Vezérre várva

Az ütemes taps a modern kor találmánya. Annak a kornak amikor a diktátor már nem elégszik meg azzal, hogy hatalmát istentől származtassa, hanem igényt tart a tömegek csodálatára is. Annak a kornak, amikor a technika már lehetővé teszi, rögzítsék és széles körben megismertessék az eseményeket. A pártkongresszusok kora ez.

A győzelemittas pártoké. Micsoda hajcihő! Minden az erőt sugározza. Az összefogást. Az összetartozást. A tömött széksorok. A kiglancolt, esetleg egyenruhába öltözött hívők. A zene, a lobogók erdeje, a kipirult arcok, a könnytől csillogó szemek, a veres tenyerek, az áhítat az arcokon, az egy irányba tekintő szemek, a feszült várakozás, a tapintható izgalom, az erősödő izzadságszag. Mindenki a Vezérre vár. Mit fog mondani? A hangulatot az előszónokok alapozzák meg. Mire belép „Ö”, mindenki érzi: egyek vagyunk, a megbonthatatlan élcsapat. Együtt tapsolunk, együtt kacagunk. Mi értjük a párt szavát! A győztesek, akik megmutatják: jaj a legyőzötteknek. Az akarat diadala.

Csak akarni kell

Így volt ez nálunk is. A Fidesz megerősítette önmagát. Egy demokratikus párthoz illően, elnököt is választottak. A lehető legjobbat, az egy jelöltből. Egy a jelölt, mint a zászló. Így nem lehetett tévedni, rossz gombot megnyomni. Ismét erősödött a párt. A beszédek is meggyőzőek. Az utat helyesen jelölték ki. Csak akarni kell. Minden belefér: olimpia, Paks, múzeumi negyed, várnegyed rekonstrukció, úszó világbajnokság. Nem kell számolni. Mi, mibe kerül? Kinek, mi köze hozzá? Lehet megtakarítani az egészségügyön, az oktatáson, a munkabéren, a segélyeken, a nyugdíjakon. A szegény könnyebben jut a mennyországba. Tudjuk, megmondták, vége a liberális demokráciának, amikor a Parlament dönt a közpénzek felhasználásáról. Vége a liberális demokráciának, amikor az „üvegzseb-törvény” alapján minden szerződést nyilvánosságra kellett hozni az illetékes minisztérium honlapján. Vége a liberális demokráciának, amikor a közérdekű adatok nyilvánosságát ombudsman védte. A personal demokrácia sokkal hatékonyabb. A personal demokráciában nem létezik rossz döntés. A personal demokrácia nem ismeri a tesze-tosza egyeztetéseket. A personal demokráciában egy nap alatt születhet törvény. A personal demokráciában a közbeszerzések nem húzódnak el. Erre garancia a hirdetmény nélküli tárgyalásos eljárás, melyben az ajánlatkérő dönt, kivel tárgyal a szerződés feltételeiről. A personál demokráciában a vádhatóság nem olvas. A vádhatóságot nem érdeklik a gyanús esetekről írt újságcikkek, könyvek, ha azok főszereplői a hatalomhoz tartoznak.

Hogyan tovább?

Vannak aktuális feladatok. Öntözni kell a határ menti kerítéseket, hogy nőjenek. Tisztán kell tartani a külügyér tolldíszét és tomahawkját, hogy továbbra is félelmetes maradjon. És ami a legfontosabb: fiatalítani kell. Igaz Orbán maradni akar élete végéig, de egyedül akar megöregedni. Nincs szükség szaktudásra, tapasztalatra. A fiatalok hiszékenyek. Lehet számítani rájuk, de folyamatosan cserélni kell őket, mielőtt kinyílna a szemük. Az iskolarendszer garantálja, hogy ne ismerjék a múltat, ne értsék a jelent, ne tervezzék a jövőt. A vezetésben el is kezdődött a fiatalítás. Az alelnökök közül mennie kellett az öregeknek, azoknak, akiknek saját véleményük lehetne. Van üzenete a kongresszusnak az ország részére is. Az ifjúság – ha leány – kötelessége: szülni, szülni, szülni „nekünk”, a pártnak. Ha nem értenek a szóból, jöhet a lex Ratkó.
Csak remélni lehet, hogy Orbán nem kap lehetőséget arra, hogy kádári korban mondhassa el, frissen kiesve a hatalomból búcsúbeszédét. Csak remélni lehet, hogy a Fidesz reformszárnya hamarabb felébred, mint az MSZMP-jé. Csak remélni lehet, hogy a félfeudális viszonyok visszaépítésére nem jut további harminc év. Csak remélni lehet, egyszer hazánkban is érdemes lesz feltalálónak, vállalkozónak lenni. Csak remélni lehet, egyszer eljön az az idő amikor honfitársaink ötleteit nem csak külföldön lehet kamatoztatni, s aki itthon marad, nem a halála előtt döbben rá arra, hogy a hatalom egész addig sikeresnek hitt életművét a szemétbe dobta. El kell jönnie annak az időnek, amikor tanulhat, aki tanulni akar, s érdemes lesz tanulni. Érdemes, mert előrejutni csak tudással és szorgalommal lehet.
Ha eljön ez az idő, akkor Móricz „Rokonok” című könyve végre nyugodalmat találhat valamelyik könyvtárban.