Az ország alaptörvényének kikiáltott FIDESZ-pátens hatodik módosítására vár annak törvényesítése, hogy az ország vezető despotái a jogrend felett állnak.

Az igazság az, hogy ezzel csupán a puszta tények kerülnének rögzítésre, hiszen a magát kormánynak nevező testület tagjai – beleértve a testület vezetőjét is – réges-rég úgy gondolják, s úgy is cselekednek, mint akiknek nem az lenne a feladatuk, hogy megtartsák a törvényeket, s végrehajtsák azokat, hanem úgy, mint akiknek a szava lenne maga a törvény. Történik mindez egy olyan országban, amelynek egyébként is felszámolták a jogrendszerét, mivel néhány nap alatt bármilyen vezéri akaratot törvénybe lehet foglalni, bárkitől bármit el lehet venni, bárkit bármire fel lehet hatalmazni, minden kérdést újra és újra lehet szabályozni. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az említett módosítás elkészítése nem lenne egyszerű, ha tételesen felsorolná a kedvezményezetteket. A kormány tagjain kívül általában fittyet hány a jogrendre mindenki, akit ez a kormány a legkisebb pozícióba helyezett. Természetesen jogtechnikailag megoldható a probléma anélkül is, hogy kimerítő és állandóan bővülő névsormelléklettel egészítenék ki az említett irományt. Jó megoldásnak tűnik a megfelelő párttagkönyvvel rendelkezők mentesítése a jogszabályok megtartása alól. Ez a megoldás azonban ellentétes lenne azzal a kialakult gyakorlattal, amelynek lényege, hogy minden kegy a miniszterelnöktől származhat. Ebből eredően a módosítás egyetlen mondatból állhat: „Felhatalmazást kap Orbán Viktor, hogy saját mérlegelése alapján mentesítést adjon a jogrend megtartása alól.” Természetesen a mentesítés szóban történhet, mivel így lehet igazán sakkban tartani azt, aki úgy hiszi, mindent megúszhat. Az igazi lutri abban van, hogy a kegyenc sosem tudhatja teljes bizonyossággal leszól-e a miniszterelnök a vádhatóságnak, elrendeli-e a személyre szabott törvény elkészítését, ha arra valamilyen okból szükség lesz.

A törvények felett állás ékes példái közismertek: pontatlan, átírt vagyonnyilatkozatok, zűrös lakásügyek, rohamos megtollasodások, átláthatatlan pályázatok. Az említett ügyeknél sokkal aggasztóbb azonban, hogy a nem létező magyar jogrend mellett, már a nemzetközi jog előírásait is nyilvánosan megszegik a hatalom legbiztosabb pillérei. A napi tízórás munkaidő elrendelése értelemszerűen ellentétes a foglalkoztatás kérdéseit rendező magyar joganyaggal. Tudjuk ez nem számít. Sérti az aláírt nemzetközi szerződésekben, továbbá az európai uniós rendelkezésekben foglaltakat is. Ami szintén nem számít, de megüthetjük érte a bokánkat. Természetesen lehet napi nyolc óránál többet dolgozni, kivételesen, ha erre szükség van, de a heti munkaidő felső határa a negyvennyolc óra nem léphető túl. A többletmunkáért pedig ellenszolgáltatás jár szabadság, vagy annak megváltása. Mellesleg, ha szükség van a rendkívüli munkavégzés elrendelésére, akkor is figyelembe kell venni az érintettek személyi, család és egyéb körülményeit, mert az elrendeléssel ezek nem kerülhetnek veszélybe. Így például a munkáltató nem hozhatja olyan helyzetbe a szülőket, hogy ne tudjanak gyermekükről gondoskodni, bölcsődébe, óvodába vinni, onnan elhozni. Lázár János és Szíjjártó Péter miniszter urak esetében szó sincs rendkívüli munkavégzés jogszerű elrendeléséről! Ők azt gondolják magukról, mindent megtehetnek alárendeltjeikkel, úgy sem mernek szólni. Nem rendkívüli munkát, hanem rabszolgasorsot hirdettek, amikor kötelezték a minisztériumban dolgozókat arra, hogy napi tíz órát szolgálják őket.

A heti munkaidő további csökkentése aktuális európai szakszervezeti követelés. A heti munkaidő növelése éppen olyan unortodox intézkedés, mint a tankötelezettség idejének csökkentése a tizennyolcadik életévről a tizenhatodikra. Ha növelem a munkaidőt, kevesebb dolgos kézre van szükség. Ha csökkentem a tanulási időt, nő a munkaerőpiacra lépők száma. Jól érzékelhetően átgondolt, egymással harmonizáló intézkedésekről van szó.

A tankötelezettség idejének csökkentése éppúgy nem váltott ki társadalmi ellenállást, mint a gyermekéhezés növekedése. A gyermekek sorsa éppúgy mellékes a szavazópolgárok értékítéletében, mint a hajléktalanok megalázása, a rokkantak bűnözővé nyilvánítása. A szolidaritásnak hazánkban nincs mozgósító ereje. A jogállami követelmények felrúgása keveseket izgat. Vajon, ha megszólal „a nyolc óra munkát, nyolc óra pihenést, nyolc óra szórakozást” egyszer már teljesült, s most a hatalom által elcsent régi-régi követelés megzenésített szólama, hangosak lesznek-e az utcák az aktuális refréntől: eddig és ne tovább!