Vajon sikerül-e ismét átverni a választókat a tündérmesékkel, a délibáb színes képeivel, a szivárvány fényjátékaival? Hiszen a rezsicsökkentés, a tizenharmadik havi nyugdíj, az ingyen tankönyv, a pedagógusfizetés megemelése nem több puszta illúziónál, még akkor is, ha tényleg megvalósulnának.

Minden olyan ígéret ugyanis, amelynek teljesítése mögött nem áll valóságos gazdasági eredmény, semmivel sem ér többet, mint egy fedezetlen csekk. S, ha a fedezetlen csekket beváltják, akkor az nem más, mint bűncselekmény, csalás. Tudják ezt az ígérgetők, a ma hatalmon lévők, azok akik megteremtették a jogi kereteket a választások manipulálásához, akik külföldön kívánnak több százezer szavazót megvásárolni. Jól tudják! Szeretnének azonban még biztosabbra menni a jövő évi választásokon, és ezért minél több választót lekenyerezni idehaza is. Ehhez pedig semmi sem drága. Miközben a kormány teljesen érzéketlen az elesettek irányában, miközben a kormány minden intézkedése a gazdasági fejlődés ellen hat, és ezért nincs szétosztható forrása, jól kommunikálható, másokkal megfizettetett intézkedésekkel próbál szavazatokat vásárolni, nem is titkolva, hogy a „Nemzet érdekében” ismét előnyökhöz juttatja a gazdagokat! Miért jut hozzá áron alul bármihez az, akinek telik rá? Miért csökken a rezsije annak, aki luxus villában lakik? Miért nem jut hozzá az ételhez, a világításhoz, a fűtéshez, a gyógyszerhez az, akinek nincs miből megfizetni azokat? Mert nem az elesettek, a hajléktalanok, a munkanélküliek a fontosak a kormány számára. Ők nem szavaznak. Értük nem kár, annyit érnek a kormánynak, amennyiük van. Semmit. Megcélozza a kormány tehát azokat, akiknél úgy gondolja, hálásak lesznek, ha kapnak valamit a kormányzati arrogancián kívül.

Emlékeztetőül: a 2002-ben végrehajtott ötven százalékos béremelés a közszférában megroggyantotta a költségvetést, szétzilálta az önkormányzati gazdálkodást, s jelentős szerepet játszott abban, hogy ma egy még felelőtlenebb kéz tartja a kormányrudat, mint akkor. A most bejelentett intézkedéseknek sem lehet más a következménye, mint a költségvetési káosz. Nem lehet büntetlenül eltéríteni az árakat, s nem lehet valóságos fedezet nélkül osztogatni.

Vajon felismerik-e a választók a csapdát? Vajon rájönnek-e a választók arra, hogy ha engednek a csábításnak, nagyon hamar – immár sokadszor – meg kell majd fizetniük az árát? Vajon rájönnek-e a választók, hogy nem lenne szabad – hetedszer is – csupán azt meghallani, amit hallani szeretnének? Van rá esély! Ehhez a felismeréshez azonban arra is szükség lenne, hogy a kormányváltásra készülők ne a könnyebb utat válasszák, ne álljanak az ígérgetések mögé, ne próbáljanak még többet ígérni, hanem mondják el világosan, ez az út zsákutca, amelynek a vége nem a fellendüléshez, hanem éppen ellenkezőleg: a leszakadáshoz vezet. Huszonhárom év után mondják el végre világosan, mit kell tenni azért, hogy valóssággá váljon a reális vágy: idehaza is lehet boldogulni. Csak az igazmondás nyújthat reményt ahhoz, hogy jövőre – az unokák érdekében – a választók a jó helyre tett X jellel elutasítják a felelőtlen osztogatást, s támogatják a tudatos szolidaritást.