Úgy tűnik, az oktatás a kormány és minden bizonnyal a miniszterelnök kedvenc játszótere. Annak ellenére ugyanis, hogy 2010 óta teljes egészében átszervezték és újraszabályozták mind a közoktatás, mind a felsőoktatás egész rendszerét, az alkotó nem pihen, nem elégedett önmaga teljesítményével.

Újra és újra hozzányúl mind a két rendszerhez. E kérdés felvetése azért vált aktuálissá, mivel éppen a napokban láttak napvilágot azok az elképzelések, amelyek a felsőoktatásról szóló törvény és a hozzá kapcsolódó végrehajtási rendeletek átalakítására irányulnak. A tervezett intézkedések közül a legnagyobb visszhangot és a legnagyobb hallgatói tiltakozást az az elképzelés váltotta ki, amelyik a felsőoktatásban szerezhető képesítések jegyzékének kiadásáról szól. A napvilágot látott kormány-előterjesztés szerint az újraszabályozás indoka az Európai Képesítési Keretrendszer és a Magyar Képesítési Keretrendszer összhangba hozatala. Ez elfogadható indok lenne a változtatásra, ha nem kapcsolódna össze a felsőoktatási intézmények képzési szerkezetének racionalizálásával, a szakok számának csökkentésével. A megfogalmazott kormányzati cél, hogy a felsőoktatási intézmények képzési kínálata a foglalkoztatási struktúra ismeretében igazodjon a társadalmi, gazdasági, regionális fejlesztésekhez. Az előterjesztésben azonban nyoma sincs annak, hogy a változtatásokat milyen tapasztalatok, milyen következtetések, milyen jelzések, gyakorlati tapasztalatok alapján vonták le. Az előterjesztés nem tér ki a várható következményekre, például arra, hogy a felsőoktatási intézmények működésében, finanszírozásában, foglalkoztatási helyzetében milyen változásokat eredményezhet az új jegyzék. A hallgatói tiltakozást az váltotta ki, hogy a kormányzati elképzelések szerint a társadalomtudományok terén, illetőleg a nemzetközi képzések területén csökken a szakok száma. Ez a kormányzati lépés igazodik az elmúlt évek gyakorlatához, amely úgy foglalható össze: az oktatás terén nem lehet más döntéshozó, csak az állam. Az államnak nem kell kérdeznie. Az állam tudja, hogy milyen ismeretek elsajátítására lehet közpénzt fordítani. Ami az államnak nem fontos, az másnak sem lehet fontos.

Az tény, hogy az egész oktatási rendszer egységes kormányzati áttekintésének nem sok jele van. Ez azonban tudatos porhintés, tudatos ködösítés. Ne lehessen kiigazodni, felismerni mi is történik valójában. Így például a köznevelés totális államosítása mára megtörtént. Mégis azok az intézkedések még hátravannak, amelyek messzemenően kihatással vannak a felsőoktatásra. Az államosított köznevelés rendszerében a kormány szabadon dönt arról, hogy az állami fenntartású intézményrendszerben hány tanulónak biztosít felvételi lehetőséget a gimnáziumba, a szakközépiskolába, illetve a szakiskolába. A tizenhat éves korig tartó tankötelezettség lényege, hogy ezután az időpont után nincs állami gondoskodási kötelezettség. Tetszés szerint csökkenthető az iskolarendszer befogadóképessége. Akik nem jutnak be iskolába, azok az úgynevezett HÍD-programokban folytatják a tankötelezettség teljesítését. A szakképzés rendszerének átalakítása is most folyik. Újraszabályozzák a szakképzésben résztvevő iskolák rendszerét, képzési szerkezetét. A felsőoktatás szempontjából korántsem mindegy, megvalósul-e az a kormányzati elképzelés, hogy radikálisan csökkentik az érettségizők, ezen belül a gimnáziumi érettségihez jutók számát? Megszűnik-e az egységes érettségi rendszere és a szakközépiskolai szakmai érettségi csak szakirányú felsőoktatásba történő bekapcsolódásra jogosítja-e fel tulajdonosát? Tovább nehezítik-e a felsőoktatásba való bejutást, a felvételi követelmények és a felvételi eljárás szigorításával? 2011 óta – hol ezen a területen, hol azon – végrehajtott apró lépésekkel tör a kormány céljának megvalósítása felé. Tudatosan cselekszik. Bármilyen furcsa, ugyanis azt akarja elérni, hogy az ország műveltségi szintje ne nőjön, hanem éppen ellenkezőleg, csökkenjen. Azt hiszi, azt feltételezi, minél kevesebben vannak azok, aki tanulhatnak, annál kevesebb azoknak a száma, akik értik a társadalmi folyamatokat, akik kétségbe vonják a hatalmon lévők intézkedéseit Ezért válthat kormányzati programmá: legyen minél több szakmunkás, jussanak minél kevesebben érettségihez. Ez a hatalom fél a másként gondolkodóktól. Ezért törekszik arra, hogy a hatalmi gépezet működtetését az állam által közvetlenül irányított felsőoktatásban végzett emberekkel végeztesse el. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem létrehozásával az állam megteremtette azt a bázist, amelyen a számára szükséges és elégséges, lojális szakembergárda biztosítható. Ezért növeli a kormány céljait megvalósító Nemzeti Közszolgálati Egyetem felkészítési lehetőségeit, és csökkenti a konkurens felsőoktatás képzések lehetőségeit.

