A „folytatjuk” programja az oktatásban

Aki azt állítja, hogy a közoktatás rendszerének szétverése befejeződött, az egyrészről jól látja és jól értékeli a helyzetet, másrészről viszont tévedésben van.

A közoktatás rendszere ugyanis több elemre osztható. Egyes elemeinek megszállása és megsemmisítése valóban végbement. Más elemeinek megszállása megtörtént, szétveréséhez, a megkezdett rombolási folyamatok folytatásához és befejezéséhez azonban még némi időre van szükség, amit meg is kapott a választóktól a hatalom. A közoktatás rendszere több ezer milliárdos értéket képvisel. Ennek egy része pénzben ki nem fejezhető vagyoni értékű jogokból, más része jól forintosítható ingó és ingatlanvagyonból áll. Ez a rendszer pénzben ugyancsak ki nem fejezhető értékeket állított elő. A vagyoni értékű jogokat nevezzük szellemi tőkének. Az ingó és ingatlanvagyont nevezzük vagyoni tőkének. Az előállított értéket nevezzük hozzáadott értéknek. A közoktatás rendszerében mind a három elem társadalmi, közösségi célokat, érdekeket szolgált. A rendszer működtetése a helyi közügyek közé tartozott, és a törvény 1993-ban történő elfogadásakor megfogalmazott célokat szolgálták: tolódjon ki minél messzebbre a pályaválasztás kényszere, tizenhat éves kor után kezdődjön a szakképzés, növekedjen az iskolában eltöltött évek száma, a korosztály hetvenöt százaléka szerezzen érettségi bizonyítványt. Mindezek eredményeképpen növekedjen az összlakosság iskolázottsági szintje, megalapozva ily módon a gazdaság fenntartható fejlődését. A helyzet alapvetően megváltozott a rendszer államosításával. Az államosítás következtében a köznevelés irányítása, ellenőrzése, működtetése, intézményeinek fenntartása lényegében állami monopóliummá vált. Az állam lemondott arról, hogy továbbfolytassa az eredeti célkitűzéseket: csökkentette a tankötelezettség idejét, megszigorította a középiskolába való belépés feltételeit, tizenhat éves kor elérése után kiesnek a rendszerből azok, akik átlag alatti teljesítményt érnek el. Megfogalmazódott annak a szándéka, hogy az adott korosztály több, mint ötven százaléka legfeljebb a hároméves szakiskolát végezze el. Az egységes, egyenértékű érettségi megszüntetésével keveseknek nyíljon lehetőség – az elitképzést biztosító felsőoktatásba való belépéshez szükséges – gimnáziumi érettségi megszerzésére.

Az állami intézmények mellett működhetnek az egyházi és a magánintézmények, amelyek – a finanszírozás, az engedélyezési eljárások, az állami ellenőrzési rendszer miatt – ki vannak szolgáltatva a hatalomnak. Az egyházi intézmények kivételezett helyzetbe kerültek. Az állam szándéka szerint szervezik és biztosítják az elitképzés bázisát. Az óvodák önkormányzati fenntartásban maradtak, lényegében megtarthatták azokat a jogosítványaikat, amelyek a közoktatás rendszerében megillették őket. Munkájuk eredményességét nagyban rontja, hogy a köznevelés intézményrendszerétől elszigetelve láthatják el feladataikat.

