vette át a hatalmat 2010-ben. A hatalommegosztás kialakulófélben lévő rendje, az emberi jogok egyre sűrűbbé váló hálója okozott fejtörést számára. Hamar világossá vált, mit kezd a hatalommal: újraépíti a régi államot, amelyben a vezér akarata a törvény. Az itt élőkkel pedig azt a mesét kell elhitetni, nem jogtiprás folyik, nem jogfosztás történik, hanem egy biztonságos világ, a Jó Állam építése folyik. A miniszterelnök-pártelnök, a történeti alkotmány vívmányai alkotta páncélruha sisakrostélya mögé bújva – Don Quijote-ként – indított harcot mindenki ellen, aki nem a múltba, hanem a jövőbe tekint. Mindenki ellen, aki felismeri, felismerheti, hogy valójában nem egy hős lovag, nemes csatája folyik a közért, hanem egy kalandor politikus dicstelen küzdelme a diktátori hatalomért.

A Jó Állam szögesdrótkerítéssel övezett határán belül lépésről, lépésre leomlottak a hatalom korlátjai, lépésről lépésre benyomult az állam a közélet és a magánélet minden területére. A szabadságjogok újabb és újabb területei, legutóbb a szülői jogok estek áldozatául a miniszterelnök-pártelnök által irányított hadműveleteknek

Az állam, mint jó szülő

Ahol a szabadság szüli a rendet, ott gyermeke nevelésének meghatározásában a szülői szerep döntő és elsődleges. Miután nálunk a helyzet fordított, a rend szüli a szabadságot, a miniszterelnök-pártelnök elérkezettnek látta az időt arra, hogy az állam belépjen a szülők szerepébe. Az országgyűlés (nem véletlenül így írva) július 12-én jóváhagyta a miniszterelnök-pártelnök által eldöntött direktívákat a szülői jogok átalakításáról. Ennek értelmében a jövő esztendő első napján megszűnik annak lehetősége, hogy a hároméves korban kezdődő kötelező óvodába járás idejét a jegyző a szülői kérelmére eltolja annak az évnek szeptember első napjáig, amelyben a gyermek betölti az ötödik életévét. Ebben az időpontban megszűnik annak lehetősége is, hogy a gyermek hatéves kora után az – az óvodavezető hozzájárulásával – az óvodában maradjon és a tankötelezettség teljesítését a hetedik, kivételesen a nyolcadik életévében kezdje meg. Ez év szeptember 1-jétől a szemétkosárba került az a több évtizedes gyakorlat, hogy a szülő kérelmére az iskola igazgatója hozzájárulhat a tankötelezettség magántanulóként történő teljesítéséhez. A szülői jogok nem sérültek, nyilatkozott az illetékes államtitkár. Igaza van? Döntse el az olvasó. Annyi bizonyos minden megváltozott.

A kormány megbízott egy állami hivatalt, amely a keresztségben a felmentést engedélyező szerv nevet kapta, azzal a feladattal, hogy a meggondolatlan szülő és a megbízhatatlan intézményvezető helyett eldöntse, mi a jó a gyermeknek. A szülőnek nem kell döntenie gyermeke sorsáról, nem is kell felelősséget vállalnia. Ehelyett, jogában áll az említett szervhez fordulni, kérve, döntsön helyette A szülő, így megtanulhatja a közigazgatási hatósági eljárás megindításának szabályait, megtanulhat érvelni, bizonyítékokkal alátámasztani igazát. A szülő, amennyiben a szervet nem tudta meggyőzni álláspontja helyességéről, közigazgatási pert indíthat ellene. Miután – az általános gyakorlattól eltérően – a bíróság nem változtathatja meg a szerv döntését, megsemmisítheti azt, megnyílik a szülő lehetősége új közigazgatási hatósági eljárás megindítására. Így, ha akar, évekig hadban állhat az állammal.

