Olyan országban élük, amelynek Országgyűlése megtagadta az ország múltját, szétrombolja a jövőjét, ellehetetleníti a jelenét. Olyan országban élünk, amelyben a legfontosabb dolog veszett el, a közbizalom. Az a biztonság, az a tudat, hogy az, aki betartja a játékszabályokat, jogszerűen viselkedik, cselekszik, biztos lehet abban, hogy meg lesz az eredménye.

Mára teljesen bizonyossá vált, hogy nemcsak az adott szónak, hanem az írott szövegnek sincs becsülete, még akkor sem, ha azt törvénybe foglalják. A közbizalom hosszú idő alatt megszerezhető, a kiszámíthatóságra, a jogbiztonságra, a folytatólagosságra épülő befektetés. A közbizalom azonban jó befektetés. Megléte esetén a hatalom számíthat a polgárok jogkövető magatartására, a közterhek befizetésére, a társadalmi szolidaritásra. Megléte esetén a hatalom számíthat a befektetők bizalmára is. A közbizalom azonban olyan, mint a pillangó: elég egy rossz mozdulat, tovarebben, s vele elszáll mindaz, ami jellemzi. Közbizalom hiányában a hatalom csak önmagára számíthat. Közbizalom hiányában a törvényes rendre épülő nyugalmat felváltja az állami erőszakszervezet által keltett félelem.

A választás győztesei nem is kívánták közbizalomra építeni hatalmukat. Nem választási győzelemről, hanem (fülke)forradalomról beszéltek. A Nemzeti Együttműködés Programja nem más ezért, mint hadüzenet, mindazoknak akik nem fogadják el, hogy a választáson egyetlen politikai erő alkotmányozó erejű felhatalmazást kaphat. Nem fogadják el, hogy kétharmados többségű felhatalmazással a választók megbízták „az új Házat és az új kormányt”, hogy forradalmi változásokat vigyenek végbe. Hadat üzentek azoknak, akik kitartanak amellett, hogy senkinek a tevékenysége sem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetőleg kizárólagos birtoklására, és az ilyen törekvésekkel szemben törvényes úton mindenki jogosult és egyben köteles fellépni.[1949. XX. tv. 2. § (3) bek.]

A forradalmi változásokat a jogállam köntösébe kívánja a hatalom burkolni. Ezért napjainkban a jogállam című paródia zajlik, amelynek főszereplői annak a triumvirátusnak a tagjai, amelyik az ország irányítását magához ragadta. A színjátékra szükség van, hiszen azt kell bizonyítani – első sorban külföldnek -, hogy ebben az országban minden rendben van, működik a jogállam. Miután a szabad választások felszámolása a forradalom mérföldkőve, a hatalom az alkotmánybírói talárba öltöztetett pártkatonák segítségét kéri valóságos céljainak elkendőzéséhez. Azt kérik az alkotmánybírói székek mai birtokosaitól, hogy határozatban nyilvánítsák rendben lévőnek a választás új rendjét. A hatalom azonban nem bízta a véletlenre a döntés tartalmát. Nem kockáztatott. Olyan törvényt fogadott el az Országgyűlés, amelyben nem a választás szabályait igazította az alaptörvényhez, hanem azt egészítette ki a választás rendjével. Így, bár a talárosok feltehetően találnak majd „némi kivetnivalót”, de alapjaiban rendben lévőnek minősítik az egészet. A hatalom úgy gondolja, hogy ezzel a megoldással több legyet üt egycsapásra: a köztársasági elnökről kiderül, hogy kemény, bátor legény, aki nem fél saját árnyékától, nem „golyóstoll”. A talárosokról beigazolódik, hogy méltók a székükhöz, és működtetik az Alkotmánybíróságot. Az Országgyűlésről világossá válik, hogy ismerik az Alaptörvényt. A Kormányról bebizonyosodik, hogy a jogállam elkötelezett híve.

Ez a színjáték azonban vicces, de nem mulatságos. Arra nem alkalmas, hogy a kitűzött célokat elérjék vele, arra azonban igen, hogy végképp hiteltelenné váljanak a főszereplők. A nézők a bizalomvesztés, a kiszolgáltatottság, a félelem hatása alatt tapsolnak ugyan, de tudják, hogy a király meztelen. Shakespeare óta tudjuk azt is, hogy színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő. Nem mindegy azonban, hogy marionett bábuk vagyunk a színpadon vagy színészek.