A közoktatás szellemi tőkéje magába foglalta mindazokat a dokumentumokat, amelyeket az iskolák és a kollégiumok elkészítettek az elmúlt húsz évben. Ezek nemcsak helyi tantervekből álltak, hanem tartalmazták az iskolák által kidolgozott kerettanterveket, pedagógiai rendszereket, tankönyveket. Az államosítással a volt önkormányzati intézmények megszűntek, egy hivatal részévé váltak, jogszerző képességüket felszámolták, dokumentációjuk tulajdonjogát elvesztették, átszálltak az államra, az állam pedig a kukába hajította azokat. A közoktatás szellemi tőkéje magába foglalta a tanítás szabadságát, a nevelőtestületi közös gondolkodás jogát és felelősségét, a pedagógus nagyfokú mozgásterét a nevelőtestületi döntések keretein belül. Így kaphatott egy-egy iskola, kollégium önálló, sajátos arculatot. Az intézményfenntartó hivatal szervezeti egységévé vált köznevelési intézmények nem rendelkeznek költségvetéssel, vezetőjük nem létesíthet foglalkoztatási jogviszonyt. Minden pedagógusnak egy személy, az intézményfenntartó hivatal elnöke a munkáltatója. Így minden pedagógus kiszolgáltatottá vált, nem válthat munkahelyet az állami rendszeren belül, csak az ő engedélyével. Az intézményvezető nem alakíthatja az intézmény arculata szerint a nevelőtestületet. Az állami kötelező tantervek és a hozzájuk rendelt kötelező tankönyvek megszüntették az iskolai innovációt, az egyéni tanulási útvonalak kidolgozásának lehetőségét. A pedagógus az állami tanterv végrehajtójává vált. A közoktatás szellemi tőkéje magába foglalta a befogadó, nyitott, partneri kapcsolatokra épülő intézmény eszméjét, a pedagógus-szülő-tanuló együttműködésére, az új pedagógiai módszerek befogadására, a tanulói munkaterhek csökkentésére épülő tanulási-tanítási folyamat kialakításának lehetőségét. A tantervi utasítás bevezetése együtt járt a tanulói munkaterhek radikális megnövelésével, a készségek, képességek fejlesztésére irányuló pedagógiai folyamatoknak a háttérbe szorításával és az elszámoltatásra épülő, hagyományos poroszos nevelésnek és oktatásnak a rehabilitálásával. Nem a gyermek mindenek felett álló érdekének, hanem az állami akaratnak kell érvényesülnie. Nem vitás, a közoktatás szellemi tőkéjének felszámolása az előző kormányzati ciklus „sikertörténetei” közé tartozik.

A közoktatás vagyoni tőkéjének jelentős részét az állam adta át 1990-ben a helyi önkormányzatoknak. Ezt a vagyont az önkormányzatok megőrizték, megóvták, bővítették, fejlesztették. A vagyoni tőkéhez kapcsolható szellemi tőke a többcélú intézmények széles skálájának kialakulása. A többcélú intézményrendszerben az önkormányzatok a gyermekeknek legjobb megoldásokat alakíthatták ki, összekapcsolva például az óvodát, az iskolát a könyvtárral, a sport és kulturális intézményekkel. Ezzel a megoldással biztosítani lehetett, hogy a gyermek egyetlen intézményben jusson el az óvodától az érettségiig, illetve azt is, hogy abban az intézményben, amelyben tanulmányait folytatja, megtalálja a szabadidő hasznos eltöltéséhez szükséges feltételeket, szolgáltatásokat is. A vagyoni tőke jelenleg nélkülözi a gondos gazda óvó kezeit, de felélése még várat magára. Igaz, a többcélú intézményeket elemeire szedték szét. Az államosítás a vagyoni tőke tekintetében azonban még csak részlegesen zajlott le. Első lépésben az állam kártalanítás nélkül kisajátította a megyei önkormányzatok fenntartásában lévő közoktatási intézmények ingó és ingatlan vagyonát. A második államosítási körben azonban már nem a tulajdonjogot szerezte meg az állam, hanem „csupán” a vagyon feletti rendelkezés jogát. Egyidejűleg arra kötelezte a háromezer lélekszámúnál nagyobb települési önkormányzatokat, hogy az állam által ingyenesen megszerzett és ellenszolgáltatás nélkül használt tulajdonukat tartsák rendben, illetve az elkobzott ingatlanokban lévő intézmények működéséhez szükséges tárgyi feltételekről gondoskodjanak. A gyakorlatban ez a megoldás azzal a következményekkel járt, hogy az elmúlt kormányzati ciklusban a vagyontárgyak megóvásán túl, fejlesztésre, bővítésre megfelelő forrás és érdekeltség miatt alig-alig került sor. Miután az intézményrendszer kereteit, feladatait az állam határozza meg, méretének a csökkenő szolgáltatásokhoz történő igazítása bármikor elrendelhető. A vagyoni tőke felszámolását szolgáló tervek már napvilágot láttak: megyénként egy szakképző intézmény működjön, fel kell számolni annak az általános iskolának a felső tagozatát, amelynek nincsenek párhuzamos osztályai, csökkenteni kell a középiskolába járók számát. A vagyoni tőke felszámolásához hozzájárulhat a rendszerbe belépő gyermeklétszám csökkenése, a szakiskolai kilencedik-tizedik évfolyam megszüntetése, a tankötelezettség idejének csökkentése.