A 2014-es választásokon Orbán Viktor megígérte folytatják a megkezdett utat. Az oktatás terén ezt is teszik. A választók előtt nem lehetett ismeretlen a hatalom szándéka: meg kívánja mondani, kiből lehet „valaki”, ki legyen szakmunkás, közmunkás. A demokratikus ellenzék nem tudta megértetni a szegénységben élőkkel, hogy ők és gyermekeik felemelkedésének egyetlen útja van, a tanulás. Az elszegényedéstől rettegő középosztálybeliekhez sem jutott el üzenetük a tanítás szabadságának visszaállításáról, az oktatáshoz való hozzáférés szabadságának garantálásáról. Meg kellett volna értetniük a választókkal, hogy a tanítás szabadsága és a tanulás szabadsága a válasz a terrorizmusra, a rasszizmusra, a kirekesztésre. A tanulás szabadsága és a tanítás szabadsága a legbiztosabb és a legjobb fegyver a szegénység és az elszegényedés ellen. Bizonyított tény, hogy minél magasabb iskolai végzettséggel rendelkezik valaki, annál jobban boldogul az életben, annál könnyebben vált életpályát, annál biztosabb a munkaerő-piaci helyzete, annál magasabb jövedelemre tehet szert. Az ország műveltségi szintjének emelése nem csak egyéni érdek. Ez az alapja az ország fenntartható fejlődésének.

A felsőoktatás átalakítása ezért az egész ország jövőjének átalakítása. Nem véletlen, hogy 2005-ben az Országgyűlés olyan felsőoktatási törvényt fogadott el, amely a felsőoktatási intézmények részére széleskörű szakmai, gazdasági autonómiát biztosított, és szélesre tárta a felsőoktatási intézmények kapuit. Az akkor elfogadott törvény azokra az esélyegyenlőségi intézkedésekre épült, amelyek a közoktatásban bevezetésre kerültek: tizennyolc éves korig tartó tankötelezettség, középiskolai tanulmányok és érettségi eredmények alapján történő bejutás a felsőoktatásba, kedvezmények a hátrányos helyzetű családból érkező felvételizőknek.

Hazánk közállapotát jól jellemzi, hogy a felsőoktatás rendszerének átalakítását 2011-ben szinte zokszó nélkül vették tudomásul az intézményben dolgozók, az oktatók, a kutatók és az intézményben tanulmányokat folytató hallgatók. Nem emelték fel a szavukat azok sem, akiknek ugyanebben az időszakban megszigorították a felsőoktatásba való bejutás feltételeit, megemelve a belépési küszöböt, és átalakítva az érettségi vizsga rendszerét. Mindezt tette úgy a hatalom, hogy időt sem hagyott az érintetteknek a változásokra történő felkészülésre. Ez a társadalmi közöny bátorítja fel a kormányt arra, hogy tetszése szerint, minden egyeztetés nélkül hozzányúljon bármihez, amit jónak lát, ami a hatalomnak előnyös. A 2014 nyarán bevezetett kancellária-rendszer volt a kegyelemdöfés a felsőoktatási autonómiájának. 2005-ben, amikor az országgyűlés előírta, hogy minden állami felsőoktatási intézményben alakuljon irányító testület, amelybe a kormány is delegálhat tagokat, s amely testület szűkítette volna a szenátus döntési jogosítványait, az Alkotmánybíróság – az akkori köztársasági elnök előzetes normakontrollra vonatkozó indítványára – megsemmisítette e rendelkezéseket. Az Alkotmánybíróság határozatának indokolása szerint „…a felsőoktatási autonómia folytán a felsőoktatási intézmény a kormánytól, az államigazgatástól önálló és független. Az önállóság és függetlenség nemcsak a szűk értelemben vett tudományos, oktatási és kutatási tevékenységre terjed ki. A tudományos autonómiájának biztosítása érdekében a felsőoktatási intézmény szervezetalakítási, működési és gazdálkodási önállóság is megilleti.” A miniszterelnök által kinevezett és irányított kancellár lényegében átvette a felsőoktatási intézmény működésének irányítását. A felsőoktatás zokszó nélkül tudomásul vette, hogy újabb zablát raktak a fejére.

A kormányzatnak nem kell nagy levegőt vennie ahhoz, hogy szokásához híven – bevált gyakorlatként – minden előzetes egyeztetés nélkül további kísérleteket tegyen a változtatásokra. Ilyen próbálkozás volt a felsőoktatás képzési rendszerének átalakítása és haladéktalan – a napvilágot látott előterjesztés szerint 2015. szeptember 1-jei – bevezetése. Ez most nem sikerült. Ez a kísérlet teszt volt, az érintettek tűrőképessége határának feltérképezésére. A tervezetből ez ki is olvasható: az emberi erőforrások minisztere és az igazságügyi miniszter által „fémjelzett” előterjesztésen feltüntették az abban foglaltak „nem tekinthetők a kormány álláspontjának”. Az utcára vonuló hallgatók elérték, hogy befejezhessék a felsőoktatásban megkezdett tanulmányaikat. Nem lehetetlen az sem, hogy fellépésük nyomán a „halálra ítélt” képzési formák időlegesen megmenekülnek. Ez nem változtat azon a tényen, hogy az ország, benne a köz- és a felsőoktatás helyzetét a költő gondolatainak „átültetésével” lehet legjobban jellemezni: tobzódó hatalom, elenyésző ország, korgó gyomrú tömegek, halvány felismerés, hogy ami enyészetté válik az nem a hatalomé, hanem a tömegeké. Tisztelet a hallgatóknak. Az elért engedmény azonban kevés ahhoz, hogy az ország megmeneküljön a „lecsúszástól”. Ehhez arra van szükség, hogy a mai hatalmat leváltsák azok a politikai erők, amelyek fontosnak tartják a tanszabadság és a tanulás szabadsága jogának visszaállítását.