Csökken a kormányzó párt népszerűsége, de politikusai magabiztosak. Ennek meg is van az alapja. A megszerzett szabadságjogok jó részét nem is olyan suttyomban, nem is olyan lassan mind-mind visszavették, saját hatalmukat bebetonozták, jólétüket megalapozták, anélkül, hogy nagyobb ellenállásba ütköztek volna.

Ma ismét ott tartunk, hogy a pártközpontban dőlnek el a dolgok, és a pártakaratot minden gondolkodás és minden akadály nélkül, akár egyetlen nap alatt állami akarattá transzformálja az önálló gondolkodás jogától megfosztott Parlament. Ismerős ez a pártállami mechanizmus mindenkinek, aki ismeri a rendszerváltást megelőző döntési folyamatokat. A pártállam másik jellemzője, hogy beleavatkozik a magánszférába, törvénnyé emelve az állam elvárásait például, a hit, a gyermekszülés, a gyermeknevelés terén. Fontos jellemzője a pártállamnak az is, hogy megfosztja az embereket attól a lehetőségtől, hogy az állami önkénnyel szemben, az államtól független szervezetektől – alkotmánybíróság, bíróság, országgyűlési biztosok – kérjenek segítséget. Ezáltal alakul ki a reménytelenség érzete, amelyhez párosul a félelem érzete is, félelem mindenekelőtt a munkahely elvesztésétől. A reménytelenség és a félelem váltja ki az alkalmazkodás reflexét, a túlélésért. Erre a reflexre épült a rendszerváltás előtti hatalom is.

Hogyan történhet meg, hogy a nem is olyan túl nagy létszámú [fülke-ellenforradalmárokból álló] csapat a legjobb úton halad a pártállam visszaállításában, a félelem és a reménytelenség érzésének elültetésében? Húsz év elég volt annak elfelejtéséhez, milyen érzés az, amikor szól a rendőr, ha az utcán ötnél több ember megáll egymás mellett? Húsz év kevés volt ahhoz, hogy elhiggyük, az állam nem mindenható? Ezekre a kérdésekre nehéz megadni a választ. Az viszont elfogadható indok lehet, hogy a kézzel nem fogható, a boltban fizetési eszközként nem alkalmazható szabadságjogok eltörpülnek a szociális biztonság hiányérzete, a mindennapi megélhetési gondok mögött. Az, aki nem tudja megetetni a családját, nem valószínű, hogy eltűnődik a jogorvoslat lehetőségén és fontosságán, ha elutasítják a segély iránti kérelmét és nem fog eltűnődni azon sem, hogy jogában áll-e szabadon véleményt nyilvánítani arról, milyennek tartja a döntést. Azzal viszont tisztában van, ha nem fogja be a száját, legközelebb sem jár sikerrel.

Húsz év nem nagy idő. Arra azonban elég, hogy felnőjön egy új generáció. Elvileg a mai húszon-harmincon éveseknek tudniuk kellene, miért rossz, ha egy párt gyakorolja a hatalmat, ha nem érvényesül a hatalommegosztás elve, ha a végrehajtó hatalom nem áll szigorú ellenőrzés alatt. Tudniuk kellene, de ha nem tudják, akkor sem biztos, hogy az ő hibájuk. A demokrácia játékszabályait szüleiknek is tanulniuk kellett, tőlük ezért nemigen sajátíthatták el. Megtanulhatták volna ezeket az ismereteket az iskolában is, ha nem éppen az a törekvés lenne az elmúlt húsz év egyik legnagyobb kudarca, hogy az iskolák működését demokratikus alapokra helyezzék. Hogyan taníthatná meg a pedagógus, mi a különbség a polgár és az alattvaló között, ha nem hisz abban, hogy az eredményes iskolai munka alapja a tanár-szülő-pedagógus mellérendeltségre épülő partneri kapcsolat, Hogyan taníthatná meg a pedagógus a jogorvoslati jog jelentőségét, ha azt hiszi, hogy a nevelőtestület érdekei sérülnek, ha másodfokon enyhítik a tanulóval szemben a nevelőtestület által kiszabott fegyelmi büntetést? Hogyan taníthatná meg a pedagógus a véleménynyilvánítás szabadságának fontosságát, ha azt az elvet vallja, hogy a „gyermeknek hallgass a neve”? Hogyan is taníthatja meg az az iskolarendszer a demokratikus államberendezkedés lényegét, amelynek vezetői, pedagógusai az 1985 óta biztosított szakmai önállóságról minden szívfájdalom nélkül készek lemondani, abban a hiú reményben, hogy cserébe állami iskolaként működve, garantálva lesz mindenkinek a bére?

Az iskolában tanító pedagógus is „felmenthető”, hiszen valószínűleg a pedagógusképzésben és továbbképzésben sem tartozott a legfontosabb tárgyak közé a „demokráciatan”. Elemezve a jogászképzést, joggal adódik a kérdés, mit tanultak az elmúlt húsz évben jogi diplomát szerző, ma képviselőként a Parlamentben a jogállamot lebontó törvényjavaslatokat megszavazók?

Az iskola az életre készít fel, mondja a közmondás. Úgy tűnik a ma iskolái a múltba visznek vissza. Ennek a helyzetnek a fenntartása egybeesik a kormányzati szándékokkal. Arra kérdésre, hogy a választók honnan szerezhetik meg a jövőbe vezető úthoz szükséges ismereteket, szintén nem könnyű megadni a választ. Feltehetően egy másik közmondásra kell hagyatkozni: az élet nagy tanítómester.

Csak remélni lehet, hogy közösen, nem túl hosszú idő alatt sikerül megtanulni: a múltból okulni kell, és nem újra átélni. Ha ez a tanulás eredményes lesz, a Magyar Köztársaságnak ismét lehet Alkotmánya.