A vagyoni tőke holt tőke, ha nincs aki működtesse. A vagyoni tőke működtetésében kiemelkedő a szerepe azoknak, akik pedagógusi feladatokat látnak el. Az e körbe tartózók helyzete nemcsak azért kiszámíthatatlan, mert egyetlen állami munkáltatóhoz tartoznak, hanem azért is, mert nincsenek törvényben rögzítve azok a szabályok, amelyek alapján el kell osztani a munkát, meg kell határozni a feladataikat. A pedagógusok létszámát a tanításhoz biztosított, finanszírozott idő, a kialakított osztályok, csoportok, és az egy pedagógus által a tanításra fordított idő (tanítási órák) alapján lehet meghatározni. Ezek közül csak egy a törvényben rögzített fix paraméter, a finanszírozott időkeret. Az osztályok, csoportok kialakításához minimális, átlag és maximális létszámokat tartalmaz a törvény. A heti tanítási óráknak sincs konkrét mértéke. A pedagógusnak huszonkettő-huszonhat óra tanítás rendelhető el. Minden felső határ túl is léphető. Nem nehéz kiszámítani, hogy a pedagógus létszámra milyen kihatással van, ha száz gyerekből nem négy, hanem három osztályt alakítanak ki, s ha a pedagógusnak a heti óraterhelése eléri a felső határt. Miután az állami intézményrendszerben mindenkinek egy munkáltatója van, csak egyetlen kormánydöntésre van szükség ahhoz, hogy a vagyoni tőke felszámolása maga után vonja a működtetéséhez szükséges munkaerő csökkentését.

Az oktatási rendszer államosításának kiolvasható célja az uralkodó osztályhoz tartozók elitképzése és a közmunkaprogramhoz szükséges munkaerő biztosítása. Ehhez az szükséges, hogy a lassabban haladók tizenöt évesen, az általános iskola befejezése nélkül átkerüljenek a Híd-programba, és innen tizenhat évesen kilépjenek az utcára. Továbbá az, hogy radikálisan megnőjön a szakiskolába járók, s csökkenjen a gimnáziumban tanulók száma. Miután a közmunkaprogram nem tekinthető valóságos, értékteremtő munkafolyamatnak, a hatalom megkapta a választói felhatalmazást ahhoz is, hogy a köznevelés által „előállítható” hozzáadott érték csökkentésével kétségessé tegye az ország gazdasági fejlődését is. Nem mellesleg, a tanuláshoz való jog szűkítésével, szűkül annak lehetősége, hogy a halmozottan hátrányos – mélyszegénységben élő, iskolázatlan szülőktől származó – gyermekek valaha is jobb életeséllyel lépjenek ki a munkaerőpiacra.

2014.05.12.

2 hozzászólás »

  1. Szép, korrekt, érzelmektől mentes elemzés. Éppen ezért „félelmetesen” igaz! 5-6 évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy nálunk a XXI. század ilyen „negatív fejlődést” fog hozni, amit „sikertörténetként” emlegetnek majd. A legnagyobb baj az, hogy képtelenek vagyunk megtalálni közös problémáinkat, és ezért nem tudunk egységesek lenni. Pedig sokan vagyunk, csak sehogy sem ismerjük fel a másikban a munkatársat. Inkább vetélkedünk egymás ellen, pedig így valamennyien csak vesztesek lehetünk!

    Pataki Erika
    2014.06.02. @ 20:14

  2. Épül a Jó Állam. Mi lesz a vége? Ki tudja? Pedig azok, aki nem ma születtek emlékezhetnek arra, az állam ritkán jó gazda.

    Szüdi János
    2014.06.17. @ 05:00

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Leave a comment

designed by János Szüdi Harcolj a spam ellen! Katt ide!