A szülők védelmében, az alternatív iskolák helyzete is megváltozott az említett törvénymódosítással. Az úgynevezett alternatív iskolák azzal érdemelték ki a miniszterelnök-pártelnök figyelmét, hogy a saját maguk által elkészített pedagógiai program alapján foglalkoztak a rájuk bízott tanulókkal. Ezzel azt a látszatott kelthették a meggondolatlan szülök körében, hogy jobbak az állami iskoláknál. A döntéshozó, ragaszkodva az államosítás legfontosabb céljához, legyen minden iskolában azonos színvonalú az oktatás, elrendelte: az alternatív iskoláknak is igazodniuk kell a Nemzeti Alaptantervhez és a miniszteri kerettantervhez. Ezáltal biztosítható az iskolák közötti átjárhatóság és a továbbtanulás. A döntés nem következetes, az érintett iskolák harminc százalékban térhetnek el az állami direktíváktól, szemben a többi iskolával, amelyeknek tíz százaléknyi lehetőségük van erre. 2019. szeptember 1-jétől számított egy éven belül kell, az iskoláknak a tanterveiket hozzáigazítaniuk az állami dokumentumokhoz. Az idő hosszúnak, a feladat végrehajtása mégis végrehajthatatlannak tűnik. Most írják valakik – sorrendben a hatodik – Nemzeti Alaptantervet. Ezt követhetik majd az új kerettantervek. Megjelenésük időpontja ismeretlen. Félelemre még sincs oka azoknak, akikre a hatalom számít. A Waldorf iskolák a júliusi törvény megjelenése utáni napokban megkapták a hatalom hátbaveregetését: „Ne féljetek, amíg minket láttok. A ti tanterveitekkel semmi bajunk.” A hatalomnak fontos szülők lehetőségei egyébként is egyre bővülnek. Állami pénzen épülnek fizetős iskolák, amelyekben az oktatás jó is lehet. A szülőnek, ha fizet, gyermeke akár itthon is járhat jó iskolába.

Még egy lehetőséget kaptak a szülők. A júliusi törvénymódosítás alapján módjukban áll megindítani az eljárást az intézményvezető eltávolítására, mivel egy bővített mondat felhatalmazza a minisztert az állami köznevelési intézmény igazgatója vezetői megbízásának visszavonására, ha tudomására jut, hogy az intézményében olyan nevelési-oktatási vagy tájékoztató tevékenységet folytatattak, amelyik a gyermek, a tanuló alaptörvénybe (nem véletlenül így írva) foglalt jogainak megsértését eredményezhette. Nem érdekes, ki által, nem érdekes, milyen eredménnyel, nem érdekes bent volt-e a vezető. Ezzel az eljárással kompenzálta a hatalom, hogy a törvénymódosítás megszüntette a vezetői pályázatok szülői közösség által történő véleményeztetésének kötelezettségét.

Amíg a hír szabad

Szabadság addig létezhet, ameddig a hírek, információk áramlása szabad. Erre a szabadságra épül a választás, az oktatás, a művészet szabadsága. Napvilágot látott: saját elhatározása alapján, iskolát váltott az a tanuló, akinek az igazgató megtiltotta, hogy ellenzéki álláspontokat osszon meg a neten. Más oka nem lehet, hiszen hazánkban – biztosít róla mindenkit a hatalom – véleménynyilvánítási szabadság van. A kételkedők teszik hozzá: ez a jog nem foglalja magába a közmédia pártatlanságát, a kormányzati álláspontot nem osztó, megkérdőjelező, bíráló vélemények általuk történő közvetítését, Árulkodó az is, hogy a véleménynyilvánítás szabadságát igazolni hivatott kereskedelmi tévék, rádiók a kormánybíráló álláspontok elhangzása után rendszerint hozzáteszik: „ez az állítás nem bizonyítható”. Amikor pedig egy betelefonáló kiejti a száján „itt nincs véleménynyilvánítási szabadság”, általában jön a műsorvezetői riposzt: „ez nem igaz, hiszen Ön is elmondhatja a véleményét.”

A mese eleje ismerhető: „Egyszer volt, hol nem volt”, Magyarországon is létezett: a tudományos élet szabadsága, az oktatás szabadsága, a sajtószabadság, az önkormányzatiság, a bírói függetlenség. A mese vége még íródik, s csak remélni lehet, nem így zárul: „itt a vége, fuss el véle.”