A történelmi tapasztalatok tükrében hazánk a vesztébe rohan. Egy szűk csoport érdekében használják fel az ország erőforrásait. Nincs biztonságban a tulajdon. Hiányoznak a befektetésre ösztönző egyenlő feltételek. Ezek jellemzik a kizsákmányoló gazdasági és politikai berendezkedést, amelyben a megvalósuló gazdasági növekedés nem lehet tartós. A politikai hatalom széles körű megosztására lenne szükség. Ennek egyik bevált formája a népszavazás.

Gondolatok a nép(nem)szavazásról

Azt állítja Kósa Lajos, az olimpiai pályázat visszavonásával kapcsolatos döntés félremagyarázatakor: népszavazás útján nem lehet kormányozni. Ez az állítás sokkal hitelesebben hangzott volna, ha nem szűkíti le beismerő vallomását, hanem elismeri – pártja nevében -, nem tudunk, nem akarunk kormányozni. Mert amit mond, az ostobaság, ami az ő szájából elhangozva nem szokatlan dolog. Nem mentség számára, hogy igen rövid időn belül kiderült, most sem a saját szövegét nyomja, hanem amit bemagoltatnak vele. Nyilatkozatai vigaszul szolgálnak mindazoknak, akik – hála a magyar oktatási rendszer hagyományainak – szövegértési problémákkal küzdenek: lám így is lehet „nagy ember” valaki. Tudhatná, a népszavazás lényege, hogy a választók nem országgyűlési képviselőiken keresztül, hanem közvetlenül közlik a végrehajtó hatalommal, mi a feladatuk. Ez a megoldás csak abban az esetben okoz gondot a címzettnek, ha a kormányzat önjáró, s nem végrehajt, hanem saját feje szerint, saját érdekei céljából cselekszik.

Rohanás a vesztünkbe

A rendszerváltó és rendszerváltás utáni politikai erők az Országgyűlést és nem a választókat fogadták el alkotmányozó hatalomnak. Ebben nagy szerepe van az Alkotmánybíróságnak, amely – konkrét alkotmányi tiltó rendelkezés hiányában is – arra a következtetésre jutott még a kilencvenes években: „A parlamentáris kormányformának a képviselet útján való hatalomgyakorlás a meghatározó formája. A közvetlen hatalomgyakorlás ebben az alkotmányos berendezkedésben szükségszerűen kiegészítő, másodlagos forma…” Mentségéül azoknak, akik döntési helyzetben voltak 1989-1990-ben – az Alkotmány elkészítésénél -, hazánkban nem volt, nem lehetett gyakorlata a választói akarat bármilyen formában történő megnyilvánulásának. Súlyos tévedésnek bizonyult azonban ez a fajta rövidlátás, mivel ez vezetett el a mai helyzethez. A közvetlen választói akarat „leminősítése” tükrözi a politikai erők bizalmatlanságát és félelmét a kiszámíthatatlannak, ösztönösnek, tájékozatlannak ítélt választói tömegektől. Bizonyítja ennek az elvnek az érvényesülését az eddig megtartott csekély számú népszavazás is.

A népszavazás szabályai nem egyszer változtak meg az első, 1989-ben hatályba lépett törvény megjelenése óta, annak ellenére, hogy „kétharmados” jogszabályról van szó. Abban az esetben, amikor a népszavazás az országot irányító politikai erők kezdeményezésére került kiírásra – kétharmados parlamenti többség birtokában -, a siker biztosítása érdekében megváltoztatták, könnyítették az érvényességhez és eredményességhez szükséges szabályokat. Miután az eddigi népszavazások döntő többsége a politikai pártok egymás elleni küzdelmének az eszköze volt, a most regnáló hatalom – kétharmados többség birtokában – olyan szabályokat vezetett be, amelyek alapján a kormányzati támogatást nem élvező népszavazás elindítása, illetve eredményes és sikeres megszervezése a korábbi szabályokhoz képest lényegesen nehezebbé vált.

