Gazsó Ferenc egykori oktatásért felelős miniszterhelyettes, az 1985-os reform egyik atyjának szavaival élve az oktatás tragédiája, hogy pöffeszkedő bürokraták irányítják. Az irányítás kifejezés egyébként tökéletesen megtévesztő, hiszen 2011. óta az egész rendszer vergődik az állam szorításában. Valójában az állam kisajátította szőröstül-bőröstül az oktatás minden területét: irányít, fenntart, nevel és oktat egy személyben. Miután napvilágot látott az a kormányzati szándék, hogy bevezetik a kötelező felvételi rendszert az általános iskolát követő minden iskolatípusban és – ehhez kapcsolódóan – meghatározzák az egyes iskolatípusokba felvehető tanulói létszámot, egyértelmű, hogy a jövőben az állam dönt arról ki tanulhat tovább a nyolcadik évfolyam befejezése után, és hol.

Az oktatás tragédiája, hogy a hatalom teljesen szabadon dönthet arról, hol és milyen iskola működjön az országban. Valójában két miniszter kezében van az állami intézmények sorsa feletti döntés joga. Az állami fenntartású általános iskolák, gimnáziumok, művészeti alapiskolák léte, nem léte az emberi erőforrások minisztere, az állami szakképző iskolák léte, nem léte a nemzetgazdasági miniszter kezében van. A nem állami intézmények sorsáról a kormányhivatalok döntenek. Bár a köznevelés közszolgáltatás biztosítása állami feladat, az állami intézményrendszer felépítése, országon belüli elhelyezkedésének megtervezése nem része ennek a feladatnak. Ez év április elsején megszűnik a megyei szintű tervezés kötelezettsége. Helyette évenként készülni fog egy jelentés, melyben összevetik a tanulói létszámot az intézményi kapacitással. A miniszter e jelentés alapján hoz döntését az állami rendszer sorsáról. A kormányhivatalok e jelentés alapján engedélyezik vagy nem engedélyezik a nem állami intézmények indítását. A tények: a gyermekek száma folyamatosan csökken, az intézmények száma, befogadó képessége nem csökken. Miután az általános iskola befejezése után nem kötelező iskolába járni – akit nem vesznek fel középfokú iskolába, az a hídprogramban teljesíti a tankötelezettség hátra lévő idejét –, nincs intézményfenntartási kényszer. Így az általános iskolák felszámolása, összevonása, körzetesítése, a középfokú iskolai kapacitás csökkentése nem okozhat ellátási zavarokat. Az állami ellátó rendszer mellett folyamatosan bővül az egyházi intézményrendszer, melyet lényegében az állam tart fenn. Szinte minden kiadását fedezi. Ezért az egyéb nem állami intézményfenntartók, például az alapítványok az állam és az egyházak konkurenseivé váltak. A szakképzésben már évek óta a kormány határozza meg tanévenként, melyik megyében, illetve a fővárosban melyik szakmát, milyen létszám erejéig finanszírozza és melyik iskolafenntartó részére hány fő beiskolázását támogatja. Az állami és az egyházi intézményeken kívül nem sok más kedvezményezett intézményfenntartó van.

Az oktatás tragédiája, hogy jogi értelemben megszűntek az iskolák, beolvadtak egy állami hivatalba, annak szervezeti egységévé váltak. Minden vagyonuk – beleértve a szakmai programokat, szabályzatokat – az államra szállt. A gyakorlatban elveszítették az irányítás jogát a pedagógiai folyamatok felett. Bár az iskolának az lenne a feladata, hogy önmaguk értékeivel, lehetőségeikkel tisztában lévő, gondolataikban szabadon szárnyaló ifjúkat bocsásson útra, azonban a parancsokat végrehajtó szervezet ennek az elvárásnak nem tud eleget tenni. Erre nincs felhatalmazásuk. A kötelező tantervi utasításoknak kell eleget tenniük.

Az oktatás tragédiája, hogy a pedagógusok többsége nem lépett fel a tanítás szabadságának, a tanuláshoz való szabad hozzáférés jogának védelmében. Nem állt érdekükben. A tantervi utasítás rendszerében nem kell gondolkodni, elég végrehajtani a felsőbb utasítást. Minél alacsonyabb a tankötelezettség ideje, annál hamarabb meg lehet szabadulni a nehezen kezelhető tanulótól. Ha a gyermek mindenek felett álló érdeke nem irányadó, nincs kockázata a szégyenfal felállításának, a gyermek megalázásának. Ha az állam a megrendelő, nem érdekes mit akar a szülő, nem érdekes mi jó a tanulónak. A pedagógusok jelentős része úgy gondolja „Hagyjanak már békén. Elég a változásokból.” Pedig minden változni fog, de nem mindegy milyen irányba. Ha ez a hatalom marad, végrehajtja az államosítás lényegét, az intézményrendszer „racionalizálását”. A gyermeklétszám csökkenése a lehetőséget ehhez megadja. Most kellene összefogni! Védeni, ami védhető. Ha a gyermek mindenek felett álló érdeke nem is számít, a munkahelyek védelmében érdemes lenne erőt mutatni. Ehhez csak bátorságra, nagyfokú szervezettségre, következetes érdekképviseleti tevékenységre, harcos fellépésre van szükség.

Az oktatás tragédiája, az ország tragédiája. Ahogy nő az iskolából kimaradók száma, ahogy nő azoknak a száma, aki nem szereznek érettségit, diplomát, nem beszélnek idegen nyelven, nem tudják kezelni a számítógépet, úgy csökken az ország esélye, hogy modernizációs folyamatot hajtson végre. Úgy csökken az itt élők esélye, hogy megfelelő bért, nyugdíjat, egészségügyi és más közszolgáltatásokat biztosítson részükre az ország. Most a szülők, a nagyszülők, a tanulni vágyók, a jobb életre vágyakozók mutathatnak példát a tanároknak. Az iskolák és az ország megújulásához nem a kerekasztal melletti diskurzuson, hanem a szabad iskolák visszaállításán keresztül vezet az út. Ez a választások talán legfontosabb tétje.