Divide et impera

Miközben a civilek azzal töltik a drága időt, hogy diagnosztizálják a köznevelés problémáit és keresik az orvosságot rájuk, a hatalom rendületlenül halad tovább a megkezdett úton, azon, amelyik elvezet az oktatási rendszer társadalmi kontroll alóli teljes kivonásához, valamint a tudáshoz való hozzáférés kapujának résnyire zárásához. Nincsen nehéz dolga, mivel jószerivel nem ütközik ellenállásba. Az oktatásban dolgozók immár három éve, akaratukon kívül, a „törvény erejénél fogva” sodródnak egyik munkáltatótól a másikig, reszketve a munkahelyükért, a bérükért.

A pedagógusokat leköti a hatalom által működtetett ellenőrzés, szakfelügyelet, minősítési rendszere, amelyek gondoskodnak arról, mindig legyen valamilyen házi feladat, amelynek nemteljesítése azzal is járhat, hogy megszűnik a foglalkoztatási jogviszony. Az ellátórendszert a hatalom atomjaira szedte szét, kizárva minden szakmai együttműködést, ésszerű összefogást a gyermekekért. Az óvodák felelőse a városi, községi önkormányzat. Az általános iskolák és a gimnáziumok ura az éppen, ismét átalakulásban lévő, Klebelsberg névre hallgató állami intézményfenntartó. A szakképzés rendszerét „lenyúlta” a nemzetgazdasági miniszter. Nincs közös nevező az ellátásért felelősök között. Az önkormányzatoknak semmi közük a településen működő iskolákhoz, kollégiumokhoz. A különválasztott iskolarendszerek egymás riválisai. A képet „színesíti”, hogy a szétesett állami rendszer mellett létezik az egyházi intézményrendszer, és létezik a magán, többnyire alapítványi fenntartású intézményrendszer. Az előbbi élvezi az állam gondoskodását, amelybe belefér a teljes körű finanszírozás, a kivételező szabályozás éppúgy, mint a tapintatlan gyámkodás. Az utóbbi lényegében az életéért küzd.

Az óvodák helyzete tűnik a legstabilabbnak. A szülői jogokat sértő, hároméves kortól kötelező óvodába járás miatt férőhelyszűkítésre ezen a területen nincs mód, sőt országos szinten növelni kellett a befogadó kapacitást. Az óvodák megőrizték a közoktatás rendszerében kialakult helyzetüket: jogképesek, van költségvetésük, az intézményvezetőknek munkáltatói joga, pedagógiai tevékenységük megszervezésében nagy a mozgásterük. Az óvodapedagógusok az új foglalkoztatási rendszer viszonylagos nyertesei. Jövedelmük jelentősen megemelkedett, a felügyeleti rendszer nem tud mit kezdeni velük, az óvodai foglalkozásokkal. Így az óvodapedagógusok túlnyomó többsége érzéketlen a rendszer problémáival szemben. Szolidaritásukra nemigen lehet számítani, még az óvoda nem pedagógus dolgozói, például a dajkák helyzetének javítása érdekében sem. Feltehetően nem fog nagyobb visszhangot kiváltani, ha tényleg bevezetik az előkészítés alatt álló rendeletben leírtakat: az önkormányzatoknak fizetniük kell a többi gyermekkel egy óvodai csoportban elhelyezett fogyatékkal élők együttnevelését segítő szakemberek igénybevételéért. A megoldás is adott: nem vállalják el az érintett gyermekeket.

Az állami intézményrendszer lassan alkalmassá válik arra, amelyre kitalálták: az állami akarat feltétlen, kritika nélküli végrehajtására, az állami ideológia közvetítésére, számonkérésére, az uralkodó elit felkészítésére, a társadalom többi tagjának jobbágysorba taszítására. Az állami rendszerben élet-halál ura – ki-ki a maga területén – két miniszter. Az emberi erőforrások minisztere az általános iskolák, a gimnáziumok, a szakértői bizottságok ügyeiben, a nemzetgazdasági miniszter a szakképző iskolák ügyeiben dönthet szabadon minden kérdésben. A miniszterek szabályoznak, finanszíroznak, ellenőriznek, fenntartanak, sőt megszervezik az oktatást is. Ők döntenek, hány iskola legyen, hol, milyen feladatokat lásson el, ki tanítson, mit és miből. Negyvennégy szakképzési centrumba vonták össze a több, mint ezer szakképző iskolát. Ötvennyolc tankerületbe a közel háromezer általános iskolát és gimnáziumot. Kevesebb mint száz – közvetlenül az illetékes miniszter által kinevezett – ember közvetíti a miniszteri akaratot a köznevelésben dolgozók részére. Maguk az intézmények – még nem fizikai értelemben – megszűntek. A szakképzési centrum, illetve a tankerületi központ részévé váltak. Nincs jogképességük, költségvetésük, munkáltatói joguk. Van viszont tantervi utasításuk, amelytől minimális eltérést enged a jogszabály. Van óralátogatásra épülő felügyeleti rendszer, amelyet – az átlagosnál jobban megfizetett – pedagógusok működtetnek. Ezek közismert, sokszor megírt tények. Mi lehet még hátra? Az intézményrendszer átalakítása, befogadó képességének szűkítése, a továbbtanulási útvonalak állami meghatározása.

