A mai kormány és kormányzó pártok annyiban térnek el elődjeiktől, hogy míg azokat „legfeljebb” súlyos gondatlanság terhelte a rossz döntések miatt, addig a maiak nem csak vétenek az ország érdekei ellen, hanem előre megfontolt szándékkal hoznak olyan döntéseket, amelyek a pusztuláshoz vezethetnek. Voltak már olyan időszakok a világban, amikor valamely ideológia nevében szétverték az államot és másikat építettek a helyébe. Ma ez az ideológia maga a hatalom. Ennek megtartása érdekében kellett pusztulnia mindennek, ami az elmúlt húsz évben létrejött. Míg a késő kádárkorszakot az, „Aki nincs ellenünk, az velünk van.” filozófia mentén irányították, és a döntéseket a három „T” – tiltás, tűrés, támogatás – jegyében hozták meg, addig a maiaknak az a meggyőződése, hogy „Aki nincs velünk, az ellenünk van.” , és még csak az első „T-ig” jutottak el.

A 2014-es országgyűlési képviselőválasztás így jelentőségében nem marad el az első szabad választásoktól, amelyen a rendszerváltásról döntött az ország. A következő választások tétje sem az, hogy egy demokratikus jogállam keretei között leváltják-e a kormányzópártot vagy sem. A tét nem több és nem kevesebb annál: sikerül-e felülkerekednie a józan észnek a gátlástalanságon, a tisztességnek az arcátlanságon, a szakszerűségnek a kontárságon, a szolidaritásnak a lélektelenségen, az elhívatottságnak a pökhendiségen, az alázatnak a cinizmuson. Míg 1990-ben a pártállam leváltása volt a tét, jövőre az a kérdés, sikerül-e megállítani a pártállam visszaépítését!

Egyebekben a két választás között óriási a különbség. Míg ugyanis az első szabad választásokon a játékszabályok mindenki számára megismerhetők és megérthetők voltak, addig a jövő évi választások minden eleme bizonytalan. Azt sem lehet biztosan tudni, hogy egyáltalán megtartják-e a választásokat. Az sem zárható ki, hogyha megtartják, a játékszabályok a legutolsó pillanatig módosulhatnak. A két választás közötti óriási különbség az is, hogy míg 1990-ben a politikai célok többé-kevésbé világosan megjelenhettek, addig a következő év valóságos célkitűzéseit meglehetősen nehéz elfogadhatóan tálalni. Nehéz, mert a realitás nem egyeztethető össze a választói vágyakkal. Az emberek még mindig szeretnek hinni. A gond azonban az, hogy nem saját magukban, nem abban, hogy tisztességes úton is boldogulni lehet, hanem abban, hogy a Megválasztott mindent megold helyettük, s nekik nem kell tenniük semmit, a nagyra nyitott szájba berepül a „sültgalamb”. Nem fog! De ki meri ezt megmondani huszonhárom év után, ha nem akar a huszonnegyedik évben vesztes lenni? A választók túlnyomó többsége a pártállam leváltásánál azt feltételezte, hogy a piacgazdaság bevezetése gyorsan meghozza életszínvonalban a felzárkózást Európához. A hatalommegosztásra, az Alkotmánybíróságra, a szólásszabadságra sokkal kevesebben gondoltak akkor, amikor elmentek szavazni, mint arra, hogy de jó lesz kicserélni a Trabantot Opelre. Kevesen tudták, kevesen akarták elhinni, hogy a jóléthez vezető út sok erőfeszítést, lemondást kíván, és hosszú ideig tart. Az eddigi szabad választásokon, a győzelemre aspiráló pártok általában gyors jóléti fordulatot ígértek, s az győzött, amelyiknek többen hittek.

2002 óta a FIDESZ tudatosan törekedett arra, hogy lejárassa a kormányt, a kormányfőt, a kormányzó pártokat, azok politikusait, hogy elhitesse mindenkivel, csak rossz történik az országban, hogy megakadályozzon minden, az ellátórendszerek korszerűsítésére irányuló törekvést, hogy parlamenten kívüli eszközökkel megbénítsa a kormányzást. Az ellenzéki kézben lévő önkormányzatok valóságos ellensúlyt alkottak a központi kormányzattal szemben. Hatalmas adósságállományt halmoztak fel, és a szolgáltató rendszerek sokszor tudatosan rossz működtetésével előkészítették az önkormányzati rendszer szétverését. „Romokban áll az ország”, hirdették még akkor is, ha a települést „elérte” az autópálya, iskola, könyvtár épült, megújult a főtér. Munkájuk eredményes volt, hiszen több millió szavazó nem ment el a választásokra 2010-ben, s a FIDESZ-KDNP abszolút többséget szerzett az Országgyűlésben. Ennek birtokában visszafordította az ország szekerének rúdját a múltba. A hátra lévő valamivel több, mint egy év elégséges ahhoz, hogy befejeződjék a fülke (ellen)forradalom. Így, ha az ország ismét a mai kormányzó pártoknak ad bizalmat jövőre – feltéve, hogy nem kormányzóként gyakorolja majd a főhatalmat – a miniszterelnök gond nélkül folytathatja a hátramenetet, még akkor is, ha nem lesz meg újra a kétharmada a Parlamentben.

Ha a mai ellenzék kap bizalmat jövőre, nagy kérdés, mit tud tenni abban az esetben, ha nem szerzi meg az alkotmányozó többséget. Mindenképpen nehezebb helyzetben lesz, mint az első demokratikusan választott kormány, hiszen több mint két évtized után lényegében a nulláról kell ismét felépíteni az országot.
.
Lesz választási lehetősége az országnak jövőre: sereghajtóvá válni vagy összeszorított fogakkal felzárkózni. Mind a két út hosszadalmas Az első azonban értelmetlen, és lezárhatatlan. A második viszont végigjárható és felvállalható.
.