Az ígéret szép szó

A miniszterelnök szívesen beszél önmagáról királyi többesben. Legutóbb – Tusványoson – fejtette ki: „mi magyarok” úgy döntöttünk, hagyjuk éhen veszni azokat, akik hazánkban keresnek menedéket, ha nem hajlandók jó pénzért megvásárolni a magyar állampolgárságot. A mi magyarok alatt nem lehet mást érteni, mint azt a valamivel több mint egymillió kétszázezer embert, akik a nyolcmillióból visszaküldték a konzultációs kérdőívet ebben a témakörben. Ez nagyvonalú számítás, mivel figyelmen kívül hagyja, hogy az orbáni szellemi ámokfutás egyetlen kérdésben sem kapott száz százalékos támogatottságot. A lényegen azonban nem változtat néhány tízezres eltolódás. A választók kevesebb mint tizenöt százaléka csak akkor lehet „mi magyarok”, ha a nem válaszolók, Rejtő szavaival élve, „mint kákán csomót keresők nem számítanak.”

A kijelentés – megismerve a körülményeket – helyesen így hangzana: Én magyarok, úgy döntöttünk hazánk földjét nem taposhatják illegális bevándorlók. A nemzeti konzultáció eredménye ugyanis a kormányzati döntésekre nem volt befolyással. Aki nem hiszi el ennek az állításnak az igazságát, ugorjon rá a kormány honlapjára, amelyen felfedezheti, hogy július 27-én jelentette be a kormányszóvivő az értékelést: „a válaszadók elsöprő többsége egyetértett a konzultáción megfogalmazottakkal”. A kerítésépítésről azonban már június 17-én döntött a kormány. A kormány pedig maga a miniszterelnök, aki mindenben, mindenki helyett, mindenki nevében dönt. Ez a magyarságfelfogás teszi érthetővé a miniszterelnöki állítását: a baloldal nem szereti a magyarokat. Ez a kijelentés ugyanis csak akkor érthető, ha a magyarság fogalmát ilyen szűken értelmezik. Ne legyen azonban illúziója senkinek. Nincs szó arról, hogy a miniszterelnök meghasonlott önmagával. Oka pedig lenne rá. Például, ha megkérne valakit, nézze meg helyette és tájékoztassa őt arról, melyik politikai tömörülés irányította az országot akkor, amikor 1914-ben hadat üzent Szerbiának, illetve 1941-ben amikor hadat üzent a Szovjetuniónak és mellesleg az Amerikai Egyesült Államoknak. Az biztos, hogy egyik kormányt és egyik miniszterelnököt sem a baloldal adta az országnak. Ezeknek az információknak a birtokában kellene elgondolkoznia azon, vajon az egykori döntéshozók szerették-e a magyarokat? Nem valószínű, hiszen tudták, tudniuk kellett, hogy az ország hadserege – sem felszereltségében, sem létszámban – nem veheti fel a versenyt a megtámadottakkal. Ezért a következmények akkor is a döntéshozók fejére hullanak vissza, ha azokról az ország közvéleményét mind a mai napig félretájékoztatják. Sőt, az első hadüzenetben kiemelkedő szerepet játszó döntéshozó szobrának – százmilliókért elkészített – másolatát most állították vissza a parlamentnél. Az első hadüzenet eredménye egy világháború, több mint hatszázezer elesett hazai katona és „mellesleg” Trianon. A második és harmadik hadüzenet eredménye pedig közel egymillió honfitársunk halála és mellesleg az ország „ideiglenes” katonai megszállása.