Rendeltetésellenes joggyakorlás

A népszavazás intézményének bevezetése óta hétszer volt országos népszavazás napjainkig. Az 1989-es őszi népszavazást az ellenzéki kerekasztal négy pártja – Fidesz, FKGP, MSZDP, SZDSZ – kezdeményezte, a következő kérdésekben: „Csak az országgyűlési választások után kerüljön-e sor a köztársasági elnök megválasztására? Kivonuljanak-e a pártszervek a munkahelyekről? Elszámoljon-e az MSZP a tulajdonában, vagy kezelésében lévő vagyonról? Feloszlassák-e a Munkásőrséget?” Ez volt az úgynevezett „négyigenes” népszavazás. Az utolsó három kérdésről az Országgyűlés 1989 őszén, a népszavazás előtt döntött. Igazi tétje ezért a köztársasági elnök megválasztására vonatkozó kérdésnek volt, mivel az indítványozók szerették volna megakadályozni, hogy az első szabad választások előtt, az MSZMP többségű képviselőkből álló Országgyűlés válassza meg a köztársasági elnököt. A népszavazás sikeres és eredményes volt. Bejött a négy igen.

A második népszavazást az MSZP kezdeményezte. A feltett kérdés a következő volt: „Kívánja-e Ön, hogy a köztársasági elnököt közvetlenül válasszák meg?” Miután a szavazók 14 százaléka
jelent meg, az 1990 júliusában tartott népszavazás érvénytelenül zárult. Az akkor érvényes szabályok szerint ugyanis „Az országos népszavazás akkor érvényes és eredményes, ha az ország összes választópolgárának több mint a fele érvényesen szavazott és az érvényesen szavazóknak több mint a fele a megfogalmazott kérdésre (kérdésekre) azonos választ (válaszokat) adott.” A köztársasági elnököt az Országgyűlés választja mind a mai napig. Így lehet kormányzópárthoz kötődő, azt kiszolgáló köztársasági elnöke az országnak.
A harmadik népszavazásra1997 júliusában került sor Országgyűlés kezdeményezésére. A következő kérdésre kellett válaszolni: „Egyetért-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság a NATO-hoz csatlakozva biztosítsa az ország védettségét.” Az esemény előtt a parlament megváltoztatta a népszavazás szabályait a következők szerint: „Az országos népszavazás eredményes, ha az érvényesen szavazó választópolgárok több mint a fele, de legalább az összes választópolgár több mint egynegyede a megfogalmazott kérdésre azonos választ adott.” A korábbi szabályokhoz képest ez lényeges könnyítés volt. A változtatás bejött: a jogosultaknak kevesebb mint a fele jelent meg (49 százalék), viszont a szavazók 85 százaléka a belépésre voksolt.

Az – az MSZP kezdeményezésére – 2003 áprilisában – ügydöntő népszavazást tartottak a a következő kérdésről: „Egyetért-e azzal, hogy a Magyar Köztársaság az Európai Unió tagjává váljon?” A népszavazáson a résztvevők döntő többsége (83,7 százaléka) a csatlakozásra szavazott, igen alacsony – a szavazásra jogosultak 45,62 százalékának – részvétel mellett. Az új szabályok alapján a kérdés megkapta a szükséges támogatást.

2004 nyarán a Magyarok Világszövetsége kezdeményezett aláírásgyűjtést a határon túl élő magyarok számára kedvezményesen megadandó magyar állampolgárságért. Fél évvel korábban a Munkáspárt indított aláírásgyűjtést a kórházak magánosításának leállítása érdekében, melyhez a Fidesz is csatlakozott. 2004 decemberére a következő kérdésekben írták ki a népszavazást: „Egyetért-e Ön azzal, hogy az egészségügyi közszolgáltató intézmények, kórházak maradjanak állami, önkormányzati tulajdonban, ezért az Országgyűlés semmisítse meg az ezzel ellentétes törvényt?” „Akarja-e, hogy az Országgyűlés törvényt alkosson arról, hogy kedvezményes honosítással – kérelmére – magyar állampolgárságot kapjon az a magát magyar nemzetiségűnek valló, nem Magyarországon lakó, nem magyar állampolgár, aki magyar nemzetiségét a 2001. évi LXII. tv. 19. § szerinti »Magyar igazolvánnyal« vagy a megalkotandó törvényben meghatározott egyéb módon igazolja?” A népszavazáson a jogosultak 37,49 százaléka jelent meg. Egyik kérdésre adott válaszok aránya sem haladta meg a 25 százalékot, ezért a referendum eredménytelen volt.

