A tisztességes eljáráshoz való jog érvényesülése alapvető érdeke mindenkinek. Még azoknak is, akik sosem gondolkodtak el azon, mi az a jogrend, mit jelent az a szó, hogy beadvány, miért, milyen alapon dönthet valaki az ügyében? Mégis sokan, egyre többen vannak azok, akik egyszerűen elfogadják, sorsuk a hatalmasságoktól, a „nagyemberektől” függ. Természetes állapottá válik az alázattal, levett süveggel, lehajtott fővel sorsára várakozó „kisember”. Újra eljött a Döbrögik kora.

Miért érdekelné az éhezőt, hogy a közmunkához milyen eljárásban meghozott döntés alapján jutott hozzá? Miért érdekelné az éhezőt, hogy ügyében a döntés tisztességes vagy tisztességtelen feltételek mellett, jogszerű vagy jogszerűtlen eljárásban született-e meg? Nem érdekli! Mint, ahogy nem érdekli az sem, hogy foglalkoztatása szolgálja-e valamelyik párt érdekét, vagy sem. Mint, ahogy nem érdekli az sem, hogy foglalkoztatása sérti az egyenlő bánásmód követelményét, az egyenlő munkáért egyenlő bér elvét. Ők a „kisemberek”. A „kisember” kiszolgáltatott! A „kisember” retteg! Tudja, ha nem gazsulál, nincs maradása. Amit adnak, elfogadja, ha nem kap, kivár. Nem szól akkor sem, ha érzi, valami nem stimmel ügyében, valami méltánytalanság érte, kijátszották, átverték.

Hol a határa a „kisemberré” válásnak? Ott kezdődik, ahol a jogállam füstté, köddé válik. Ott kezdődik, ahol a tisztességes eljáráshoz való jog csak illúzió. A füstnek, a ködnek, az illúziónak nincsenek keretei, határai. A füst, a köd, az illúzió terjedése megfoghatatlan és megállíthatatlan. Ezért lassan „kisemberré” válik az egyetemi tanár, a pedagógus, az orvos, a nővér, a könyvtáros, a szakmunkás, a mezőgazdasági őstermelő. „Kisemberré” válik mindenki, aki itt él, vasfüggöny mögé zárva. „Kisemberré” válik mindenki, akinek bármilyen ügye keletkezik. Keressen gyermekének gimnáziumot, magának, családtagjának munkahelyet, legyen szüksége egészségügyi ellátásra, indítson vállalkozást, vegyen részt közbeszerzési eljárásban, nyújtson be vezetői pályázatot. Rá kell, hogy ébredjen, mindaddig nem boldogul, nem lesz sikeres, ameddig nem talál egy patrónust, aki ismeri a dörgést. Vagyis nem tesz szert egy „nagyemberre”. Miért? Azért mert nem érvényesül a tisztességes eljáráshoz való jog.

*

A tisztességes eljáráshoz való jog akkor tud érvényesülni, ha a jogokat és kötelezettségeket jogszabályban határozzák meg, ha a jogszabályok megismerhetők, közérthetőek, egyértelműek. A tisztességes eljáráshoz való jog akkor tud érvényesülni, ha az ügy eldöntésére világosan, egyértelműen meghatározott feltételek alapján, világosan, egyértelműen meghatározott eljárás – beleértve a jogorvoslat jogát is – keretei között kerül sor. A Jó Államban – ahogy a hatalom becézi mostani országlását – ezek a feltételek nem adottak. A jogrendszer széteséséről, a jogalkotás fonákságairól, az Alkotmánybíróság ellehetetlenítéséről, az ombudsmani intézmény kiüresítéséről sokan, sokszor, sokat írtak. Kevesebb szó esett azonban azokról az eszközökről, amelyeket a hatalom – a jog mellőzésével – vesz igénybe akaratának érvényesítéséhez. Az alaptörvény pedig erről világosan rendelkezik: általánosan kötelező magatartási szabályt csak jogalkotó hatáskörrel rendelkező szerv által megalkotott, a hivatalos lapban kihirdetett jogszabály állapíthat meg. Ezért minden jogon kívüli „szabályozás” alkotmányellenes, sérti a tisztességes eljáráshoz való jogot.

A jogon kívüli „szabályozás” sokszor nem is tárgyiasul. Ilyen például az „üzengetés”. A „nagyember” a televízióban, a sajtóban, a parlamenti ülésteremben közli az érdekeltekkel, milyen árcsökkentést, fizetésemelést, cselekvést vagy attól való tartózkodást vár el a hatalom. Közli azt is, mi történhet azzal – például meglátogatja egy kommandó –, aki nem teljesít.
„Láthatatlan szabályozás”, a fülbe súgás. A „döntéshozó” így kapja meg a mérlegelési szempontokat, például a pályázatok elbírálásához. Ehhez persze az is szükséges, hogy a pályázati kiírás teret adjon a szubjektív mérlegeléshez.

