Az oktatási államtitkár tankönyvügyekben kiadott utolsó intézkedéseinek egyike kiverte a politikusoknál a biztosítékot. Nevezetesen az a körlevele, amelyben eligazította az iskolákat, milyen módon, milyen termékek közül választhatnak az iskolák tankönyvet.

A politikusok, ahogy az illik, kihasználva a jó alkalmat és a néhány, még előttük nyitva álló sajtófelületet, aggódó hangon és aggódó arccal szálltak síkra a pedagógusok tankönyvválasztási szabadságáért, az iskolai önállóságért. Csakhogy az egész tankönyvügy jószerével hidegen hagyta azokat akiket érint: a szülőket, a pedagógusokat, a tanulókat. Csakhogy az egész tankönyvügy egy epizód abban a folyamatban, amelynek eredményeképpen felszámolták a tanítás szabadságát és a tanulás szabadságát. Az államtitkári intézkedés persze tisztességtelen, és jogellenes! De a közoktatás közneveléssé silányításának folyamatában – épp úgy mint az ország jogállamból diktatúrává átalakításában – nem lehetséges jogszerű és tisztességes lépést találni. A jelenlegi hatalomgyakorlás lényege ugyanis éppen az, hogy áttekinthetetlenné tették a jogalkotást, a jogrendszert, felszámolták a jogállamot, a jogbiztonságot. Ezért az állami döntések nem a jog által meghatározott feltételekre épülnek, hanem a döntéshozók szubjektív, ezért kiszámíthatatlan értékítéletére. Miért lenne ez másképpen az oktatás terén? Az oktatásirányítás átalakításának is az lényege, hogy csak az történhessen, amit az állam akar. Az iskolai önállóságot, a pedagógus szabadságát siratni, csupán azért, mert kaptak egy jogellenes, ezért nem létező ukázt az iskolák, teljesen értelmetlen annak tükrében, hogy 2013. január elsején az állam által az önkormányzatoktól lenyúlt iskolák megszűntek mint önálló szervezetek. Az állami iskola nem más, mint egy hivatali részleg, amelynek az a feladata, hogy végrehajtsa az állami parancsot. A hivatal és benne a pedagógushivatalnok utasítható. A köznevelés legfontosabb jellemzője az államosítás óta a „kézi vezérlés”. Az egyes intézmények, az intézményekben dolgozók tevékenységét nem a jog határozza meg, hanem az irányítást ellátók parancsai. Ezért tankönyvügyben kár siránkozni.

Az ország Sors szimfóniáját ez a hatalom írta meg. Lejátszatásához kért és kapott felhatalmazást. Az oktatásban ehhez a kottát az állam a tankönyvekben rögzítette. Miután a megkezdett út befejezéséhez a folytatás jogát a hatalom megkapta, használatát – részéről teljesen érthetően – meg is követelheti. Az, hogy az a zene, amit e kották alapján le kell játszani sokak szerint hamis, április 6-a után semmit nem számít. Éppen az oktatáshoz kapcsolódóan lehetett volna, kellett volna valami közérthetőt üzennie a választóknak, azoknak, akik komolyan azt gondolták, hogy azt a Sorsot, amit az országnak szánnak, nem kellene lejátszani. Talán érdemes lett volna közérthetővé tenniük, hogy a közmunkás lét nem lehet perspektíva gyermekeik számára. Talán érdemes lett volna közérthetővé tenniük, hogy a nyomorból, a tisztes megélhetés felé vezető út a szabad iskolán, az egyénre szabott oktatáson keresztül érhető el. Talán érdemes lett volna közérthetővé tenniük, hogy a mindenki számára nyitva álló, az apánál különb gyermeket nevelő szabad iskola csak szabad országban működhet. Nem sikerült! A nyomor, az iskolázatlanság, a reménytelenség ikertestvérek, annak a hatalomnak a szövetségesei, amelyik úgy gondolja, mindenki annyit ér amennyije van. A nyomor, az iskolázatlanság, a reménytelenség együtt alkotják e hatalom legbiztosabb támaszát, a kiszolgáltatottságot. A kiszolgáltatott közmunkás hálás a kenyéradó gazdájának. A kiszolgáltatott pedagógus örül, hogy helyette döntenek. Az iskolai tankönyvrendelések elkészültek. Az Országházban a karmester beint a zenekarnak, kezdődhet a szimfónia. Vajon mikor merik a grófi szérű koldusai, rossz álmú zsellérjei hangosan kimondani, hogy övék – s nem grófjaiké – e bús élet és a kalász?