A Fidesz és a KDNP 2007 őszi kezdeményezésére a következő három kérdésben tartottak: „Egyetért-e Ön azzal, hogy az államilag támogatott felsőfokú tanulmányokat folytató hallgatóknak ne kelljen képzési hozzájárulást fizetni?” „Egyetért-e Ön azzal, hogy a háziorvosi ellátásért, fogászati ellátásért és járóbeteg-szakellátásért továbbra se kelljen vizitdíjat fizetni?” „Egyetért-e Ön azzal, hogy a fekvőbeteg-gyógyintézeti ellátásért a jelen kérdésben megtartott népszavazást követő év január 1-jétől ne kelljen kórházi napidíjat fizetni?” A 2008. márciusában megrendezett népszavazás mindhárom kérdésben eredményes volt, 50,40 százalékos részvétel mellett. A tandíj eltörlésére az érvényes szavazatot leadók 82,49, a járóbeteg-ellátásért, háziorvosi ellátásért és a fogászati ellátásért fizetett „vizitdíj” megszüntetésére az érvényesen szavazók 82,69, a kórházi „ágydíj” megszüntetésére az érvényesen szavazók 84,33 százaléka voksolt igennel.

A kormány 2016 elején népszavazást kezdeményezett a következő kérdésben: „Akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” A népszavazásra az Alaptörvény új, a korábbinál sokkal szigorúbb szabályai szerint került sor: „Az országos népszavazás érvényes, ha az összes választópolgár több mint fele érvényesen szavazott, és eredményes, ha az érvényesen szavazó választópolgárok több mint fele a megfogalmazott kérdésre azonos választ adott.” A népszavazás érvénytelen volt, mivel a szavazásra jogosultak kevesebb mint a fele (41 százaléka) adott le érvényes szavazatot. Az érvényesen szavazók több mint 98 százaléka nemmel válaszolt a feltett kérdésre.

Lehetne más is

Más országok gyakorlata bizonyítja, nem igaz, hogy a kormányzati munkában nem kaphatnak szerepet a választók. Új-Zélandon népszavazás döntött arról, újra cseréljék-e az ország régi zászlaját. Svájcban rendszeresen tartanak népszavazást. A közelmúltban népszavazással döntöttek például az alapjövedelemről, a jegybanki devizakészletek aranyba fektetéséről, a bűncselekményt elkövető külföldiek kitoloncolásáról, Graubünden 2026-os téli olimpia megrendezésére történő pályázatának benyújtásáról.

A 2010-ben megkezdett úton továbbhaladva, megvalósulhat a miniszterelnök egykori ígérete: „senki nem marad az út szélén”. Az ország csődbejutásával mindenki az árok mélyén találhatja magát. „Más irányt kell találni. Nem lehet visszatérni a 2010-es útelágazáshoz”, mondják a leváltására készülők. Csak az irány bizonytalan. Sőt! Létezik olyan alternatíva is, amely riasztó. Annyi bizonyos: nem jó olyan országban élni, amelyben félni kell. Nem jó olyan országban élni, amelyben éhező millióknak reményük sincs a jóllakásra. Nem jó olyan országban élni, amelyben minden bizonytalan.

Az új irány a hatalom széles körben történő megosztása lehet. Olyan hatalommegosztás, amely kizárja, hogy egyetlen ember dönthesse el az ország sorsát, jövőjét. Egyetlen ember dönthessen ezermilliárdok elosztásáról, az országhatár körbekerítéséről, hadiállapot kihirdetéséről az Európai Unió ellen, több ezer milliárdos beruházásokról, s kapcsolódó hitelfelvételről. A választási győzelem – legyen az bármilyen arányú – nem adhat felhatalmazást arra, hogy a nyertes politikai erő, a saját érdekének megfelelően alakítsa át az országot, az ország jövőjét. Ezért új Alkotmányra van szükség, amely garantálja a hatalom széles körben történő megosztását, biztosítja a választók széleskörű beleszólási jogát a döntéshozatalba. Ennek bevált formája a népszavazás.

Mindenekelőtt az új Alkotmányt kell népszavazás útján elfogadni. Nem mellőzhető a népszavazás az Alkotmány módosításakor sem. Az új Alkotmánynak nem gátolnia, hanem segítenie kell a népszavazás intézményének széles körben történő érvényesülését. Ezért köteleznie kell a végrehajtó hatalmat arra, hogy az ország életét hosszabb távon meghatározó, több kormányzati cikluson átnyúló kérdésekben népszavazás útján szerezze be a választók véleményét.

Addig, ameddig a hatalommegosztás új rendje ki nem épül, csak abban lehet reménykedni, Kósa Lajosnak lesz még alkalma félremagyarázni a kormányzattal szembeni sikeres népszavazási aláírásgyűjtést.