Nagyon gyakori az értelmezhetetlen jogszabályok „hivatalos” értelmezése, amelynek végrehajtását ki is kényszeríti a hatalom. Mit számít, hogy az egykori Alkotmánybíróság többször is leszögezte: minden „kötelező erővel” felruházott minisztériumi állásfoglalás, körlevél alkotmánysértő? Emlékezetes példa erre a vasárnapi munkavégzés tilalmáról szóló törvény – a szövegből ki nem olvasható – minisztériumi értelmezése: „a hétvégén lehet ugyan online megrendelni az árut, de azt csak hétköznap szállíthatja ki a kereskedő cég.”
 Lehetne még bővíteni a kört. Ehelyett azonban érdemes áttekinteni néhány „megoldást” a közelmúltból.

*

Az állam közhatalmi, tulajdonosi, közfeladat-szervezői és -ellátói funkcióinak egyesítése, valamint egybemosása, a közfeladatok hivatali rendbe történő beszervezése, a vezetők miniszteri kinevezése biztosítja valamely ágazat – jogon kívüli – kézi vezérléssel történő irányítását. Erre a legjobb példa a köznevelés. 2015. július 1-jén a nemzetgazdasági miniszter fenntartásába kerültek az új köznevelési intézmények, a szakképzési centrumok. A centrumok létrehozását elrendelő törvények „elfelejtették” rendezni a centrum felépítésével, működtetésével, irányításával kapcsolatos kérdéseket. Törvény és más alacsonyabb szintű jogszabály hiányában ezért a miniszter szabadon értelmezheti, jogon kívüli eszközökkel „rendezheti” ezeket a kérdéseket. A minisztérium belső szabályzataiban adhat át jogköröket a kormány által a fenntartói jogok gyakorlásában való közreműködésre kijelölt hivatal elnökének. Miután az elnök és a hivatala jogkörei rendezetlenek a „szabályozásig”, nyugodtan halászhatnak a „zavarosban”. A szakképzési centrumokról – a létrehozásukat elrendelő törvények alapján – csak annyi tudható, hogy élükön főigazgató áll. Továbbá azt, hogy az állami intézményfenntartó központból [KLIK] átkerültek a centrumba – mint tagintézmények – a szakképző iskolák. A több mint ezer iskolából – ez az igazi bűvészmutatvány – létrejött negyvennégy monstrum. A szakképzési centrumok lenyelték a megszűnt iskolákat, azok jogait és vagyonát. De mi is az a centrum? Egy „vízfej”, amelyet – minden szabályozás nélkül – létrehoztak és a beolvasztott intézmények feje fölé ültettek. Arra a kérdésre mi a feladatmegosztás a főigazgató és a tagintézményeket vezető igazgatók között, a centrum szervezeti és működési szabályzata adhat választ. Amíg ez a dokumentum nem rendezi ezeket a kérdéseket, minden jog a főigazgatóé. A főigazgató dönt a munkajogi kérdésekben, a tanulói felvételi ügyekben. Az is kérdéses, hogy a centrum pedagógusai – esetleg százan vagy még többen – alkotnak-e egy nevelőtestületet, vagy tagintézményenként külön-külön. Semmi nem rendezett, a tanítás mégis megkezdődött. A telefonok üzemelnek, az utasítások érkezhetnek. Vajon melyik pedagógus teszi fel a kérdést, jogosult-e a tagintézmény igazgatója munkáltatói intézkedéseket hozni? Vajon melyik szülő teszi fel a kérdést, jogosult-e a tagintézmény tanulói jogviszonyt létesíteni a gyermekével? Nem kérdez senki.

Mint ahogy nem kérdeznek az intézményvezetők, a pedagógusok akkor sem, amikor a 2013. január 1-jétől működő állami intézményfenntartó központ [KLIK] ilyen-olyan rangú hivatalnoka leszól, utasít, elrendel. Kit zavar, ha felülről megmondják, hány fokos szögben kell dőlniük a betűknek a borítékon? Kit zavar, ha közlik, hogyan kell megszervezni az iskolai ünnepségeket? Sőt! Jó, ha a hatalom leveszi a gondolkodás terheit, a felelősséget az intézményvezetőkről, a pedagógusokról.