Az átalakításnak, az intézményi kapacitás csökkentésének az alapja a tanulói létszám csökkenése és a tankötelezettség idejének megváltoztatása. Tény, a tanulói létszám – 1980 óta több százezres – csökkentését nem követte az intézményi kapacitás csökkentése. A helyi önkormányzatok – mint egy adott településért felelős testületek – nem abban volt érdekeltek, hogy iskolát zárjanak be, hanem abban, hogy megtartsák a település iskoláit. Vállalták a részlegesen kihasznált intézmény működtetésének többletköltségeit. Vállalták olyan feladatok ellátását, amelyik nem volt kötelezettségük. Vállalták, hogy biztosítják az előírtnál magasabb szintű feladatellátás fedezetét. Az állam ezzel szemben nincs közvetlen kapcsolatban a településen élőkkel. Nincs érdekeltsége abban, hogy fenntartsa az alacsonyabb kihasználtsággal működő iskolákat, kollégiumokat. Nem érdekelt abban sem, hogy az előírtnál több szolgáltatást, például nyelvi előkészítő évfolyam indítását, emelt szintű (tagozatos) oktatást, szakkört, tanulmányi kirándulásokat finanszírozzon. A tankötelezettség idejének leszállítása a tizennyolcadik életévről a tizenhatodikra azt jelenti, hogy az állam ellátási kötelezettsége és felelőssége két évvel csökkent. Nem kell gondoskodni arról, hogy legyen olyan és annyi középfokú iskola, amelyik köteles, amelyik be tudja fogadni mindazokat, akik kilépnek az általános iskolából. Igaz, nem sikerült keresztül vinni (ez kiverte a biztosítékot) a tizenöt éves korig tartó tankötelezettség bevezetését. Az állam azonban megtalálta a megoldást, mit tegyen azokkal, akik még tankötelesek, de nem jutnak be az általános iskola után középfokú iskolába. Ők a tankötelezettségüket a kétéves Híd-programban teljesítik. Itt iskolai végzettséget, szakképzettséget nem lehet szerezni, viszont a felkészítés ideje egy évvel rövidebb, mint a szakközépiskolának átkeresztelt egykori szakmunkásképzők felkészítési ideje.

Milyen lehetőségek adódnak ezekből a tényekből? Miután a kormányzat nem egyeztet, mindent „suba alatt” intéz. Elképzeléseit nem foglalja megismerhető, megvitatható egységes koncepcióba. A különböző programokban megjelent, a különböző nyilatkozatokban elhangzott, a szándékosan bedobott ötletekből kell, lehet következtetéseket levonni. Mi tudható? Íme: meg kell szüntetni az általános iskola felső tagozatát (ötödik-nyolcadik évfolyamok), ha nincs az iskolában az egyes évfolyamokon legalább két osztály [Széll Kálmán terv]; legyen kilenc évfolyama az általános iskolának, a hatodik vagy hetedik évfolyam után el lehet dönteni, milyen irányban haladhat tovább a tanuló [szakképzési koncepció]; helyre kell állítani az 1990. után felborult beiskolázási arányokat (az érettségihez jutók korosztályi aránya ötven százalékról hetvenöt százalékra emelkedett) [Széll Kálmán terv]; egy jó szakma felér egy diplomával [miniszterelnöki instrukció]; legyen kötelező a felvételi vizsga a gimnáziumba [kormányinfó].