Visszatérve a jelenbe, úgy tűnik – a nemzeti konzultáció adatai alapján – lenne keresni valója egy józan politikai erőnek. Egy olyannak, amelyik azon kívül, hogy amit a FIDESZ csinál, az szégyen, meg amit a FIDESZ csinál, az gyalázat, meg borzasztó, tudna valamit mondani arról is, mit tenne a választói bizalom birtokában. Egy józan politikai erő persze nem ígérhet előre. Nem mondhatja azt, hogy ha hatalomra kerül, akkor eljön a Kánaán. Ezért lenne más, mint az eddigiek. Ettől lenne józan. Mégis, mit ígérhet egy ilyen politikai erő most, amikor úgy tűnik, a FIDESZ után nem sok szétosztható krajcár marad a ládafiában? Néhány ötlet, ami nem kerülne pénzbe, mégis alkalmas lenne annak igazolására, hogy megvalósítója nem akar beülni a készbe, nem akarja átvenni a fideszi Jó Államot. Például megígérhetné ez a politikai erő: visszaállítja a társadalmi egyeztetés rangját és soha többé nem fogad el úgy jogszabályt, hogy nem kérdezi meg az érintettek véleményét, nem méri fel döntéseinek következményeit. Megígérhetné azt is, hogy az Országgyűlés hatástanulmányok és az előzetes egyeztetésekről készített beszámolók nélkül nem tűz napirendre törvényjavaslatot. Vagyis vállalja a jogrend, jogbiztonság visszaállítását, a tisztességes játékszabályok megalkotását, amelynek lényege, hogy stabilak, megismerhetők, s akik megtartják, azok bízhatnak abban, hogy elérik a kitűzött céljukat. Sokkal több ígéretre nincs is szükség annak felismeréséhez, hogy a váltásra készülőt érdemes támogatnia annak a választónak, akinek a törvények hatalma biztonságot ad. Annak a választónak, aki nem szereti, ha az állam kegyelemkenyéren tartja. Annak a választónak, aki nem szereti, ha a boldogulás záloga a megfelelő pártagkönyv. Nem mellékesen ennek a politikai erőnek világossá kellene tennie azt is, hogy a szűken mért közpénzek elosztásakor valóban a köz érdekeit veszik figyelembe, és az adózók befizetéseiből nem a miniszterelnök vagy a Nemzeti Bank elnöke osztogat tetszése szerint, ellenőrizhetetlenül, hanem az Országgyűlés, kellően megalapozott és számításokkal alátámasztott javaslatok alapján. Az sem lenne előnytelen egy ilyen politikai erőnek, ha világossá tenné, hogy a közpénzek szétosztásánál nincs kibúvó a közbeszerzési eljárás alól, s ezek az eljárások csak a köz számára legelőnyösebb ajánlat kiválasztását teszik lehetővé. Azért mellesleg ennek a politikai erőnek ismertetnie kellene álláspontját néhány kérdésben. Például: akar-e enyhíteni a börtönök zsúfoltságán oly módon, hogy nem záratja be a tizenkét éves gyermekeket szabálysértés miatt, hogy a bűnüldözés hatékonyságának növelésével, az elkövetők gyors felkutatásával és bíróság elé állításával, nem pedig a büntetési tételek szigorításával kívánja visszatartani az embereket a bűnelkövetéstől, a bűnismétléstől. Számos olyan kérdés van, amelynek megválaszolásával felelőtlen ígérgetés nélkül is meg lehet mutatni, mitől „más a politika”. Íme néhány – fontossági sorrend, és a teljesség igénye nélkül felvetett – közérdeklődésre számot tartó kérdés: Leomlanak-e a szögesdrót kerítések a határok mellett? Lehet-e képviselő, állami vezető akinek a vagyonbevallása nem felel meg a valóságnak? Megszűnik-e a dohányárulás állami monopóliuma? Lehet-e újra gyógyszereket árulni patikákon kívül? Fel lehet-e venni a magánnyugdíjpénztárakban hagyott összegeket? Lehet-e az állami iskolákban hitoktatást szervezni? Lehet-e a középületekben helyiséget kijelölni a dohányosoknak? Megszűnik-e a hajléktalanok üldözése a közterületeken? Kirendelnek-e több tucat rendőrt, ha a miniszterelnök lányának ellopják a mobiltelefonját?

Közeleg 2018. A fujjolás kevés. Hozzá kéne látni meggyőzni a választókat arról, érdemes elmenniük szavazni!

Szüdi János

2015.08.03.

Nincs hozzászólás »

No comments yet.

RSS feed for comments on this post. TrackBack URL

Leave a comment

designed by János Szüdi Harcolj a spam ellen! Katt ide!