A köznevelés intézményeit egyébként is a különböző állami hivatalok tetszésük szerint rángatják. Jól példázza ezt a helyzetet a „PÖCS” botrány. Ezek létrehozásának nincs jogszabályi alapja. A „kultuszminiszter” – törvényi felhatalmazás nélkül – rendeletben utasította a köznevelés intézményeit, hogy önértékelés keretében, ötévente teljes körűen értékeljék saját pedagógiai munkájukat, s ennek részeként kétévente kerüljön sor az intézmény pedagógusainak értékelésére is. Ez a rendelet mellesleg „felhatalmazta” az Oktatási Hivatalt arra, hogy kidolgozza az intézményi önértékelés területeit, szempontjait, módszereit és eszközrendszerét. A hivatal pedig közzé is tette azokat az elvárásokat, amelyeket nem jogszabály ír elő, mégis bevasalnak az intézményeken. Legyen hát „PÖCS-e” minden intézménynek, akár kicsi, akár nagy, ha a hatalom ezt akarja.

A jogon kívüli szabályozás megjelenik a pedagógusok minősítő vizsgájának és a minősítési eljárásának megszervezésénél is. A pedagógusok minősítő vizsgája és a minősítési eljárása során – a pedagóguskompetenciákhoz kapcsolódó indikátorok alapján – a minősítő bizottság értékeli a pedagógus tevékenységét. Ez vérre megy. Aki másodszor is megbukik, az – a törvény erejénél fogva – elveszíti állását. A pedagóguskompetenciák körét még felsorolja a kormányrendelet, a lényeget, azok értelmezését már nem végzi el. A kormányrendelet – anélkül, hogy megjelölné ki, mely szerv a felelős az értelmezés elkészítésére – elrendeli azoknak a miniszter jóváhagyása utáni közzétételét az Oktatási Hivatal honlapján.

Az érintettek többsége most is hallgat, s nem csak az oktatásban. Félnek, s ez nem is csoda! A megfélemlítésnek jogon kívüli eszköze a hatalom által létrehozott különböző ágazati köztestületek – kamarák, karok –, azok kötelező tagsága és a köztestületek által kiadott kötelező etikai kódexek. Az etikai kódexben megfogalmazottak megsértése állásvesztéssel járhat, annak ellenére, hogy az etikai kódex nem jogszabály.
A Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara által elfogadott etikai kódex például száz – homályos, félreértelmezhető – pontban írja elő, mit vár ár el tagjaitól, mit kér számon rajtuk. Előírásainak azonban a legbuzgóbb tag sem tud eleget tenni. Az etikus magatartás általános elvei fejezet 24. pontja ugyanis a következőket tartalmazza: „Az Etikai Kódex csak lényeges szakmai etikai elveket és szabályokat rögzít, nem foglalja írásba az egészségügyi szakdolgozóktól elvárható valamennyi erkölcsös magatartási formát. Ebből következik, hogy az egészségügyi szakdolgozónak nem csupán az Etikai Kódex előírásait kell betartania, hanem az általános erkölcsi alapelvekből levezethető követelményeknek is meg kell felelnie.” A Nemzeti Pedagógus Kar rövidesen kiadja a kötelező magatartási szabályokat megállapító etikai kódexét. Az etikai kódex-tervezetnek nincs olyan rendelkezése, amelyet ne lehetne százféleképpen értelmezni. Íme a kötelmek egy része: „Pedagógusként feladatainkat: önkéntes jogkövető magatartást tanúsítva Magyarország Alaptörvényéhez hűen (…) mindenekelőtt a nemzet érdekében, a magyar társadalom iránt elkötelezetten, (…) a legjobb tudásunk szerint szakszerűen, hivatásunk iránti szakmai alázattal, döntéseinkben, nyilatkozatainkban és cselekedeteinkben jóhiszeműen és tisztességesen, megjelenésünkben és magaviseletünkben méltósággal és példamutatóan, (…) a jog és az erkölcs szerint is igazságosan és méltányosan, a gyermekek, a tanulók, a kollégák, a szülők, a fenntartó, a működtető valamint a szakmai és érdek-képviseleti szervezetek jogait és jogos érdekeit védve, (…) a bírálat és az önbírálat szerves egységét alapul véve, legfőképpen pedig mindenben lelkiismeretesen teljesítjük.” Nem véletlen, hogy e szöveg olvasatán az idősebbeknek déja vu érzése támad. Az etikai eljárás hivatalból indul. Az etikai kódex megsértését bárki észlelheti, bárki bejelentheti.

*

A „kisembernek” van választási lehetősége. Beszerzi a megfelelő párttagkönyvet. Hűbérese lesz valamelyik – minél magasabb polcon ülő – „nagyembernek”. Megfogadja az első szabadon választott kormány vezetőjének „tanácsát”, alámerül tíz-húsz évre. Disszidál. [Erről érdemes gyorsan dönteni, amíg csak a határzáron történő belépés számít bűncselekménynek]. Napjainkban ugyanis nem sok esélye van annak, hogy bejön a közmondás: sok lúd disznót győz!