Lepusztult házsorok között bóklászó, saját piszkukban jogellenesen a járdán sziesztázó hajléktalanokat kerülgető, szürke arcú, fásult emberek igazolják, ez az ország jobban teljesít.

A puha diktatúra három-hatvanas kenyerén, kétforintos fradikolbászán, egyforintos Ludas Matyiján felnőtt nemzedékek tagjai, akik még emlékezhetnek a legvidámabb barakk rendőr és Kádár viccein felhangzó röhejtől hangos munkahelyükre, ma – ha még nem kerültek a szemétdombra – kussolva lapítanak dolgozószobájukban, gondosan ügyelve arra, hogy véleményüket megtartsák maguknak. Fáradtság, közöny, reménytelenség, szegénység, piszok, csigaházaikba visszahúzódó emberek, humortalan félelem, kegyetlen kiszolgáltatottság, megalázottság. Ezek a szavak mindent elmondanak arról a révről, amelybe behajózott az ország.

Folytatjuk! Ígérte Orbán Viktor. Nem kellett megmondania, senki sem kérdezte, hogy mit. Vitatkoznia se kellett senkivel. Mégis megkapta a folytatáshoz a szavazatok kétharmadát. A kalandor jobboldal eddig is jól teljesített. Két világháborúba vitte be az országot. Nemzetiségi politikája vezetett Trianonhoz. Két világháború közötti revíziós politikája elvezetett egymillió honfitársunk halálához. Így az érthető választói bizalom alapján tényleg folytathatta. Ezért ma újból elégedetten dörzsölhetik össze csápjaikat politikusaik. Teljesítették ígéretüket. Ott folytatták, ahol Horthy abbahagyta. Megvalósították a választók akaratát. Hazánk ismét a hárommillió koldus országává vált. Ismét vannak cselédek, zsellérek, napszámosok. Vannak – bunkóságukról messziről felismerhető – újgazdagok. Nem kell már elolvasni a Puszták népét, nem kell ismerni Adyt, József Attilát. Az aluljáró lépcsőjén ülők táblája: „éhes vagyok” elégséges olvasmány a valóság megismeréséhez. Van parlamentünk is, amelybe visszaköltözött Móricz világa. Van parlamentünk, amelyben az ellenzék épp úgy a jól megfizetett díszlet szerepét tölti be, mint azokban az időkben, amikor a parlament – ki tudja, milyen alapon – kimondta a király menesztését, és egy lovastengerész beköltözött helyére a budai várba. Persze a jobboldalnak van még adu a kezében. A királyi lakosztályok helyreállítása lassan megkezdődik. A királyság visszaállítása ugyanis sokkal jobban passzol a történeti alkotmány vívmányaihoz, mint a köztársaság. A csendőrség sokaknak már most is hiányzik a cigányság móresre tanításához. A mű kakastoll illik a látszatdemokráciához. A közmunka munkaszolgálattá átalakítása nem okozhat nehézséget kétharmad hiányában sem. A felsőház megnyitásához az ülésterem rendelkezésre áll. Az elismert egyházak pedig szívesen delegálnának tagokat. A határon túli magyarok autonómiájának kérdésével foglalkozó egykori baloldali házelnöknek nem okozhat gondot, ha feladatait – persze megfelelő ellenszolgáltatás mellett – bővítik a határrevizíó kérdéseivel.

Orbán király, Vona miniszterelnökkel képes lesz arra, hogy befejezze hazánk általuk elképzelt polgári demokratikus átalakítását. Hogy ez hasonlít a feudális viszonyokra? Ez csak a minden kákán is csomót keresőket zavarja. Az Új Magyar Királyságban nincsenek, nem lehetnek problémák, mivel egyre jobban és jobban teljesít. Nincsenek öregek, csak szépkorúak. Nincsenek szegények, csak segítségre szorulók. Az állam pénze a király magánvagyona. A király leirata a törvény. Lesz újra halálbüntetés. Még az a szerencse, hogy a máglyán való elégetésnek nincs hagyománya nálunk. Az, hogy több százezer diplomás elhagyta az országot, nem számít: nem veszélyezteti a házi pálinkafőzést, nem veszélyezteti az emberi munkaerőre épülő mezőgazdasági kisbirtokokat, hiszen van elég államilag foglalkoztatott munkáskéz.

Az, hogy ez az irány nem lehetetlen alternatíva, arra biztosíték, hogy a választók jelentős része még mindig nem akar, nem tud, nem mer érteni semmit, az hogy a parlamenti ellenzék többségének fontosabb a biztos jövedelem, mint a bátor, érthető, következetes fellépés, az, hogy a szakszervezeti mozgalom tetszhalott, az, hogy nálunk még a DEKA sem tudja hozni a súlyát.
Unokáinknak nem lesz okuk ráborulni őseik sírjára.