Az általános iskolának különböző típusai lesznek. Létrejönnek a körzeti (centrum) iskolák, és a kizárólag alsó tagozattal (első-negyedik évfolyamok) rendelkező iskolák. Az alsó tagozat évfolyamainak befejezése után a körzeti (centrum) iskola fogadja a tanulókat. Nagy kérdés a tanuló utaztatása. Kinek a feladata? Iskolabusz-hálózat jön létre, vagy a szülő viszi a gyermekét vonattal, busszal, autóval? A történeti alkotmány vívmányaiból viszont az következik, hogy az ország visszatér az 1921. évi XXX. törvénycikkel bevezetett oktatási rendszerhez. Ekkor válik érthetővé az általános iskolai oktatás felosztása 6 + 3 évfolyamra. Így szólt a törvénycikk: „Minden gyermek gondviselője (szülő, gyám, gazda) köteles a gondviselése alatt álló gyermeket a gyermek hatodik életévének betöltését követő kilenc tanéven át nyilvános iskolai oktatásban, még pedig hat tanéven át elemi népiskolai, továbbá három tanéven át továbbképző (ismétlő) népiskolai oktatásban részesíttetni, Az iskoláztatás kötelezettsége magában foglalja a vasár- és ünnepnapi istentisztelet látogatásának kötelezettségét is.”

A középiskolai rendszer már átalakult. Részei: a gimnázium, a szakgimnázium, a szakközépiskola. A gimnázium „teljes” értékű érettségit ad. A szakgimnázium szakképesítést ad, és elsősorban szakirányú továbbtanulásra készít fel. A szakközépiskolában szakképesítést lehet szerezni. Miután ezek az iskolák nem vesznek részt a tankötelezettség teljesítésében, nincsen ellátási kötelezettségük. Abban a kérdésben, hogy adott évben hány osztályt indulhat az iskola kezdő évfolyamán a fenntartó, állami iskolák esetében az állam dönt. Így az állam szabad kezet kapott annak meghatározásához, hány tanulónak engedi meg a továbbtanulást az általános iskola befejezése után, és milyen iskolatípusban. Szabad kezet kapott annak eldöntéséhez, melyik iskolatípusból mennyire és melyikre van szükség a jövőben. Minden lehetőség adott ahhoz, hogy – a leginkább „hőzöngő” – állami gimnáziumok fokozatosan megszűnjenek. Szerepüket átvegyék az egyre szaporodó egyházi gimnáziumok. Már csak azt kell megoldani, hogy kiszűrjék azokat, akiknek a hatalom megítélése szerint nem jár az iskola. A természetes szűrő, a szegénység, kevés. A minden iskolatípusra kiterjedő kötelező felvételi eljárás bevezetése jó eszköz. Ha a felvételi vizsga a tárgyi tudást méri, ha magasra emelik a felvételi ponthatárokat, könnyen elérhető, hogy azok legyenek sikeresek, akik jó iskolából érkeztek, jó körülmények között élnek, akiknek a szülei iskolázottak, adott esetben biztosítani tudják a különórákat. Természetesen ezek a változások kihatnak a foglalkoztatás kérdéseire is. Minél kevesebb az iskola, annál kevesebb pedagógusra van szükség. Azoknak a kiválasztására, akinek útilaput kötnek a talpára, nincsenek objektív szempontok.

Annak ellenére, hogy ezek a tendenciák jól láthatóak, jól érzékelhetőek, nem sok jele van annak, hogy a szülők összefognának gyermekeikért, hogy a pedagógusok összefognának önmagukért, egymásért. A hatalom látja, tudja, érzékeli, bejött a régi trükk: „oszd meg és uralkodj.” Lehetne másképpen? Igen! Lehetne! „Egy mindenkiért mindenki egyért.”, adták meg a választ a testőrök.

Ideje megfogadni a testőrök tanácsát! Lázár János közvetítette a miniszterelnök üzenetét: „A mai magyar állam meggyőződése, hogy az oktatás legfontosabb szereplői az egyházi fenntartású intézmények…” A kabinet az oktatáspolitikát, az új alaptanterv elkészítését annak a célnak rendeli alá, hogy a diákokból jó keresztényt, illetve keresztyént és jó magyart neveljenek. Úgy tűnik megvan az igazi válasz az önkormányzati iskolarendszer államosítására.

2016.12.13.

Nincs hozzászólás »

No comments yet.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Leave a comment

designed by János Szüdi Harcolj a spam ellen! Katt ide!